Harangszó, 1934
1934-11-11 / 46. szám
370 HARANGSZÓ 1934 november 11. Nem úgy, mint mikor a kulisszák mögül addig nem látott új seregek vonulnak fel a színpadra, hanem úgy, mint amikor a színen levő Hamupipőke egyszer csak ráeszmél arra, hogy ő nem a hamu gyermeke, hanem királyi vér csörgedez ereiben s ragyogó fehér királyi ruhába öltözik. Az új bibliafordítás megkapóan világítja meg a kérdést, mikor az igét így fordítja le: A teremtett világ feszülten sóvárog az Isten fiainak kinyilvánulására“. Tehát nem valami eddig nem létező megjelenéséről, de kinyilvá- nulásról van szó. Mert hiszen az Isten fiai itt vannak. Itt ülnek a templom padjaiban, itt járnak-kelnek a föld felszínén, forgatják a szent írásokat, csak egy kell, de ez az egy aztán sürgősen kell, mert a teremtett világ már feszülten sóvárogva vár erre: az Isten fiainak kinyilvánulására. A lelkek megelevenedésére és a győzelmes síkra- szállásra. Oh, micsoda ünnepe lenne e világnak, ha csupán e közel 100 milliónyi vagy e csonka haza fél millió körüli evangélikus lelkén kiütköznék az istenfiú- ság ereje, mint valósulna meg a prófécia: „Ez lesz a kor! Igazságtemplomodban Igaz lesz a nép, boldog és szabad: A koldus és királysztv összedobban, S a szolgaságnak járma szétszakad. Istent imádni és hazát szeretni Szabadon, szívből, mily üdv, mily dicső! Az Istennek leikétől lelkesedni: Jer, áldott pünkösd, boldog, szép idő!“ Mily csodálatos! Mily csodálatos Programm. Mily csodálatos, hogy mi ebben élhetünk. És a mi egész egyházunk nem akar más lenni, mint tűzhely, melynek egy a vágya, hogy a Szentlélek felgerjessze minél szélesebb nyalábokban a lángjait s valósuljon meg az egész minden- séget betöltő szent és tevékeny várakozás: A teremtett világ feszülten sóvárog az Isten fiainak kinyilvánulására. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! A mórichidai és árpásí egyházközség története. A mórichidai és árpási ev. egyház- község számára mostanában minden vasárnap ünnep. Közel másfél százados templomát megújítva, hálatelt szívvel siet vasárnaponként az ünnepi díszbe öltözött ősi falak közé, hogy Isten színe előtt megjelenve elrebegje a zsoltáríró imádságát: „Áldjad én lelkem az Urat és egész bensőm az ő szent nevét.“ A mórichidai és árpási egyházközségek története a reformáció századában veszi kezdetét. A magyarországi reformáció egyik leghatalmasabb pártfogója, Enyingi Török Bálint veszi itt is oltalmába a reformáció ügyét. Mint János király híve 1536-ban királyi adományképpen kapja Mórichidát. A földesúri támogatás mellett megalakuló gyülekezet belső életét és fejlődését adatok hiányában majdnem teljes homály borítja. A szájhagyomány és egy 1782-ből reánk maradt adat alapján valószínűnek tarthatjuk, hogy' hamarosan felépül a gyülekezet temploma és iskolája is. Ezek azonban csak 1673-ig állhatták fenn, amikor is Römer Flóris történetíró adatai szerint a kuruc-la- banc háborúban elpusztult az egész falu.. A födélnélküli lakosok 4—5 évi buj- dosás után, egy sűrű erdős, mocsaras helyen (ma Bordács) telepedtek le, ahol földbe ásott gödrökben laktak. A gyülekezetnek élén álló és azt eddig az ideig vezető lelkészek közül talán legnevezetesebbek: Ujkéri Miklós, akinek neve a „Formula Concordiae“ aláírói között is szerepel (1607) Csorba Jakab, aki részt vesz a büki zsinaton (1646) Stephanides Sámuel, aki 1674 március 4.-én megjelenik a pozsonyi vésztörvényszék előtt. Valószínű, neki van legnagyobb érdeme abban, hogy a községnek előbb említett feldulása után a lakosság nem szóródott szét, hanem újból hozzálátott az otthonalapításhoz. Addig is, míg a lelkészlak felépült, egy pajtaféle épületbe jártak Isten nevének marasztalására, majd a lelkész lakása lett a gyülekezet temploma. A gyülekezet azonban nemsokáig hallgathatta új otthonában Isten igéjét: „1715-ben szolga- bírák kijővén Győrből fegyveres lovas németekkel, megfogták a prédikátort és kötözve bevitték, minél fogva vége lett az exertitiumnak“ (Römer F.). Bizonyára ez és az ezt követő évek voltak a legszomorúbb évei a gyülekezetnek. A hívek hite azonban ezt a próbát is megállotta. Eleinte a szomszédos Tét lelkészeinek és tanítóinak pártfogását veszik igénybe, de már 1,785-ben „az árpási és mórichidai gyülekezet vallási gyakorlatának megtartása végett tanító mestert hív“. A hivány alapján megválasztják tanítóul Szalay Jánost, aki 44 éven át lesz vezetője a gyülekezetnek. A tanítóválasztás új fejezet kezdetét jelenti a mórichidai árpási gyülekezet történetében. Téthez való eddigi viszonya megváltozik: fiókegyházból fili- ává lesz és fölépíti templomát, ami után való vágy már régóta ott élt a hívek lelkében A „Türelmi Rendelet“ értelmében azonban a templomépítés megkezdése előtt be kellett terjeszteni a gyülekezet létszámának pontos kimutatását az építési engedélyt adó világi hatóságnak. így jött létre az első hivatalos kimütatás, amely szerint 1709-ben a gyülekezet létszáma 433 lélek. A templomépítési engedély megszerzése után 1789-ben fel is épülnek a még ma is álló templomfalak. A sok szenvedést kiállott gyülekezet életében ettől fogva 1833-ig boldog korszak következik be. Minél nagyobb lesz azonban a gyülekezet létszáma, annál inkább érezhetővé válik a lelkipásztor hiánya. Ez a hiány tűnik el 1832-ben, amikor is a felsőbb egyházi hatóság engedélye alapján anyaegyházzá alakult gyülekezet meghívja lelkészéül Plevniczky Sámuel téti segédlelkészt, aki újult erővel emeli magasba a 44 éven át hűségesen szolgáló Szalay János kezéből kihullott zászlót. Az ő és ővele együtt lelkesen küzdő két tanító, Bodács Pál és Baranyai István kitartó munkája teszi lehetővé, hogy 1835-ben felépüljön a templom melletti torony és abból a még ugyanazon évben megszólaljon a harang. Az öröm éveit azonban, mint napfényt az árnyék, nyomon követték a gyülekezet életében is a szomorúság esztendei. 1840-ben tűz martaléka lesz a nagy áldozatok árán, fölépített lelkészlak. 1846-ban pedig istenes életű vezére Plevniczky Sámuel hunyt el. Alig eszmél fel a gyülekezet a kettős csapásból és tölti be Zathureczky Sámuel porrogszentkirályi lelkésszel a lelkészi állást, amikor a szabadságharc zivatara zúg át felette. 1849 jún. 26.-án császári sereg vonul át a két községen, A mórichidai templom.