Harangszó, 1934

1934-09-23 / 39. szám

1934. szeptember 23. HARANGSZÓ 311. 30, 50, 100 pengők. A menekültek, a nyugdíjasok nem törődtek azzal, hogy milyen kevés az a nyugdíj, milyen nagy a család, templomot kértek Istentől. És Isten lelke kényszerítette őket az áldo­zatra. Mindenki kiveszi a részét ebben a munkában. A gyülekezet felügyelőjétől kezdve, ki első a példaadásban, a legki­sebb gyermekig mindenki hozzá akar járulni a templomhoz. Te, olvasóm, aki talán szintén igen szerény tisztviselői fizetésből vagy nyugdíjból élsz nagy­számú családoddal, Te tudod, mit je­lent az, ha 120 P-ből 12-őt elvesznek egy hónapban? De a pénz mellett ott van, ami minden pénznél fontosabb, a résztvevő és érdeklődő lélek. Szinte azt mondhatná az ember, hogy mindenkinek személyes ügye a templomépítés. Ha két-három evangélikus összetalálkozik, már az első mondatok után a templom­építésre fordul a szó. Ez áll most a hom­loktérben. Ez töltötte azt a hívőt is, aki egy alkalommal furcsa fehér tárgyat tett le a lelkészi hivatal asztalára. Amikor közelebbről megnézem, akkor látom, hogy egy gipszből készült kicsiny oltár. Már az oltárt is megépítette álmai temp­lomához. Egy másik terveket hoz, ho­gyan lehetne olcsón és szépen felépíteni. A hatvani evang. templom terve. Megírja atyám, hogy évtizedeken ke­resztül dolgozott egy új porcellánkeve- réken, mely minden más márkát felül­múljon. Munkájában a háború akasztot­ta meg. Alig egy-két simítás hiányzott még a recepthez, de hiába, a háború pa­rancsa nagy parancs volt s abba kellett mindent hagyni, ő azonban magával vitte s szabad idejében, mi itt kint több van, mint otthon, elővette munkáját és sikerült megoldani. Különös agyag kell hozzá s azt ott fogjuk megtalálni az er­dőben, a domb alatt. A domb belül üres, búvóhely lehetett régen. Bejárata előtt egy méter széles és két méter magas szikla van. Ez az ajtaja, de aki nem is­meri titkát, nem fogja kinyitni sohasem. Bal elülső sarkán alul van egy rugó, me­lyet felfelé kell nyomni s a szikla jobb­ra félrebillen. Somlónak akkorát villant a szeme, mikor ezt olvastam, hogy ma­gam is megijedtem, összehúzta szemöl­dökét s a poklok torkát láttam szeméből rám ásítani. De hogy gondolhattam olyanra, ami bekövetkezett? Utóvégre meglepődhetett azon, mit olvastam. Ma­gam sem voltam másként. Meg Somló a legjobb barátom volt. A levelet elolvastam s a legnagyobb izgalommal útnak indultam. Somló is el­kísért. Máskor is megtette. Siettem, sze­rettem volna mamának megmutatni a le­velet. Somló a nyomomban, mintha ker­getnénk egymást.. Háromszor búcsúztam tőle, menjen vissza s csak jött. Nem tudtam ugyan mire vélni ezt a nyakas kíséretet, de rosszra nem gondoltam. Az erdő alatt, hol befordul az út, érzem, valamit arcomra szorít s elkábultam. Erőlködtem, hogy kiszabadítsam ma­gam, képtelen voltam rá. Egyre gyen­gült az erőm s elvesztettem eszmélete­met. A barlangban ébredtem. Fogalmam sem volt, hol vagyok, éjjel van-e vagy nappal? Az a púpos alak ült előttem. Soha nem láttam. Gondolhatjátok, hogy éreztem magam. Princi, így hívta Somló a kis púpost, azonban nagyon kedves volt s előadta, hogy saját érdekemben hoztak e rejtekhelyre, mert életemre tör­tek a találmány miatt. Atyámnak egy harctéri barátja tervezte ellenem a me­rényletet, kinek tudomása volt a levél­ről. ök ezt megtudták valahogy s eltün­tettek. El is hittem a mesét s megnyu­godtam. Hisz Somló volt a legjobb ba­rátom. Somló is így beszélt. Panaszom nem volt. Enni, inni való volt bőven. Somló szállította. Princi csak ritkán tá­vozott, mindig velem volt. Kényelemről is gondoskodtak. Hoztak mindent, mire szükségem lehetett. . Eleinte petroleum lámpa mellett va- koskodtunk, de csakhamar beszerelték a villanyt. Az akkumulátort darabonként hozták. S mikor ezek a nagymérvű szál­lítások voltak, tudtam, hogy éjjel van. Azon gondolkodtam folyton, minek ez a sok vezeték, mikor nincs dinamó? ők egyszerűbben csinálták a dolgot. Beve­zették az áramot kintről. Éjjel töltötték az akkumulátort s volt villany bőven mindig. Azt a kis mellékhelyiséget be­rendezték laboratóriumnak. Ott végezték a legelső próbákat a találmánnyal. Ak­kor kezdtem eszmélni. Aggodalmamat azonban nem mutattam. Mondhatom, jókedvű voltam mindig. Ne vegyék ész­re, hogy sejtek valamit, mert akkor két­szeresen vigyáznak rám. Magamban már a menekülésre gondoltam. Tudtam, hol vagyok. Hisz atyám levele nyomán hoz­tak ide. S megvoltam győződve, hogy a dombnak felettem levő része nem le­het vastagabb, mint egy-két méter s ezen majd valahogy átdolgozom ma­gam. Ritkán voflt alkalom, de ha ma­gamra maradtam, néhány órát dolgoz­tam. Veszélyes volt munkához fogni, mert a falon kasul-keresztül drótot ve­zettek, melyben áram volt s annak meg­érintése halált jelentett. Találtam azért egy nyílást, melyen bebújhatam. Bebúj­tam. Vagy két métert másztam vízszin­tes irányban, mikor egyszerre felfelé függőleges irányt vett a hasadék. S jól sejtettem. Ez volt a szabadulás útja. A munka gyorsan ment volna, hisz szer­számot találtam, de nem tudtam nyu­godtan dolgozni, mert bármely pillanat­ban rajt érhetnek. így inkább csak egy órácskát dolgoztam, hogy ne tegyem kockára tervem sikerét. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom