Harangszó, 1934
1934-09-16 / 38. szám
1934 szeptember 16. HARANGSZÓ 303. Istennek Szentlelke. Munkája a régi, úgy, amint azt a pünkösd apostolai óta sok-sok hívő keresztyén ember átélte és amint ezt a drága élményét Luther bölcs tanításában el is mondja. Isten a családot a benne hívők kicsi közösségéül rendelte. Ezért szívesen vezeti a keresztyén ember életét úgy, hogy a hívők közösségébe a m e g h í v á s-t a családi életen belül kapja meg. Vagy eseményeket használ föl, — és ki ne értette volna meg ezeknek hangját, — vagy embereket alkalmaz a hi- vogatásra. Hitvest hitvestárs, testvért testvér, gyermeket szülő és szülőt gyermeke útján hívja meg a Lélek az Isten országába. Az ős- keresztyénség idején Pál apostol azt a tanácsot adja a híveknek, hogy pogány házastársuk mellett maradjanak meg, mert megtérését segíthetik elő. (I. Korintus 7:12- 14.). Ki ne állott volna még meg gyönyörködő lélekkel a Szentirás- nak az előtt a tavaszi, virágfakadá- sós képe előtt, mely János evangéliumának első fejezetében tárul föl előttünk. A tanítványok egymás után sietnek hírt adni a Messiás megtalálásáról, közöttük van András,J aki, miután teleszítta lelkét az ég küldöttének csodalátásával, elsiet testvéréhez, Simonhoz, hogy őt is meghívja. Ismert tény az egyház Istenem, de nehéz volt! S Dömötör arca még bánatosabb lett. Emma kétségbeesve tördeli kezét. Mi van? Hisz olv boldog volt, mikor tegnap este elbúcsúzott s most... most..., mikor szerencsésen visszajött..., mikor itt van'..., nincs a számára egy kézszorítás..., egy mosoly..., csak ez a hideg... bánatos arc... — Imádkoztam önért s a jó Isten meghallgatott, de boldog vagyok, Dömötör úr. Maga nem örült? S Dömötör arca még bánatosabb kifejezést öltött. Majd kettéhasadt Emma szíve. Ezalatt Tibor is összeszedte magát s jött eléjük. Átölelte Dömötört, arcát arcához szorította és sírt. Igv maradtak sokáig. Összetett kezekkel nézték a két férfit, kik ma reggel látták egymást először és annyira szeretik egymást. Reinerné is szeretne hálálkodni, He- lén is, Emma is, de Dömötör az ég felé mutat: — Annak adjatok hálát, aki a csodáknak megszervezője és azokat megoldja. Az övé a hála egyedül, amit mi teszünk, azt csak ő általa tudjuk cselekedni. öt dicséri a mi munkánk is. S ott kint a szabad ég alatt kis gyülekezet imádkozik az ég felé emelt arccal, őszintén, áhítattal. Mindenki boldog, mindenki örül, csupán Dömötör bánatos és Emma tőrölgeti titokban forró, nehéz könnyeit. történelméből, hogy Augusztinuszt Isten Szentlelke Monika könnyeivel hívta meg. Sok keresztyén ember előtt bizonyára élénken áll az a kép, amikor az otthonából méreggel elüldözött Sadhu Sundar Singh hitvalló hűsége eredményezi, hogy a lábbadozó beteghez odamegy az édesatyja, szomjas lélekkel keresve a világ Megváltóját. Gyülekezetnek szánta Isten a családot és a Szentlélek addig nem nyugszik, míg annak tagjait e g y- b e nem gyűjtötte. Szóltunk föntebb családi életről, melyben egymás számára idegenül járnak a házasfelek. Együtt élnek, de elzárkózott lelkűk mérhetetlen távolságban van egymástól. A fiatalok és öregek ismert ellentéte a halál le- helletével tudja megbénítani a családi életet. És elmennek egymás mellett az otthon tagjai részvétlenül, bűnös mulasztással, mint abban a példázatban a vérzősebíí ember mellett a pap és a levita. De Isten Szentlelke, — ki tudná megmondani, hogyan, — irgalmas sa- maritánust támaszt a családban, aki lehajlik, életet közvetít, aki nyelveket oldoz meg, aki lassan egybegyüjt. Vagy ott, ahol — mint a tékozló fiú példázatában — a hazulról elkergető vágy messze idegenbe tépte a gyermeket, a gyermekemlékek fölkeltegetésével ellen— Most a hatóságnak jelentem be a dolgot — mondja komolyan Dömötör. — Utána kell néznünk, mit csinál Somló és társa. Nem hinném, hogy megkísérelték volna a menekülést. Különben hagytunk nekik időt, ha sikerül, legyen. Tibor megvan s igazán nem kívánom Somló kárát. Szerencsétlen ember, ki inkább mindig a Sátánnal fogott kezet, mint Istennel. Az ilyen embert csak sajnálni tudom. Talán maga sem tehet róla. Megyek is. Helén, Emma maradjanak. A szülőket értesítem, ők is jöjjenek s örüljenek velünk együtt. Emma felcsuklott, úgy érezte, mintha szíve szakadt volna ki helyéből. Mindenki örül, csak ö nem. Álma rövid volt..., de talán Isten büntetése!?... Igaz... ö nem is lehet boldog..., neki már csak vezekelnie kell... — Nélkülem nem mehetsz, László — mondja Tibor. — Nem tudtok bemenni a barlangba. Nem ismeritek titkát. Reinerné önkéntelenül átkapja fiát, mintha már nem akarná elengedni, de Dömötör megnyugtatja, vele lesz és visszahozza. Nem mennek egyedül a barlangba, s Tiborra tényleg szükség lesz. XXVI. FEJEZET. A rendőri kar elhiilt, mikor meglátták Tibort. Honnét jön? A más világból? S mikor meghallották, hogy Somló volt állhatatlanul beleoltogatja az emberbe a gyermek igazi, szívbéli könyörgését: „Haza akarok menni!“ így gyűjti egybe az otthon tagjait a Szentlélek. Az otthonunkban szeretjük fölvenni a régi kabátot és a jól kitaposott cipőt. Ha elmegyünk, finomat öltünk magunkra. Ez alapjában véve egyáltalában nem baj. Az otthon életének boldog kényelméhez az is hozzátartozik. A baj csak akkor kezdődik, ha az a kabát és cipőváltás példázatává lesz a lelki magatartásunknak. A legtöbb ember, ha hazatér, felölti a régi emberét is és akit odakiinn kifogástalan embernek ismernek, otthon lusta, szolgálatkészség nélküli, szófukar, udvariatlan. Itt az igazi értékek meglátásához a Szentlélek m e g világ o s í t á s á-ra van szükség. Jézus azt mondotta egyszer: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?“ — Jézus alázatos lelkű szolgájának szabad ezt a nagy igazságot ebben az összefüggésben változott alakjában is használnia: „mit használ neked, édesapa, vagy édesanya, ha az egész világot megnyered is, de kicsi családod boldogságát elvesztegeted?“ Világosságra van itt szükség, meglátni magunkat és földi értékeinket teljesen tiszta képben. Valahányszor a csaa gazember s mint történt az egész, csak fejüket csóválták: Hihetetlen..., hihetetlen. A barlangra mindenki kiváncsi volt. Nem is lehet rossz hely, hol egy évi tartózkodás után is ilyen kondícióban búinak elő az emberek, mint Reiner Tibor. Egy-kettőre kint voltak az erdőben. Körüljárták a dombot, de senki nem látja, hol lehetne itt bejárat. Tibor egy hatalmas szikla elé lép, lábával alá nyúl. cipője hegyét felfelé feszíti a szikla alatt s a tömb kifordul sarkain, simán, hang nélkül, mintha golyóscsapágyon járna. Tompa setétség bámul a domb mélyéből kifelé. Egy pillanatra megijednek, ki mer bemenni? Dömötör már ott is van. Nekem kell mennem, hogy villanyt gyújtsak. Villanyt? Csodálkoznak. Erre már csettint is Tibor a kapcsolón, de sötét marad. Mi van itt? önkéntelenül kiugrik a bejáratból. Hideg futott végig hátán. Somlóék nem adták fel a küzdelmet. Úgy érezte, ha pedig ellen akar állni, akkor nehéz és veszélyes lesz a behatolás. Ezt a rendőrség emberei nem tudták megérteni. — Minden lépésnél villanyárammal üttet bennünket agyon — mondja figyel- meztetöleg Tibor. — Mindenki vigyázzon. (Folytatjuk) Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t!
