Harangszó, 1934
1934-07-29 / 31. szám
248. HARAN 0 SZÓ 1934 jülius 29kicsinyeknek, hatalmas hálótermei vannak. 34 leány van egy teremben elhelyezve. A zöld iskola növendékei cellákban hálnak. Az étterem és díszterem egy eltolható fal által összeköthető. Az étterem felirata ez: „Akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek“ (I. Kor. 10, 31.). A növendékek száma ottlétünkkor 191 volt. Köztük egy magyar is. Megtekintettük azután a Männerheim-ot, a férfi-otthont. Agg férfiak és vándorlegények barátságos otthona. Több szent- irásbeli ige díszíti ott is a falat és azután ez a vers: „Bleib, was du bist und überwinde, was in dir ist“ (Maradj meg annak, ami vagy, de győzd le azt, ami benned vagyon). „Wer hat Verstand, der reicht der Zeit die Hand“ (Az okos ember kezet fog az idővel). Azután következett a Neúesfeierabendhaus» im Schatten der Kirche, azaz a templom árnyékában lévő agg nővérek hajléka, ahol a volt főnöknőnél, a 83 éves Stählin Teréziánál, néh. Stählin Adolf, a bajor föegy- háztanács volt elnökének nővérénél tisztelegtünk, ki az 1872 január 2.-án hosszabb szenvedés után jobblétre szenderiilt Lőhe Vilmost is személyesen ápolta. Igen örült, hogy megnéztük egy percre. Ezt a percet is felhasználtam és leírtam a pénzes ládikája felett álló rímét: „Gott, der Schöpfer ist aller Gaben voll, Gibt jedem davon, was er haben soll. Férfi olltron. Wenn der Menschen Hilf zerrinnt, So kommt Gott und hilft geschwind.“ (A teremtő Isten minden adományban bővelkedik és abból mindeneket megelégít. Ha minden emberi erő elfogyott már, eljön az Úr és hamarosan segít.) Megnéztük még azután az egy emeletes, toronnyal ellátott kiilmissziói intézetet, annak könyvtárát, tantermeit, inter- nátusát, növendékeit, kik épen fát vágtak. Megtekintettük a múzeumot, melyben igen sok érdekességet láttunk a pápuák földjéről. Pl. táncálarcokat fűből; táncdobokait; különféle fegyvereket; pipere cikkeket kagylókból, kutya- és vadkanfogakból, paradicsom madár toliakból; művésziesen fonott hálókat; kitömött állatokat; tenyérnyi nagyságú sáskákat; nagy bogaraikat, lepkéket, csodatevő köveket, bálványokat stb. Az intézetnek ottlétünkkor 22 növendéke volt. Megnéztük a falut szép parasztházaival, melyek olyanok, mintha kis nyaralók volnának. A házak mind stílszerűen épültek. Többnyire emeletesek, padlásszobákkal ellátva s tiszták. Itt a Parasztasszonyok is mind kerékpáron járnak. Megtekintettük a falu templomát, Lőhe templomát, mely szent Miklósról, Sankt Nicolai Kirche nevet viseli. A templom felette tiszta és jó levegőjű. A csillár helyén töviskorona van. Az ablakok színesek. A fűtés egyszerű kályhákkal történik. A templom különben mindig nyitva van. Elmentünk Lőhe feltűnően csinos és tiszta paplakja mellett is. (Folytatjuk.) ESTE. Ha leszáll az alkony, Megnyúlnak az árnyak, Vége van ilyenkor, Egy küzdelmes mának. A munka himnusza Elhalkul s utána Nyugodalmas csend száll Reá a világra. Pihenne az ember — Törődött napestig, — De előbb a lelke Imádkozni vágyik. Összekulcsolt kézzel Felsóhajt csendesen: Mindenem, amim van, Köszönöm Istenem. Adj holnap is, kérlek, Egészséget s munkát; Most pedig Istenem, — Csendes jó éjszakát. Mihátsi Dénes. Terjesszük a „HARANGSZó“-t! Kiszakított levelek egy lelkipásztor naplójából. Jó az Isten. Egy kedves vidéken jártam ma. A tavaszi jég elverte a határt: az őszi és tavaszi vetés reménytelennek látszott, a szőlőhajtások letöredeztek. Nagy volt a keserűség és az aggodalmaskodás a szegény munkásemberek között. Nem lesz kenyér az embernek, nem lesz takarmány az állatnak. Ez a panasz hangzott akkor mindenfelől. Ma érdekes megnyilatkozást hallottam. A nagy jégverés után újra kifakadt a búza, az árpa, kihajtott a kukorica; a szőlő is kizöldült és az új venyigéken dús másodtermést igér.’ Van aratás és lesz szüret is. Megszégyenültek az aggodalmaskodók. Mély komolysággal mondja a gazda, akivel épen beszélgettem: bizony jó az Isten. Eszembe jutott a régi ige: „Míg a föld lészen, vetés és aratás soha meg nem szűnnek“ (I. Móz. 8:22.). Sokat imádkozott. Egyik mérnök-hívemmel találkoztam. Kerestem ezt a találkozást, mert meghallottam, hogy vőlegény lett. A menyasszony ismeretlen, távol lakik. Annyira behálózott már minket a sok vegyeshá- zásság, hogy itt is arra kellett következtetnem, hiszen azon a vidéken, ahol a menyasszony lakik, nincs is evangélikus gyülekezetünk. A szokásos, udvarias jókívánságok után szinte félve teszem fel a kérdést, ami engem nagyon érdekel: — Milyen vallású a menyasszonyod? — Hát evangélikus, mást én el se vettem volna — mondja nem remélt komolysággal. — Nagy áldás, hogy azon a vidéken találtál egy neked való evangélikus leányt. — Sokat imádkoztam én azért — hallom nagy örömmel a szép lélek vallomását. Melegség tölti el á lelkemet, hogy ilyen evangélikus híveink is vannak. Elgondolom, milyen szép családjai lennének egyházunknak, ha ifjaink -— fiaink és leányaink egyaránt — imádkozva keresnék az élettársukat. Győz az erőszak. Van egy különösen kedves fiókegyházközségem. Jóravaló munkásemberek a tagjai, szorgalmasan látogatják az istentiszteleteket és a vallásos összejöveteleket. Feltűnt itt az utóbbi időben, hogy az egyik leány állandóan könnyes szemekkel ül az istentiszteleteinken. Nem tudtam hónapokig, mi volt ennek az oka, miért kerülte a velem való találkozást. Most már mindent megtudtam.
