Harangszó, 1934
1934-09-16 / 38. szám
302 HARANG SZÓ 1934 szeptember 16. A Szentlélek munkája a családi életben. Irta: Wolf Lajos. A Szentlélek munkaterülete. Azok közül a területek közül, melyeken a Szentlélek a maga áldott munkáját kifejti, az egyes emberi lelken kívül talán a legelső helyen áll a családi élet. Első gondolatra azt hinné az ember, hogy itt végezheti el legkönnyebben a Szentlélek a föladatát. A természetes ész elgondolása szerint minden családi otthonnak nagyon boldognak kellene lennie. Mert hiszen, akinek gyermekkorában boldog volt az ottíiona, annak lelkében égnie kell a vágynak, hogy az ő otthona is olyan legyen. Akinek pedig nem volt otthona, vagy pedig átok ült azon, természetes volna benne a szomjúság, hogy végre szeretett emberek környezetében ő is boldogságra találjon. Milyen keserves csalódást okoz a természetes észnek a százszorosán cáfoló élettapasztalat, milyen keserű érzésekkel telhetik meg Isten Szentlelke, ha azon a munkaterületen végignéz, melynek családi élet a neve! Ne szóljunk ma azokról az otthonokról, melyek előtt bánatos lélekkel állunk meg, az ajkunkon ezzel a kérdéssel: lehet-e még egyáltalában családi életnek nevezni azt, ami bennük folyik? Marad még igy is a váltakozó képek egész serege számunkra. Sok helyütt a családalapításkor a házasfelek az otthon életének nagy föladatát meg sem értették. Otthonok alakulnak úgy, hogy annak tagjai csak önmagukra, külső előnyökre gondolnak. A betöltésre váró hivatásnak egy gondolatot sem szentelnek. Nem törődnek azokkal a teremtésekkel, akik őket egyszer az édesapa és édesanya nevén fogják szólítani. Ezért nem nyerhetett családi életük megáldatást még akkor sem, ha szokásból áldásért óda- álltak is az Isten oltára elé. — Itt föladata van a Szentléleknek. Másutt könnyelmű, bohó, szerelmes emberek indulnak a házasságba. De a boldogság tavasza csak nagyon rövid lesz. Csodálkozva Kénytelen meglátni az ember, hogy a forró szerelmi vallomások mögött milyen sokszor lakik rettenetesen fagyos szív. Megmarad a családi élet kerete, de az élet maga kipusztult abból. Az állítólagos nagy, örök szerelembe! semmi sem hatolt befelé. — Itt föladata van a Szentléleknek. Találkozunk akárhányszor boldog otthonokkal, melyekből azonban lassan-lassan elrabolja a boldogság lelkét az életgond. Pedig ez nem föltétlenül elválasztó hatalom. Van a gondnak és a keresztnek egyesítő ereje is. A szenvedés nagyon elválaszthat, de egyesíthet is eltépethetetlenül erős kötelékekkel. Attól függ, közösen, vagy kü- lön-külön hordozzák-e a gondokat. Talán nincsen elhagyatottabb ember ezen a világon, mint két házastárs, aki egymás elől elzárkózott lélekkel él. — Föloszlathatja a családi élet boldogságát maga a hivatásteljesítés is. Ebben a tekintetben nagy kísértésnek van kitéve még a legjobbszándékú ember is. Nagy munkaterületeket keresünk és a kicsike otthont elhanyagoljuk. Férfiakra és asszonyokra sokszor egyaránt áll ez. — Itt is föladata van a Szentléleknek! Mindannyiunkat pedig számtalanszor megtanitott már az élet, hogy a magunk erejével még a boldogságunkat sem építhetjük meg, amiért így könyörgünk : „Jövel Szentlélek Úristen!“ A Szentlélek munkája. Milyen jó is, hogy van, akihez fordulhatunk és van, aki kész is segíteni. Még a legreménytelenebbnek látszó helyzetekben is csodálatos változtatásokat tud elvégezni ne vehesse el senki. Most hirtelentil körülnéz. — Hol van... hol..., aki megmentett? Kővé merednek mind. Dömötörről teljesen megfeledkeztek. — Visszahagytam, ne vegye senki tőlem rossz néven..., rohantam s... megmentömet hátrahagytam..., csak nem?... S szemét mereven a levegőbe függeszti, a rémület éjszakája sötétlik nézésében. Emma, mint a villám kinnterem, mosolyog. Beszél kedvesen, szerelmesen visszakiáltja: „Dömötör jön“. Tibor megkönnyebbülten, fáradtan egy fotöj- be rogy. Épp akkor fordult be Dömötör a kapun, mikor Emma lerohant a terrasz .épcsöin. Elébe röpül, karjánál fogva viszi, mint valami diadaljelvényt. Simogatja kezét, közvetlen közelről szemébe néz, minden szava puha madárszárny, mely arcába legyint, hogy mosolyogjon s Dömötör nem mosolyog, bánatosan nézi Emmát, szemében az elfojtott szerelem tüze parázslik, mely hamuvá haldoklik s egyre azt a nehéz érzést árasztja Emma szívébe: Nem szabad mosolyognom, nem szabad szeretnem. — Maga szomorú, Dömötör?! — mondja aggodalommal Emma s két nagy könnycsepp gördül le fehér márvány arcán. Istenem, de nehéz volt ez a két könnycsepp! Két darab Emma szívéből s belezuhantak Dömötör leikébe. Tanulj meg imádkozni! Irta: dr. Schlitt Gyula. 33 — Reiner Tibor. — Ki vagy? ; „ Dömötör megcsókolja. Csendre inti.j: Kimutat az ablakon. Tibor meglátja anyját, alig bírja, hogy ne kiáltson. Rei- nerné a tuskóhoz ér. Leteszi a borítékot s elsiet. Feszülten figyelnek. Mi lesz? Dömötör úgy határozott, hogy amint mennek a borítékért, kirohan s lefogja az illetőt. Erre már nem volt szükség. Tibor itt van s nem tehetnek már benne kárt. Két alak tűnik elő. Megvárták, mig Reinerné eltűnt. Elől egy púpos alak, siet a tuskóhoz. Hátul... Somló, mondja Tibor..., a másik Somló társa, mást nem tudok róla, a barlangban láttam először. A púpos viszi már örömmel a borítékot. Somló eléje szalad..., feltépi... Látszott, mint hanyatlik le keze, mintha fejbe vágták volna..., felordít kínjában: — Becsaptak, meglakolsz..., pusztulsz velünk te is! Ezzel rohannak mindketten a domb aljába. — Mennek a barlangba s ha ott találnának végem volna — mondja Tibor. Még mindig reszkett. Tompa ütés rázza meg az egész dombot, mint mikor két szikla esik egymásra. — Most zárult a barlang — magyaráz Tibor. — Gépezetre jár a szikla. De már kint vannak az úton és sietnek János-major felé. Dömötör nem bírja Tiborral. Mintha szárnya volna. A szeretet szárnyak nélkül is tud repülni. Dömötör, mint hátvéd fedezi Tibor menekülését. Egyre hátranéz, nem jönnek-e utánuk. Nem mutatkozik senki. Ügy látszik, Somló feladta a küzdelmet. Ne próbáljuk leírni, mi volt János- majorban, mikor Tibor berontott s az zgalomtól félholtan anyja nyakába borult. Mást nem látott, csak anyját. A két leány visszahúzódott, ne zavarják a szent pillanatot, mikor anya és fiú ajkán egymásba omol két meggyötört szeretet, hogy soha, de soha meg ne háljon egymástól. A szeretet beszéde néma, csak a könnyek hozzák a boldogság üzeneteit a szívek mélyéből. — Helén! — kiált fel Tibor, mikor zokogását hallja s meglátja. Magához öleli s megcsókolja. Most veszi észre Emmát. Meghök- ken. Mit keres itt idegen, mikor egy család a halálból jövő fiát várja? — Unokatestvéred, Emma — mondja Reinerné. Jut Emmának is Tibor boldogságából. Öleléséből, csókjából. Félve öleli át ezt a halvány szépséget. Fél, hogy ösz- szetöri. Nem ura érzelmeinek s mindent, amit valaha szeretett, magába akarná fojtani, hogy örökké nála legyen és soha
