Harangszó, 1934
1934-01-01 / 1. szám
4. HARANGSZÓ 1934 január 1. életképességeinek bizonysága. Ezt a jubileumi alkotást nem bízza fizetett emberekre. Nem küld idegenarcú ismeretleneket magyar házak küszöbére. Régi olvasóitól, hűséges barátaitól kéri és várja, hogy az addig nekik nyújtott ajándékokért fizessenek hálás szívvel. Vájjon lehetetlenség lenne, hogy minden előfizető szerezzen még egy előfizetőt? Drága jutalom lesz, ha a több ezer előfizető azzal köszönti a jubiláló Harangszót: itt vagyok, ime, nemcsak én tartok ki régi, hű szeretetemmel, hanem új jóbarátot is hozok magammal! A Harangszó alkotásokkal jubilál. Álljunk melléje, hogy jubilálá- sa méltó legyen hozzá. Lelkűnkkel és lelkesedésünkkel segítsük kitölteni jövendő terveinek keretét s lássuk meg jubiláris ünnepségének tükrében a tegnap mellett holnapjának képét is. Emlék, sejtés, szó, gondolat, érzés, cselekedet, valóság, vágyódás, lezáródó múlt és elinduló jövendő aranyszálai egyetlen kézben futnak össze: Isten kezében. Őt áldja a múlt és Tőle függ a jövendő. Hallgasson hát el a jubiláló emberszó, — az Isten beszél. Merre — hová? Sürü, sötét az éj. Az emberi kultúra ivlámpái csak úgy pislognak benne, mint apró kis szentjá— Cotta Konrád és Orsolya asszony gyermeke, akik valamikor Eisenachban iaktak? — Igen, én vagyok a legkisebb gyermekük. Luther felkapja a gyermeket, összecsókolja. Szemeit könnyek lepik el, gyermekeihez fordulva közéjük teszi a kis Cotta Konrádot. — Gyermekeim, a mai naptól kezdve egy testvérkével többen lesztek. Látjátok ezt a kis fiút, ez annak a jó asz- szonynak a fiacskája, aki atyátokat valamikor Eisenachban magához fogadta. Nem bocsátjuk el, ezután nálunk marad, testvérkétek lesz, fogjátok-e szeretni? — Igen! Szeretjük öt! — hangzik kórusban a válasz. Máris meleg gyermeki kezeikkel szorongatni, melegíteni kezdik a kis Konrád fagyos, hideg kezeit, mintha sohasem akarnák maguktól elbocsátani. A kis Cotta Konrád Luther családjában marad mindaddig, amíg iskoláit elvégezte. A többi kis diák is csak a vacsora után távozik Lutheréktól hideg diákotthonba. Amikor kiérnek az utcára, ők is hógolyókat gyúrnak s pajkos kiabálások s harci lárma között hógolyózva vonulnak hazáig; hiszen a diák, diák marad a világ végezetéig. (Vége.) nosbogárkák, de a sötét tenger partján Washington kivilágított emlékoszlopa, mintha Isten hatalmas felemelt mutató ujja lenne. Nem di- csekedésre készült. Haszná'ni akartak és akarnak vele. A sötét tenge„ Nyájas világ a vak homályon át, vezess ..." ren hajók keresik az utat, a csillag- talan éjszakában repülőgépek szelik berregve a levegőt. Eltévednének, zátonyra jutnának, ha a ragyogó oszlop nem mutatná az utat... haza. Az 1933. esztendő frissen hantolt sírja mellől uj lendülettel indul neki az élet vándora az 1934. esztendő útjának. Lehet, hogy az egyik gyalog poroszkál, a másik imbolygó csónakon száll a tengerre, a harmadik luxushajón suhan, a negyedik repülőgépen száll, de mindegyik sötétbe indúl. Nem lát egy tapodtat sem: Nem tudja, mi vár reá. Még csak nem is sejti a veszedelmeket, amik talán egészen közelről leselkednek reá. Uj év kedves vándora ! Ne tanácskozz testtel és vérrel. Ne indulj a magad feje után! Indulj arra, merre Isten felemelt mutató ujja mutatja az utat. Pusztában vezérlő, fénylő tűzoszlopod,, lábaid égő szövétneke legyen az Ö evangéliuma. Vihar van a levegőben, tarajos a tenger. Zátonyra jutsz, ha másfelé mész. Arrafelé hazajutsz. Ott csendes vizű rév várja a tenger hányatott utasát, ragyogó világosság a sötétben botorkáló vándort. Csak ez az élet útja! Templomot! Templomot! Itt meg kell álmod, mert ez a cikk arról beszél, amiről eddig olyan keveset tudtál: Barlahidáról. Pedig érdemes megtudni róla egyet-mást. Érdekes hely. Érdekessé teszi az a tény, hogy ebben a falucskában él a göcsei vidék egyetlen evangélikus gyülekezete. Kicsiny gyülekezet, igaz, alig 200 lelkes, dehát a falunkban sem él több 500 embernél. Ez a 200 lélek is néma volt eddig. Nem beszéltetett magáról, élt, élt, évszázadok óta magábazártan, félreverten, árvaságban, távol templomtól, lelkésztől, testvértől, mindentől. .. Sokszor csodálkoztam azon, hogyan is maradhatott fenn ennyi ideig ez a mostoha sorsú maroknyi sereg. Hogyan válhatott szigetté, végvárrá, világító toronnyá, amikor soha nem hallott más lélekzenét, csak a katolikus tenger végtelen morajlását. Hogyan állhatott ellent a viharoknak, mikor az útjelző torony, anyagyülekezetének temploma is olyan messzi van. (A hegyeken át, ahol csak jó idő esetén vagy téli fagyban lehet közlekedni 22— 25 km-re, az országút irányában 31 km-re.) Ilyenformán 3 gyülekezeti élet az iskola körül folyt le. Nemcsak az abc-és tudományt, az igehirdetések üzeneteit is innen vitték magukkal a lelkek évtizedeken keresztül. Évente négyszer a lelkész is meglátogatta őket, hogy pásztori munkájával összefogja a kicsiny nyájat. De nemcsak Barlahida temploma volt mindeddig az ősi, közel száz éves iskola, hanem a szórványterületé is. Azoké a soha nem emlegetett göcsei falucskáké, amelyekből az igehirdetés ritka alkalmaikor feketébe öltözött hívők indultak el a nagy tanító tanításai felé. Viharban, sárban, hóban, fagyban
