Harangszó, 1934

1934-08-12 / 33. szám

1934 augusztus 12.

HARANGSZÓ

263.

vasnak, nem olvassák ki belőle azt, ami Isten személyes üzenete számukra. Nem imádkoznak nap-nap után, csak a lelkész istentiszteleti imádságát hallgatják meg. Ritkaság már az is, hogy valaki együtt imádkozik a lelkésszel: a legtöbb ember hitélete megakad az imádság küszöbén: az igehirdetést figyelemmel, odaadással hallgatja, de mikor a lelkész imádkozni kezd, akkor a figyelme ellankad, gondolatai elkalandoznak, nem bír belekapcsolódni az imádságba, nem bír az imádkozó lelkésszel együtt az élő Isten elé lépni. így a lelkész megáll közte és az Isten között s nagyon sok ember — ha nem is tudja, hogy ezt cselekszi -— megteszi a lelkészt helyettesnek: imádkozzék, prédikáljon a pap, én meghallgatom s ezzel minden rendben van. A naptól megkövetelik a Jiivek. hogy jó ember, hivő ember, tisztplelkü ember legyen, de már önmaguktól nem: mintha egy gyülekezet életében teljesen elegendő volna, ha a pap ió keresztyén. Jó keresztyén akkor ő a többi helyett is.

Ennek eredménye, egyházunk nagy lelki elszegényedése, melv előtt nem lehet szemet hunyni. Híveink nagy tömegei nem ismerik meg a hit igazi ajándékait: az erőt, a vigasztalást, a türelmet, a szeretetet, a békességet s mindazt az élményt, amit csak az élő hitben találhatunk meg. De élmények nélkül a vallás holt dolog: tanítások és szokások holt halmaza, melyek az ember életét nem képesek tartalommal megtölteni. Akinek nem volt még vallásos élménye, aki még nem érezte meg imádságos életében, hogy milyen közel van hozzánk az Isten, annak a vallása üres edény. Az ilyen nem is tud mit kezdeni a vallásával: az egyházi terheket céltalannak érzi és sok esetben reverzálissal vagy kitéréssel el is dobja a vallását, — amit nem kell szó- szerint érteni, mert az ilyen ember csak

motor megbízza, hogy intézkedjék a konyhában. Asszonyi munkaterének fontos terepét kapná ezzel vissza, mit ugyan azelőtt soha nem becsült sokra, de mióta elvették tőle, vágyai netovább jának érezte.

— Ha lesz szíves, nagyságos asszonyom? — s Dömötör nyújtja is már a csomó kulcsot. — Tessék a belátása szerint intézkedni, úgy is sok a dolgom a gyárban.

Koronczainé vitte a kulcsokat, mint valami győzelmi jelvényt. Kihúzta pa- gát. Magasabb lett egy fejjel s végig zörgette a lakást. Talán most érezte életében legelőször, mi az, háziasszonynak lenni? Napoleon nem nézhetett oly büszkén el a hadserege felett, mint ő a konyhában a cselédségen végig.

Emmában elhiilt a vér. Az ő anyja s a konyhai Irtózott a szagától s ha kulcscsörgést hallott, menekült. A végén még meglep valami kitűnő ebéddel. Dömötör úr úgy sem igen kényeztetett el bennünket. Ránk is férne félévi koplalás után. Dömötör csak mosolygott, de rendkívül tetszett neki az a kedves mozdulat, mivel Emma megfenyegette.

— Azt hiszem — mondja kedélyesen Dömötör — megérte, hogy koplaljunk. Én is koplaltam, pedig nem is az én bőrömre ment a játék. Hála a jó Istennek, túl vagyunk rajta s ezentúl bökezűebbek lehetnek maguk iránt, de azért mindig mértékkel.

azt dobja el, ami nem is volt neki soha.

A vallás Istenhez való személyes viszony. Ebben a lelkésznek lehet felvilágosító, vezető és segítő szerepe, de semmiesetre sem élhet mások helyett keresztyén életet. A lelkész vezetése mellett mindenkinek magának kell megkeresnie az Úrhoz vezető utat, mindenkinek magának kell megtanulni imádkozni, bibliát olvasni, lelkét közvetlenül az Urnák átadni. Nem élhet senkisem hitéletet pusz„ Éheztem és ennem adtatok*.

— Igaza van, Dömötör úr, hálát adhatunk a jó Istennek s mérték nélkül az élet gond és lejtő.

— S ez az egy, Emmuska, amit most mondott, többet ér, mint 100.000 dollár. Isten önnel. Sietek. Jó mulatást Somlóval. Lehet, hogy ebéden sem leszek itthon. Valószínű, később eszem.

Ezzel megfogta Emmának feléje nyújtott kis meleg kezét s hosszan megszorítottál. Emma lesütött szemmel várta, hogy megcsókolja s valahogy fájt neki, mikor elrohant kézcsók nélkül. Ocia ment az ablakhoz, nézte Dömötört, amint végig siet az udvaron, mígnem eltűnt a gyár setét bejáratában.

XX. FEJEZET.

Az ebéd nagyszerű volt. Koronczai simogatta hasát s hogy már valami kedveset is mondjon feleségének, biztosította, hogy ilyen ebédet rrrár félév óta nem evett s hiába, asszony kell a konyhába.

— Hol maradt Dömötör? — kérdi Koronczainé.

— A Hungáriában tárgyal egy nagy- kereskedővel — mondja büszkén Koronczai. — Tudod, ha egyszer Dömötör tárgyal valakivel, akkor üzlet annak a vége, tart,ameddig tart.Csodaember! Ha nincs, mi ma koldusok vagyunk. Igaza volt, mikor megfenyegetett, hogy akkor tesz koldussá, mikor akar. De meg voltam ijedve! Mit tudtam még akkor, ki ez a Dömötör. Lehetett volna valami szélhátán a mások tapasztalataiból: magunknak kell átélni a bűnbánattól a megvál- tottság bizonyosságáig mindazt a fájdalmat, kétségbeesést, örömöt és megnyugvást, melyen az Úr vezet át mindenkit, aki átadja magát neki.

Ezért prédikálunk ma inkább, mint valaha, megtérést: ezért hangsúlyozzuk

a lelki megmozdulás szükségességét. Mert mindenki pap az evangélikus egyházban. Pap a lelkész, pap a tanító, pap a földműves, az iparos, a hivatalnok. Mindenki, mint pap, személyesen kell, hogy elvigye és felmutassa az Urnák bűnbánatát, őszinte megtérését, háláját, hitét, szívének legszebb áldozatait. Az Ó- szövetségben csak a pap áldozhatott: a hivek elvitték az áldozatot a papnak s csak az ő közvetítésével juthatott az él az Istenhez. Az Újszövetség szerint is csak pap áldozhat: de minden keresztvén ember pap Péter szerint: „Ti pedig királyi papság vagytok!“

Isten azért adja minden embernek a paoi tisztet, mert bízik bennünk. Bízik abban, hogy a Krisztusban való hit által lelkileg elég érettek vagyunk Istenhez való viszonyunk kiépítéséhez. Isten szerint mi most már nagykorúak vagyunk: nincs szükségünk emberi közvetítőre, he- 'vettesre. Most már mi magunk gondoskodunk arról, hogy az Ige tisztán és igazán hirdettessék nekünk és a szentségek a Krisztus rendelése szerint szolgáltassanak ki: választunk lelkészt és legjobb belátásunk szerint részt veszünk az egyház kormányzásában és imádkozó lélekkel olvassuk a bibliát, hitvallási iratainkat. hogv azok fényénél közelebb jussunk Istenhez. így kellene ennek lenni, de vájjon úgy ván-e ez valóban? Nem csalink meg magunkat, mikor lelki és lelkiismereti nagykorúságról beszélünk?

S ez csak az egyik kötelesség. A másik ezen épül fel, mint a ház a fundamos is! De hála Isten, nem úgy van. De Dömötört is bántotta, amit csináltál vele.

— Tudom, — mondja elszontyolodva Emma, — nincs is panaszom azóta. Olyan kimért és udvarias, hogv kezd r.ttn tetszeni. Egy szóval sem érinti...

— Pedig nem ártana — mondja Koronczai.

— Na, azért nem varrjuk Emmát senkinek a nyakába! — formed Koronczainé urára.

— Csak csendben, Irma! — inti le az öreg a feleségét. — Ne engedd már megint szabadjára azt a gőgödet, melynek már egyszer majdnem megittuk a levét. Dömötörről mi csak tisztelettel és megbecsüléssel beszélgethetünk.

Koronczainé nyelt egy nagyot, de belátta, hogy férjének igaza van s hallgatott. Nagy önmegtartóztatásba került ez a hallgatás, de hiába, a sokat ócsárolt viszonyok nagy gyalulásokat végeznek az ember természetén. Teljesen azonban nem tudta ellenvetés nélkül magába süllyeszteni a leckét s a régi gőgnek fel- lobbanásával hátra veti fejét, elfordul s indul kifelé. Az ajtóból mondja vissza:

— Megyek Malvinhoz. Süteményreceptet hozok tőle. Láttam, Dömötör úrnak Ízlett ez a sütemény, én is megcsinálom. Kedvezek neki.

Bizonyos kesernyés íz vegyült e szavakba, de kiérzett belőlük az is, hogy szíve szerint cselekszik, mikor figyelmes Dömötör iránt. A gőg még akkor is fel-