Harangszó, 1934

1934-01-28 / 5. szám

34. HARANGSZÓ 1934 január 23. nem egyházunk méltóságához tel­jességgel méltatlan korteskedés ké­szített elő és alantas érdekeket szolgáló pártszellem vezetett ke­resztül. Láttunk választásokat, amelyeknek elvadult légkörében a késhegyre menő pártok között csendörszuronynak kellett fenntar­tani a rendet. Szomorúságára Isten­nek, mérhetetlen kárára egyhá­zunknak és kaján örömére minden­féle ellenségünknek. Az ilyen választás, még ha a méltóbbik jelölt kerül is ki belőle győztesen, csak káros lehet. Meg­tépázza egyházunk tekintélyét, méltóságát, a megválasztottat pe­dig arra kárhoztatja, hogy jobb munkára érdemes erejét az ellen­párt kibékítésére fordítsa, vagy pedig a pártok továbbfolytatódó ellenségeskedésének malomköved között őrlődjék élete végéig. Mi az oka mindennek? Koránt­sem az egyházi alkotmány. A gyil­kosságokért kit okoljunk? Koránt­sem a vasat, hanem a vele vissza­élő gyilkost, aki a kést kenyérsze- lés és munkaeszköz helyett gyil­kosságra használta. A pusztító tűz­vészekért kit okoljunk? Korántsem a tüzet, hanem azokat, akik Isten­nek ezt a csodálatos ajándékát bű­nös szándékú gyújtogatásra hasz­nálták. A méltatlan választásokért nem az egyházi alkotmány felelős, hanem azok, akik az autonómiával visszaélnek. Egészséges egyházi közszellem kialakulására van szükség. Olyan­ra, amely nem visszaél, hanem Reverzális. Irta: — szikla. — (Folytatás). Margit: Mi az a reverzális? Anya: Azt kívánom, hogy katho- likus templomban esküdjetek. Laci: Nem úgy áll a dolog. Nem arról van szó; az csak takarása a lé­nyegnek. Arról van szó, hogy tagadjam meg egyházamat, hagyjam el valláso­mat, szegjem meg konfirmáció fogadal­mamat s ez a név: Mártonffy, amelyet annyi lelkész viselt, velem kivesszen és ilyen nevű férfi utánam ne maradjon, erről van szó. Anya: Arról, hogy az egyedül üdvözítő egyház részesítse áldásában ' frigyeteket, leányom. Laci: Isten áld, nem az egyház. Az én lelkiatyám, kit úgy is, mint em­bert, úgy is, mint lelkészt szívemből szeretek és becsülök s akinek a lelkesült szemét mindig magam előtt látom, úgy tanított engem, hogy mi evangélikus keresztyének, nem az egyház közvetíté­sével üdvözülünk, hanem közvetlen kap­méltóan él az evangélikus ember nagykorúsági jogával. Az iskola és templom nevelése, híveink önfe­gyelmezése és a Szentlélek munká­ja megteremthetik a szükséges fel­tételeket. Néhány gyakorlati tanácsként a következőket ajánlhatnánk. Választások alkalmával híveink viseltessenek tö.bb bizalommal az egyházi főhatóság véleménye iránt. A korteskedés mellőzendő és megakadályozandó. A választás lehetőleg egyhangú meghívás legyen, úgy, hogy a ki­sebbik párt enged. Választás után keserű érzést, bosszút és gyűlöletet senki se táp­láljon. Evangélikus nép! Önrendelkezé­si szép jogoddal imádságos meg­fontoltsággal, komoly méltósággal élj! Sz- J­Egy lelkész évi jelentéséből. Két hatalmas érzés uralkodik az em­ber lelki élete felett: az emlékezet és a reménység. Mindegyik a léleknek más­más irányba tekintő arca. Az emlékezet a múltra tekint vissza, hogy annak átélt eseményeiből merítsen tapasztalatot és bölcseséget; a remény­ség a jövendőre tekint, terveket sző, erőt gyűjt az élet feladatainak megoldá­sára. Mindegyik drága adomány a lelkünk számára Istentől, de kielégíteni, boldog­gá tenni mégsem tud bennünket. Úgy az emlékezet, mint a reménység rendsze­rint múló dolgokra vonatkoznak, ame­lyek felett kérlelhetetlen úr az enyészet; már pedig a lélek örök bizonyosság csolatban állunk, ha hiszünk, az Isten­nel, mert aki Jézusban hisz, annak elég az Ö közbenjárása Istennél. Anya: Maga egészen úgy beszél, mint egy theológus. Laci: Nem; csak úgy, mint az az ember, aki gondolkozva hisz. Én gon­dolkozom s úgy lettem szívem mélyé­ből hivő, mindig Istenhez fohászkodó, mindenüt az ö hatalmát, gondviselését látó és tapasztaló ember. Nekem bol­dogságom a hitem. Nélküle szegény és leroskadt volnék, én — bevallom -— ab­ban is az Isten gondviselő kegyelmét látom, hogy én olyan csodálatosan is­merkedtem meg a Margitkával. Miklós (fölemelkedik és Lacihoz lép): Én eddig hallgattam, de most en­gedjenek meg — kénytelen vagyok szó­lam. Ez az ember (Lacira mutat) tetszik nekem. Aki úgy hisz, úgy szereti az egyházát, az méltó arra, hogy becsül­jük. De mond el, hogy ismerkedtél meg úgy, hogy azt mondod „csodálatosan“. Laci: Nem szeretek erről beszélni. Margit: Én meg szeretek. Hadd beszéljek én. Tudja, Miklós, a múlt ősszel Pesten jártunk bevásárolni. Me­után vágyik ami fölött nincs hatalma el­múlásnak, időnek. Ezt az örök változhatatlan bizo­nyosságot a hit mutatja meg, amikor az örökkévaló Istenre utal, akinek gondvi­selése soha le nem nyugovó napként őr­ködik a világ felett. * Manapság sok panasz, elégedetlen­ség hallható anyagi helyzetünk meg­romlása miatt. Sajnos, a panaszok leg­nagyobb része jogosult is. Reá kell azonban mutatnunk anyagi bajaink egy igen fontos okára, amelyet sokan nem akarnak meglátni és észrevenni; ez pe­dig a népünk körében nagy mértékben elterjedt nagyzolás, nagy lábon élés, ami öltözködésben, ruházkodásban, él­vezetek keresésében egyformán kifeje­zésre jut. Magyarország miniszterelnöke mon­dotta egyik beszédében: „nálunk a gróf úgy él, mint a herceg, a báró úgy él, mint a gróf, az előkelő származású és vagyonos ember még előkelőbbnek és még vagyonosabbnak akar látszani; rangban, külsőségben, maga fitogtatá- sában mindegyik túl akarja szárnyalni a másikat!“ Ez a helytelen és ostoba verseny, — sajnos — ma már általánosan el van terjedve a társadalom minden rétegében, falun úgy, mint városon. A szegény itt úgy akar élni, mint a vagyonos, a vagyonos nem akar elma­radni a még vagyonosabbtól; az utolsó ott akar lenni, ahol az első, mert az a jelszó járja: „ha neki lehet, nekem is le­het“ — „ha az megteheti, miért ne te­hetném meg én is?!“ Emellett egyre zúg a panasz, hogy lerongyolódunk..., nem lehet megélni..., tönkre kell mennünk..., el kell hanya­golnunk legfontosabb anyagi kötelezett­ségeinket! Bizony sok embernek azt le­hetne felelni panaszkodására: édes ba­rátom, ahogyan te akarsz, úgy csak­ugyan nem lehet, de sohasem is lehetett megélni! A felületesebben gondolkozók azt szokták mondani: „az én keresetemmel, gyünk az Andrási úton. Nagy csődület. Egy fiatal ember beszél a rendőrrel. Mellette összekötözött kézzel áll egy té­pett ruhájú ember. Odasodor a tömeg. Mi történt? Egy kőmíveslegény arcul ütött egy leányt s mikor Laci ezt látta, — ö volt a rendőr mellett álló fiatalem­ber — oda ugrott s a részeg kőmíves le­gényt felpofozta és átadta a rendőrnek. Miklós: ’Becsüllek érte, Laci. Lovagias ember vagy, ha ezt tetted. Margitka, magának pedig gratulálok. Anya: Az ilyen pofozkodó legény­kék nagyon rátartiak. Hallottátok: mi­lyen védő beszédet mondott a lutherá­nus hit mellett? Laci: Nem kell annak védő be­széd. Kiilölíben sem vagyok „lutherá­nus“, hanem evangélikus keresztyén. Anya: Micsoda? Keresztyén? Ma­guk is keresztyének? Laci: Asszonyom. Látom: mi nem értjük meg egymást. Maga az én hite­met, egyházamat, vallásomat lebecsüli, nem is ismeri, nem is érti a szépségét, az igazságát, csak kisebbíti, gyalázza; már pedig' Krisztust sérti, aki az egyhá­zamat bántja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom