Harangszó, 1934
1934-09-23 / 39. szám
1934. szeptember 23. HARANGSZÓ 311. 30, 50, 100 pengők. A menekültek, a nyugdíjasok nem törődtek azzal, hogy milyen kevés az a nyugdíj, milyen nagy a család, templomot kértek Istentől. És Isten lelke kényszerítette őket az áldozatra. Mindenki kiveszi a részét ebben a munkában. A gyülekezet felügyelőjétől kezdve, ki első a példaadásban, a legkisebb gyermekig mindenki hozzá akar járulni a templomhoz. Te, olvasóm, aki talán szintén igen szerény tisztviselői fizetésből vagy nyugdíjból élsz nagyszámú családoddal, Te tudod, mit jelent az, ha 120 P-ből 12-őt elvesznek egy hónapban? De a pénz mellett ott van, ami minden pénznél fontosabb, a résztvevő és érdeklődő lélek. Szinte azt mondhatná az ember, hogy mindenkinek személyes ügye a templomépítés. Ha két-három evangélikus összetalálkozik, már az első mondatok után a templomépítésre fordul a szó. Ez áll most a homloktérben. Ez töltötte azt a hívőt is, aki egy alkalommal furcsa fehér tárgyat tett le a lelkészi hivatal asztalára. Amikor közelebbről megnézem, akkor látom, hogy egy gipszből készült kicsiny oltár. Már az oltárt is megépítette álmai templomához. Egy másik terveket hoz, hogyan lehetne olcsón és szépen felépíteni. A hatvani evang. templom terve. Megírja atyám, hogy évtizedeken keresztül dolgozott egy új porcellánkeve- réken, mely minden más márkát felülmúljon. Munkájában a háború akasztotta meg. Alig egy-két simítás hiányzott még a recepthez, de hiába, a háború parancsa nagy parancs volt s abba kellett mindent hagyni, ő azonban magával vitte s szabad idejében, mi itt kint több van, mint otthon, elővette munkáját és sikerült megoldani. Különös agyag kell hozzá s azt ott fogjuk megtalálni az erdőben, a domb alatt. A domb belül üres, búvóhely lehetett régen. Bejárata előtt egy méter széles és két méter magas szikla van. Ez az ajtaja, de aki nem ismeri titkát, nem fogja kinyitni sohasem. Bal elülső sarkán alul van egy rugó, melyet felfelé kell nyomni s a szikla jobbra félrebillen. Somlónak akkorát villant a szeme, mikor ezt olvastam, hogy magam is megijedtem, összehúzta szemöldökét s a poklok torkát láttam szeméből rám ásítani. De hogy gondolhattam olyanra, ami bekövetkezett? Utóvégre meglepődhetett azon, mit olvastam. Magam sem voltam másként. Meg Somló a legjobb barátom volt. A levelet elolvastam s a legnagyobb izgalommal útnak indultam. Somló is elkísért. Máskor is megtette. Siettem, szerettem volna mamának megmutatni a levelet. Somló a nyomomban, mintha kergetnénk egymást.. Háromszor búcsúztam tőle, menjen vissza s csak jött. Nem tudtam ugyan mire vélni ezt a nyakas kíséretet, de rosszra nem gondoltam. Az erdő alatt, hol befordul az út, érzem, valamit arcomra szorít s elkábultam. Erőlködtem, hogy kiszabadítsam magam, képtelen voltam rá. Egyre gyengült az erőm s elvesztettem eszméletemet. A barlangban ébredtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok, éjjel van-e vagy nappal? Az a púpos alak ült előttem. Soha nem láttam. Gondolhatjátok, hogy éreztem magam. Princi, így hívta Somló a kis púpost, azonban nagyon kedves volt s előadta, hogy saját érdekemben hoztak e rejtekhelyre, mert életemre törtek a találmány miatt. Atyámnak egy harctéri barátja tervezte ellenem a merényletet, kinek tudomása volt a levélről. ök ezt megtudták valahogy s eltüntettek. El is hittem a mesét s megnyugodtam. Hisz Somló volt a legjobb barátom. Somló is így beszélt. Panaszom nem volt. Enni, inni való volt bőven. Somló szállította. Princi csak ritkán távozott, mindig velem volt. Kényelemről is gondoskodtak. Hoztak mindent, mire szükségem lehetett. . Eleinte petroleum lámpa mellett va- koskodtunk, de csakhamar beszerelték a villanyt. Az akkumulátort darabonként hozták. S mikor ezek a nagymérvű szállítások voltak, tudtam, hogy éjjel van. Azon gondolkodtam folyton, minek ez a sok vezeték, mikor nincs dinamó? ők egyszerűbben csinálták a dolgot. Bevezették az áramot kintről. Éjjel töltötték az akkumulátort s volt villany bőven mindig. Azt a kis mellékhelyiséget berendezték laboratóriumnak. Ott végezték a legelső próbákat a találmánnyal. Akkor kezdtem eszmélni. Aggodalmamat azonban nem mutattam. Mondhatom, jókedvű voltam mindig. Ne vegyék észre, hogy sejtek valamit, mert akkor kétszeresen vigyáznak rám. Magamban már a menekülésre gondoltam. Tudtam, hol vagyok. Hisz atyám levele nyomán hoztak ide. S megvoltam győződve, hogy a dombnak felettem levő része nem lehet vastagabb, mint egy-két méter s ezen majd valahogy átdolgozom magam. Ritkán voflt alkalom, de ha magamra maradtam, néhány órát dolgoztam. Veszélyes volt munkához fogni, mert a falon kasul-keresztül drótot vezettek, melyben áram volt s annak megérintése halált jelentett. Találtam azért egy nyílást, melyen bebújhatam. Bebújtam. Vagy két métert másztam vízszintes irányban, mikor egyszerre felfelé függőleges irányt vett a hasadék. S jól sejtettem. Ez volt a szabadulás útja. A munka gyorsan ment volna, hisz szerszámot találtam, de nem tudtam nyugodtan dolgozni, mert bármely pillanatban rajt érhetnek. így inkább csak egy órácskát dolgoztam, hogy ne tegyem kockára tervem sikerét. (Folytatjuk)
