Harangszó, 1934
1934-01-28 / 5. szám
34. HARANGSZÓ 1934 január 23. nem egyházunk méltóságához teljességgel méltatlan korteskedés készített elő és alantas érdekeket szolgáló pártszellem vezetett keresztül. Láttunk választásokat, amelyeknek elvadult légkörében a késhegyre menő pártok között csendörszuronynak kellett fenntartani a rendet. Szomorúságára Istennek, mérhetetlen kárára egyházunknak és kaján örömére mindenféle ellenségünknek. Az ilyen választás, még ha a méltóbbik jelölt kerül is ki belőle győztesen, csak káros lehet. Megtépázza egyházunk tekintélyét, méltóságát, a megválasztottat pedig arra kárhoztatja, hogy jobb munkára érdemes erejét az ellenpárt kibékítésére fordítsa, vagy pedig a pártok továbbfolytatódó ellenségeskedésének malomköved között őrlődjék élete végéig. Mi az oka mindennek? Korántsem az egyházi alkotmány. A gyilkosságokért kit okoljunk? Korántsem a vasat, hanem a vele visszaélő gyilkost, aki a kést kenyérsze- lés és munkaeszköz helyett gyilkosságra használta. A pusztító tűzvészekért kit okoljunk? Korántsem a tüzet, hanem azokat, akik Istennek ezt a csodálatos ajándékát bűnös szándékú gyújtogatásra használták. A méltatlan választásokért nem az egyházi alkotmány felelős, hanem azok, akik az autonómiával visszaélnek. Egészséges egyházi közszellem kialakulására van szükség. Olyanra, amely nem visszaél, hanem Reverzális. Irta: — szikla. — (Folytatás). Margit: Mi az a reverzális? Anya: Azt kívánom, hogy katho- likus templomban esküdjetek. Laci: Nem úgy áll a dolog. Nem arról van szó; az csak takarása a lényegnek. Arról van szó, hogy tagadjam meg egyházamat, hagyjam el vallásomat, szegjem meg konfirmáció fogadalmamat s ez a név: Mártonffy, amelyet annyi lelkész viselt, velem kivesszen és ilyen nevű férfi utánam ne maradjon, erről van szó. Anya: Arról, hogy az egyedül üdvözítő egyház részesítse áldásában ' frigyeteket, leányom. Laci: Isten áld, nem az egyház. Az én lelkiatyám, kit úgy is, mint embert, úgy is, mint lelkészt szívemből szeretek és becsülök s akinek a lelkesült szemét mindig magam előtt látom, úgy tanított engem, hogy mi evangélikus keresztyének, nem az egyház közvetítésével üdvözülünk, hanem közvetlen kapméltóan él az evangélikus ember nagykorúsági jogával. Az iskola és templom nevelése, híveink önfegyelmezése és a Szentlélek munkája megteremthetik a szükséges feltételeket. Néhány gyakorlati tanácsként a következőket ajánlhatnánk. Választások alkalmával híveink viseltessenek tö.bb bizalommal az egyházi főhatóság véleménye iránt. A korteskedés mellőzendő és megakadályozandó. A választás lehetőleg egyhangú meghívás legyen, úgy, hogy a kisebbik párt enged. Választás után keserű érzést, bosszút és gyűlöletet senki se tápláljon. Evangélikus nép! Önrendelkezési szép jogoddal imádságos megfontoltsággal, komoly méltósággal élj! Sz- JEgy lelkész évi jelentéséből. Két hatalmas érzés uralkodik az ember lelki élete felett: az emlékezet és a reménység. Mindegyik a léleknek másmás irányba tekintő arca. Az emlékezet a múltra tekint vissza, hogy annak átélt eseményeiből merítsen tapasztalatot és bölcseséget; a reménység a jövendőre tekint, terveket sző, erőt gyűjt az élet feladatainak megoldására. Mindegyik drága adomány a lelkünk számára Istentől, de kielégíteni, boldoggá tenni mégsem tud bennünket. Úgy az emlékezet, mint a reménység rendszerint múló dolgokra vonatkoznak, amelyek felett kérlelhetetlen úr az enyészet; már pedig a lélek örök bizonyosság csolatban állunk, ha hiszünk, az Istennel, mert aki Jézusban hisz, annak elég az Ö közbenjárása Istennél. Anya: Maga egészen úgy beszél, mint egy theológus. Laci: Nem; csak úgy, mint az az ember, aki gondolkozva hisz. Én gondolkozom s úgy lettem szívem mélyéből hivő, mindig Istenhez fohászkodó, mindenüt az ö hatalmát, gondviselését látó és tapasztaló ember. Nekem boldogságom a hitem. Nélküle szegény és leroskadt volnék, én — bevallom -— abban is az Isten gondviselő kegyelmét látom, hogy én olyan csodálatosan ismerkedtem meg a Margitkával. Miklós (fölemelkedik és Lacihoz lép): Én eddig hallgattam, de most engedjenek meg — kénytelen vagyok szólam. Ez az ember (Lacira mutat) tetszik nekem. Aki úgy hisz, úgy szereti az egyházát, az méltó arra, hogy becsüljük. De mond el, hogy ismerkedtél meg úgy, hogy azt mondod „csodálatosan“. Laci: Nem szeretek erről beszélni. Margit: Én meg szeretek. Hadd beszéljek én. Tudja, Miklós, a múlt ősszel Pesten jártunk bevásárolni. Meután vágyik ami fölött nincs hatalma elmúlásnak, időnek. Ezt az örök változhatatlan bizonyosságot a hit mutatja meg, amikor az örökkévaló Istenre utal, akinek gondviselése soha le nem nyugovó napként őrködik a világ felett. * Manapság sok panasz, elégedetlenség hallható anyagi helyzetünk megromlása miatt. Sajnos, a panaszok legnagyobb része jogosult is. Reá kell azonban mutatnunk anyagi bajaink egy igen fontos okára, amelyet sokan nem akarnak meglátni és észrevenni; ez pedig a népünk körében nagy mértékben elterjedt nagyzolás, nagy lábon élés, ami öltözködésben, ruházkodásban, élvezetek keresésében egyformán kifejezésre jut. Magyarország miniszterelnöke mondotta egyik beszédében: „nálunk a gróf úgy él, mint a herceg, a báró úgy él, mint a gróf, az előkelő származású és vagyonos ember még előkelőbbnek és még vagyonosabbnak akar látszani; rangban, külsőségben, maga fitogtatá- sában mindegyik túl akarja szárnyalni a másikat!“ Ez a helytelen és ostoba verseny, — sajnos — ma már általánosan el van terjedve a társadalom minden rétegében, falun úgy, mint városon. A szegény itt úgy akar élni, mint a vagyonos, a vagyonos nem akar elmaradni a még vagyonosabbtól; az utolsó ott akar lenni, ahol az első, mert az a jelszó járja: „ha neki lehet, nekem is lehet“ — „ha az megteheti, miért ne tehetném meg én is?!“ Emellett egyre zúg a panasz, hogy lerongyolódunk..., nem lehet megélni..., tönkre kell mennünk..., el kell hanyagolnunk legfontosabb anyagi kötelezettségeinket! Bizony sok embernek azt lehetne felelni panaszkodására: édes barátom, ahogyan te akarsz, úgy csakugyan nem lehet, de sohasem is lehetett megélni! A felületesebben gondolkozók azt szokták mondani: „az én keresetemmel, gyünk az Andrási úton. Nagy csődület. Egy fiatal ember beszél a rendőrrel. Mellette összekötözött kézzel áll egy tépett ruhájú ember. Odasodor a tömeg. Mi történt? Egy kőmíveslegény arcul ütött egy leányt s mikor Laci ezt látta, — ö volt a rendőr mellett álló fiatalember — oda ugrott s a részeg kőmíves legényt felpofozta és átadta a rendőrnek. Miklós: ’Becsüllek érte, Laci. Lovagias ember vagy, ha ezt tetted. Margitka, magának pedig gratulálok. Anya: Az ilyen pofozkodó legénykék nagyon rátartiak. Hallottátok: milyen védő beszédet mondott a lutheránus hit mellett? Laci: Nem kell annak védő beszéd. Kiilölíben sem vagyok „lutheránus“, hanem evangélikus keresztyén. Anya: Micsoda? Keresztyén? Maguk is keresztyének? Laci: Asszonyom. Látom: mi nem értjük meg egymást. Maga az én hitemet, egyházamat, vallásomat lebecsüli, nem is ismeri, nem is érti a szépségét, az igazságát, csak kisebbíti, gyalázza; már pedig' Krisztust sérti, aki az egyházamat bántja.
