Harangszó, 1934

1934-09-23 / 39. szám

310.

HARANGSZÓ

1934 szeptember 23.

Benned bízunk Istenünk*

Irta: Heinzelmann János osztrák ev. püspök.

(Dallama: Jézus én bizodalmám.)

Benned bízunk Istenünk,

Bősz napokban, száz veszélyben.

Nem félünk, nem reszketünk,

Bár mindenki félve féljen;

Az, kinek kezét fogod,

Bizton áll, nem tántorog.

Orkán zúg, vihar süvölt,

Villám vág az árbocokba,

Lenn a tenger mély üvölt,

Fel a hős is fogvacogva.

És mi még sem reszketünk:

Benned bízunk Istenünk.

Két karunk ha porba hull, Megváltónk magasra tartja;

Szent szigetjén vár az Úr,

Int már napsütötte partja, így ad Ő a cél előtt Újabb harchoz új erőt.

Oh, az Ő hatalma nagy,

Semmi hozza szivünk gondja!

Bárha éjsötétbe vagy,

Bízzál, Ö azt fénybe vonja.

Vesd el aggodalmadat :

Ő velünk, s köztünk marad!

* Az osztrák egyházi állapotokra Jeléttel jel- lemzö, hogy Heinzelmann ev. püspök legutóbbi pásztorlevelét, amelyben bátran szót emelt a felekezeti egyenjogúság és belső lelkiismereti szabadság mellett, — betiltották. A püspök erre ének formájában irta meg a pásztorlevelét. Az ének magyar fordítását itt közöljük.

Tanulj meg imádkozni!

Irta: dr. Schlitt Gyula. 34

Mosolyogtak, de a bemenéstöl húzódozott mindenki. Már nevetséges voit a különös bejárat előtti tanakodás és tétlen ólálkodás. Dömötör belépett. Kivette egy rendőr kezéből a villanyzseblámpát s bebújt. Utána Tibor, majd a többiek. Mindenki meggyujtotta lámpáját s amint körülnéznek az üregben a csodálkozás sóhaját veri vissza a fal. Még Somlóról is megfeledkeztek. Pazarul berendezett lakás. Csupa kényelem. Középen villany-- csillár lóg s köröskörül vezeték fut. De lám a drótok szétvágva lógnak. Azért nem égnek a lámpák. Honnan kaptak áramot? Tibor óvatosan egy külön üregbe vezeti őket. Hatalmas akkumulátor van itt felszerelve. Ide lopták az áramot a domb mellett elhaladó vezetékről. Majd egész éjjel volt bekapcsolva az akkumulátor.

— Mi fekszik itt? — kérdi valaki ijedten.

Odavilágítanak. Ember. Kettő is. Somló és a púpos. Kezükben a vezeték. Még most is fogják összeégett kezükkel. Végeztek magukkal. Egy pillanatra megálltak s visszafojtott lélegzettel nézték ezt a szomorú összeomlást. Részvét sírt szívükben s imádkoztak.

— Ez a tehetség másra volt hivatva!

■— mondja halkan a rendőrkapitány. —

Föld felett és víz felett Szózat szól, az ég zeng tőle:

Istent, nyája ne feledd,

Ellensége, fuss Előle!

Már mi mit sem veszthetünk — : Benned bízunk Istenünk!

Ford.: Scholtz László.

Megint egy templom.

Mikor meglátod Testvérem a „Harangszó“ hasábjain ezt a templom-képet, talán bosszúsan kiáltasz fel: megint egy templom ebben a nyomorúságos gazdasági pangásban és görcsös félelemmel szorítod kezedet zsebedre, nehogy onnét egyetlen fillér is kihulljon az Isten oltárára. De lehet, és én hiszem is, hogy felcsillan a szemed és öröm tölti el lelked; megint egy templom, megint egy hellyel több, ahol a megfeszített és feltámadott Úr Jézust hirdetik. Igen, megint egy templom épül, megint vannak gyermekek, ifjak és öregek, akik álmokat álmodnak és hitükben ott látják már valahol gyülekezetük templomát.

Hatvanban vagyunk. Talán kevesen tudják, hogy alig egy éve, hogy a nagy Heves vármegyében, ahol eddig nem volt gyülekezet, egy lelkes kis csapat támadt, akik lelkész nélkül, házaknál egyszer csak összejöveteleket kezdenek tartani. Előkerülnek a közös pénzen rendelt énekeskönyvek, a rég elfelejtett bibliák és felcsendülnek a gyermekkorból még ismerős, de az idők folyamán any- nyira elhalványult énekek. Hétröi-hétre nő a kis csoport. Mindég több és több elfelejtett evangélikus jelentkezik: én is evangélikus vagyok, vegyetek magatok közé engem is. De a számukkal együtt nő a vágyuk is. És talán neked, TestvéCsoda, mit Somló alkotott ebben az üregben. Kultúrát teremtett a setéiben.

—S egy év alatt — mondja Tibor.

—- A kultúra átok, ha nem az istenfélelem kezeli, hanem a bűn — mondja Dömötör. — íme a példa.

— Amen -— suttogják mind.

— Semmihez nem nyúlni! — adja ki a parancsot a rendőrkapitány. — Szakemberek kellenek ide, kik hozzányúlhatnak valamihez. Itt bent még áram van a vezetékben. A vizsgálatot csak akkor tudjuk megejteni.

Sietnek kifelé s fellélekzik mindenki, mikor szabad levegőn vannak. Tibor lezárja a bejáratot, ugyancsak titkos rugó segítségével.

XXVII. FEJEZET.

János majorban már szívszorongva várják őket. Koronczaiék is itt vannak s az öreg Komlósi. Ezer kérdés zuhog Tiborra, hogy is volt, mint volt? Alig győz választ adni. Legjobb lesz, ha sorjában elmesél mindent, ajánlja Dömötör. Nagy tetszéssel fogadták Dömötör tanácsát s máris elhelyezkedtek, hogy kényelmesen végighallgathassák a nem mindennapi esetet. Minden arc derülten figyel, csak Komlósi néz szontyolodottan maga elé. Bántja a szoros kapcsolat Somlóval, hogy mint lehetett öt ennyire falnak állítani Bosszantó. Sok ipénzébe került, csak kiheverhesse. Mindez azonban csak

rém, ki egy nagy gyülekezet tagja vagy, akinek van templomod, vezetőd van, mosolyogsz azon a buzgalmon és álmodozáson, mely ezt a kis növekvő csapatot eltölti. Mert bizony az a pár lélek már akkor kezdett templomot építeni. 50 fillérekből kerültek elő a pengők, pengőkből a 10 pengők. Így ment ez feltartóztathatatlanul, míg el nem érte az 5000 számot. Bizony, Testvérem, egy év alatt 5000 pengő.

Hatvant úgy ismerik, mint nagy vasúti gócpontot. Valóban négy helyről fut össze a gőzparipákat irányító sínpár. Négy helyről, a világnak mind a négy tája felöl szakadt ide az a maroknyi 300 lelket számláló gyülekezet, mely vágyódik és élni akar. A vasutas tagjai a gyülekezetnek, mikor szolgálatuk közben elel robognak egy kis falucska vagy városka mellett, mindig újból meg újból csak templomokat látnak. Egyszerre eszükbe jut szülőhelyük, ahol még mint kis gyermekek szaladgáltak és ahol vasárnaponként elmehettek templomukba. Ez a kép kisérti őket és könnyet csikar a szemükbe. Sokan vannak a hatvaniak közül olyanok, akik, mint idegen erőnek üldözöttéi álltak meg ennek a kis városnak állomásán, hogy menekült életük utolsó idejét itt éljék le. Lelkűkben ott él ugy-cgy felvidéki városkának a képe a magas hegyek és zöld erdők közé ékelt templomával, ahová olyan keserves volt neki elmenni, mert ugyan magasan van az, az út is sáros hozzá, de most a visz- szaemlékezésben mégis olyan kedves és olyan fájdalmas, hogy nélkülözni kell. Templom kell nekünk, amit annyira szerettünk gyermekkorunkban, ahol megtanultuk Istent megismerni és ahol megint dicsérni akarjuk az Ö hatalmát és jósá- át. Ez a könnyes vágy útat tört magának, nem maradt csak sóhajtozó fájdalom. Egymásután jöttek a megajánlott

belül viharzik s nem igen látják rajta. Tibor nagyot lélekzik s hozzáfog:

— Arról mindenki tud még, hogy tavaly augusztus 29.-én este átmentem Somlóhoz sakkozni. Féltiz lehetett, mikor bekopogtattam nála. Szívesen fogadott, mint máskor is, hisz gyakran voltam nála. Éjfél felé menni akartam. Tartóztatott s oly szívélyesen, hogy nem lehetett ellenállni. Egyre töltött; ez feltűnt, nem igen szoktunk inni. Szóvá is tettem neki: talán be akarsz csipetni? Születésnapod van ma, — mondja, — vagy mi, csak megérdemel barátságunk egy pohár bort? Megnézem az órát. Éjfél elmúlt. Augusztus 30.-ika van. Nagykorú vagy, Tibor, — kiáltja Somló. —■ Flomlokomra ütök, igaz, rá se gondoltam. Erre már nálam is könnyebben csúszott a bor. Nem mondom, hogy be voltam csípve, de éreztem. Az ilyen dátumok, névnap, születésnap, nagykorúság könnyelművé teszik az embert. Egyszerre csak ráterelődik a beszéd atyámra. Somló csakhamar a levélnél tartott, mit csak akkor szabad felbontanom, ha nagykorú leszek. Tudott róla, hisz nem egyszer említettem neki, mint jó barátnak. Persze nagykorú lettem ez éjjel s felbonthatom a levelet. Az mindig nálam volt. Azt láttam, Somlót nagyon érdekli a levél, majd a szeme esett ki a fejéből, úgy nézte s a füle hegyesedni látszott, úgy fülelt.

A levélben mi volt, úgy is tudják,