Harangszó, 1934
1934-12-02 / 49. szám
1934 december 2. HARANGSZÓ 395. sem ehet, mert „senki sem ad neki.“ Ez a teljes nyomorúság. Ennek vége a pusztulás, a kárhozat. A bűn kárhozatba dönt. Innen nincs menekülés semerre. Mert nem környezetet jelent számunkra, amit elhagyhatunk. Nem betegséget, amiből kigyógyulhatunk, hanem állapotot, amitől úgy szabadulhatunk meg, ha valaki megment. Ki ez a Megmentő, ez a Szabadító? Amig a bűneidben jól érzed magad, amig azokat meg nem látod és meg nem bánod, addig nem válik életkérdéssé ez számodra. Ad- dig úgy érzed, nincs szükséged szabadítóra. Csak akkor, ha megláttad a bűneid, akkor bánattól eltelve sirni fogsz s te, kifosztott, lerongyolódott, becsapott, megszégyenített és magadrahagyott koldusa az életnek akkor fogsz lelked mélyén égő, marcangoló, önmagadat vádoló érzést érezni, akkor fogsz várni valakit, aki téged a kárhozat mélységéből kiszabadít. Ez a könnyes elkeseredés és pillanatokat is számláló sóvárgás, ez a múltat megutáló és azzal szakítani akaró bünbánat, látod, ez érteti meg veled, hogy miért van ád- vent, miért kell jönni valakinek, aki nem ember, hanem maga az Isten. Ettől a bünbánattól eltelve érzed, hogy magad nem tudsz önmagad szabadítója lenni, még az emberek sem tudnak megszabadítani, akár a legbölcsebbek, vagy legszentebbek legyenek is. Senki, senki nem menthet meg, csak egy valaki, aki több, nagyobb, különb az embernél, aki maga az Isten! A bűneit váró ádventi ember felülről vár szabadítást. Amig a lelke befelé sir, szemein könnyek har- matoznak alá, arcán a szégyen pírja ég és belsejében a kitaszítottságnak, az állati sorba sülyedésnek, a le- rongyolódottságnak, az elkárhozásnak keserű, lelkiismeret furdaló érzése hullámheggyé nő, a vágyai, gondolatai a megbántott, kiengesz- telhetetlennek látszó Isten felé szállnak és sóhajtanak: bárcsak kien- gesztelődne, vétkeimért megbocsátana, óh bárcsak megszabadítana ebből a kárhozatból, ahova bűneim taszítanak ! Közben alig veszi észre, hogy valósulásnak indulnak. Mielőtt még ő kérte volna a megmentését, Isten az Ő szivében már előbb megszánta és a megmentését elhatározta. Bűnei által kárhozatra Ítélt ember felé közeledik, ádventet tart Jézus, Benne az Isten. Mihelyt felveti lehajtott fejét és a távolba mereszti kisirt szemét, azonnal észreveszi, hogy bűneinek a mélységébe belemosolyog az ébredő hajnal fénye. A bűneit bánó ádventi ember könnyes szemmel látja bűneinek éjszakája után felragyogni a kelő napot. Mikor szivdobogva reménykedve belenéz az ádventi hajnalhasadásba, a királyi nap szemvakító ragyogásába, akkor érti és érzi, hogy van reménysége a szabadulásra. Krisztus az élet királyi napja azért ragyog fel, azért jön, hogy bűneink sötét éjszakáját eloszlatva újélet örömpírját fesse a bünbánat könnyeitől végigbarázdált sápadt arcunkra. Semmi másért, egyedül a megszabadításunkért. Bűnünk volt az oka, hogy ádventet tart, bűnből való megmentésünk a cél, amiért ádventet tart. Útja arra vezet mindig, ahol igazi bünbánatot lát! A 150 éves csákvárí gyülekezet. Hírt adtunk már róla, hogy a csák- vári gyülekezet f. hó 4.-én ünepelte 150 éves fennállásának jubileumát. Ennek a gyülekezetnek is, mint oly sok másénak, megalakulása a Türelmi-rendeletnek köszönhető, mert az tette .lehetővé, hogy kisebb csoportokban élő elődeink egyházzá szervezkedjenek. A csákvári gyülekezetét 1784-ben 24 család, 142 lélekkel alapította; nagyob- bára gazdák és fazekasmesterek. Hogy honnan jöttek, nem tudni, mert sem a ref., sem a róm. kath. anyakönyvekben nem szerepelnek neveik az előbbi évtizedekben. — 1788-ban már tanítót választanak, iskolát nyitnak s mint Oroszlány leányegyháza megkezdi történelmi hivatását a kis Sion. 1791-ben megveszik a Kitudódott, hogy Szekeres János a Kemenesalján, Mi- hályfán lakik, mert ott kapta meg a nagyapai jussot. Azelőtt Nemes-Dömölkön élt, az ipa portáján. Ő nagysága egyszerre csak megkérdezte: — Ösmered-e Nagy Sámuelt, a csizmadiamestert? — Énekes Nagy Sámuelt?! Hogyne ösmerném! Ö nagysága elméjében megint ott huncutkodott az, amiben néhányszor már elgyönyörködött, hogy megtehette, volna, ha megtette volna . . . Most egyszeriben tetté vált a gondolat. — Becsületes ember vagy te? Szekeres lános büszkén, sértődötten vetette föl a fejét: — Mindig igaz úton jártam, magam is és minden nemzetségem. Ő nagysága erre odatartott elébe egy patyolat zacskót. Az őszi napnak egy odatévedt sugara megcsillantotta rajta az aranyos hímzést. Egy korona volt az, alatta egymásba fonódott betűk. — Ezt add oda Nagy Sámuelnek! Én küldöm, akivel akkor találkozott, amikor a baj érte. S kiolvasva a kérdést Szekeres János szeméből, menten felelt is reá: — A nevemet akkor se mondd meg neki, ha talán tudnád. Ezért ugyan nem jár köszönet. . . Álmélkodó arcok tekintettek reá. Magának Szekeres Jánosnak is lett volna kérdezni valója. A Bálint kocsis, meg a Pista huszár koponyájában ugyanaz a kérdés motoszkált: ha ez a zacskó olyan kedves neki, hogy Bécs óta folyton elö-elővette, egyre turkált benne, miért küldi el ettől az elébe vetődő embertől olyan embernek, akit ezelőtt sohasem látott s aki még csak egy hiten sincs vele. A kocsis és a huszár kegyetlenül irigykedtek Szekeres Jánosra, mert, lám, ő beletekinthet a zacskóba, hogy mi csörög benne. Pénz, semmi kétség. Arany? Akkor nem adná oda holmi jött-mentnek. Ezüst? Akkor is meggondolná ugyancsak. Réz? Akkor meg mire megy vele az a nyomorult? Hej, ha ennek végére lehetne járni! Jó, hogy az ész kerekei gyorsan forognak s így pillanatok műve volt mindennek a végiggondolása. Nem is tölthettek volna vele több időt. Ő nagysága már adja a parancsot: — Rajta, Bálint! Induljunk! Bárcsak már Győrött lennénk! Indulnak: pattog az ostor, mozdulnak a kerekek, prüszkölnek a lovak. Ő nagysága elveti magát a hintó sarkában: megkönnyebbült. Most már majd csak könnyebben felejti a bosszúságot. Utóvégre az is megérte a töredelmet, költséget, hogy újra látta Bécs városát. Régen volt, hogy falai közt tudományra, erkölcsre oktatta a grófi csemetéket! S milyen jól esett a lelkének, hogy visszafelé jövet egy vargabetűvel lekanyarodhatott errefelé s meglátogathatta rég nem látott kedves atyafiait! (Folytatjuk.)
