Harangszó, 1934

1934-08-12 / 33. szám

262. HARANGSZÓ 1934 augusztus 12. nagy örömmel fogadja a két kis éhes gyermek a teli kosarat, mégis nehéz lenne eldönteni, hogy ki boldogabb, az-e, aki kap, vagy az, aki adhat? Boldog a diakonissza,1 ha köz­benjárásával segíthet szegény em­bertársán, boldog, ha Isten és em­berek szeretetének kézzelfogható bizonyítékait viheti szegény, nyo­morgó gyermekeknek, de elemében igazán akkor van, ha beteget ápol­hat, vigasztalhat. Ami anyáskodó szeretet a nő szivében összehalmo­zódik, azt a diakonissza mind ki­önti a betegágynál. Nincs az a zú­golódó, békétlenkedő beteg, akit meg ne tudna vigasztalni. Ha be­megy a betegszobába, mintha nap­sugár járna vele. Első pillanatra meglátja, hogy a beteg rosszul fek­szik, párnái gyűröttek, hogy ajka ki van cserepesedve a szomjúságtól, hogy tisztaságra volna szüksége. Nem is tétováz soká, hanem fel- gyüri ruhája ujját és nekilát a mun­kának. Amint a negyedik kép is mu­tatja, nem félti ruháját, nem félti a seprűtől és vizesvedertől, irtó had­járatot indít por és piszok ellen és pillanatra sem gondol arra, hogy ez a munka lealázó ránézve. Hiszen követője akar lenni annak, aki L'r és Mester lévén nem tartotta lealá- zónak, hogy a tanítványok lábát megmossa. Mikor azután szépen el­látva, felfrissülve fekszik a beteg az ő tiszta ágyán, szelíd szóval tesz bizonyságot arról, hogy Isten a be­tegséggel nem mindig büntetni akar, hanem nevelni, magához vonni. Mi gyakran annyira elvagyunk magunk­„Ime az ajtó előtt állok és zörgetek". kai és mindennapi dolgainkkal fog­lalva, hogy Istennek nincs alkalma velünk négyszemközt beszélni. Csak a mi javunkat szolgálja, ha időköz­ben kiragad a mindennap köteles­ségei közül, hogy egyedül lehessen velünk és elmondhassa nekünk amit számunkra tartogat. Micsoda lelki felüdülés, megtisztulás a beteg szá­mára mindezt meghallani! Van-e annál szebb hivatás, mint Isten szeretetének üzenetét elvinni beteg embertársainkhoz ? Van-e an­nál szebb munka, legyen az a leg­alacsonyabb, mint az, amit ő érte, iránta való szeretetből végzünk? Kedves Leánytestvéreim, miért haboztok? Miért nincs bátorságtok a világ, a divat bilincseit lerázni magatokról és felvenni a Krisztus gyönyörűséges igáját? Higyjétek el, nem veszítenétek vele semmit, de nagyon sokat nyernétek. Nem él hiába, aki odateszi életét hálaáldo­zatul a Krisztus oltárára. Egyetemes papság. Evangélikus egyházunknak ez is, egy drága értéke a sok közül, mely az utób­bi időkben elvé&z a. közöny lápjában. Rengetegen vannak ma, akik megelég­szenek azzal, hogy vasárnaponként vagy ritkábban meghallgatják a lelkész igehirdetését és úgy érzik, hogy ezzel már eleget tettek vallási kötelességeik­nek. Bibliát nem olvasnak, vagy ha ol­Tanulj meg imádkozni! Irta: dr. Schlitt Gyula. 23 Jön Dömötör. Emma sietve rejti eL könyveit s zavarban van. Szeretne ked­ves lenni s nem talál szót... dadog. De zavarában is kedves. Dömötör látta, hogy valami könyvet rejteget, de fogal­ma sem volt, miről van szó s nem akar­ván esetleg kellemetlen helyzetbe jut­tatni ,a leányt, úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. — Találkoztam Helénnel — mondja. — Hol van, miért nem jött fel? Olyan jó volna elbeszélgetni. — Nem ért rá, sietett. Csak annyit mondott: Somló és az atyja közt meg­rendült a nagy barátság. — Hogyan? — Égetés előtt állnak és Somló kért 5000 pengő előleget. Az öreg meg egy fillért sem adott neki. Nem bízik a por- cellánban s míg nem látja, mi lesz, nem ad pénzt. Somló meg nagy dühösen ott­hagyta az öreget. Emma kíváncsian figyel. Miért kel­lett ezt Dömötörnek úgy melegében ne­ki leadni? Nem érti. A káröröm nem bántja Dömötört, hogy a találmány kezd veszíteni veszedelmességéből. Nem. Erre gondolni sem lehet. Talán... talán... csak ürügy, hogy feljöhessen?... Mint a villám cikkázott át agyán e gondolat..., de... nem... nem..., ezt kiverte fejéből. Dömötör az eseménynek egészen más jelentőséget tulajdonít. Meg is látta az arcán. Valószínű Tiborra vonatkozólag... — És érdekel ez minket? — kérdi Emma. — Hogy érdekel-e bennünket? Két­szeresen kell Somlót figyelni ezentúl. Ha Komlósiéknál kiesik s látja, hogy tartha­tatlan a helyzet s lopott találmányával becsapódott, más úton fog döntő lépést tenni, hogy legalább anyagiakban kár­pótolja magát, azért a lelkiismereti fur- dalásért, melyet gazembersége okozott neki. Rememénél fog jelentkezni. Vi­gyáznunk kell, hogy meg ne lépjen, mi­kor már kezünket tartjuk rajta. Megszólalt a telefon. Emma fogja a kagylót. Somló szól. Délután tiszteletét teszi. A papával akar beszélni. Vissza­veszi Komlósitól találmányát s nekünk akarja eladni. — Lássa, Emmuska, — szól Dömö­tör, — már jelentkezik. Egyelőre még próbálkozik, hogy zsarolás nélkül jusson pénzhez s ha ez nem sikerül, akkor jön az utolsó kísérlet, kiváltani Tibort... — Csak jöjjön, — mondja izgatottan Emma, — megkérdezem tőle, hol járt az éjjel? Kiváncsi vagyok, mit mond? — Én is kiváncsi vagyok. Tudom, hogy hazudni fog. Somló szájából nem tudja meg senki, hol tölti éjjeleit. — Ha hazudik, akkor bűnös — vála­szolja Emma. Emma bizonyos izgalommal nézett a délután elé, hisz a nagy titok felfedése érdekében munkát végez s ö is megleb­benti a függöny egy sarkát, hogy vilá­gosság áradjon a setétségbe. Most őt fi­gyelik majd, mit végez. Dömötör is ki­váncsi lesz, mit fog megtudni Somlótól? Erre határozottan büszke volt. Nem is rejtegeti ebbeli büszkeségét s Dömötör jóízüt mulat rajta, mikor a fontos sze­repről beszélt, melyet az ügy kiderítése érdekében vállalt. Kedélyes társalgásukat Koronczainé zavarta meg. Meg sem le­pődött, hogy itt találja Dömötört. Amint meglátja, tréfásan szól neki: — Főszakácsunk, úgy látszik, ma megfeledkezik a konyháról? A házi kis­asszonynak udvarol s a szakácsnő meg ordít a konyhában. Ez sincs, az sincs. Mikor lesz ebéd? Az úr, a könyvelő úr, a főkukta nem mutatkozik. Emma márvány arcát elöntötte a vér. Dömötör mosolygott. Ilyen kedvesnek még soha nem láttái Koronczainét. Úgy látszik, Emma beszélt neki a fennálló helyzetről s ez puhította meg előtte min­dig szigorú és merev arcvonásait, me­lyek csak Somló előtt tudtak felengedni. Nem könnyen vált le Koronczainé nyel­véről ez a tréfás hang, mikor Dömötör­nek szólt, de lassanként mégis csak meg kellett győződnie akarva-nem akarva, hogy Dömötör jóbarátja a háznak, ki megérdemli, hogy tiszteljék, becsüljék. Másrészt meg arra is gondolt, hátha Dö-

Next

/
Oldalképek
Tartalom