Harangszó, 1934
1934-07-08 / 28. szám
1934 július 8. HARANGSZÓ 225 rá. Örülj és örvendezz, hogy a keresztség által Istennek gyermeke lettél. A konfirmandusokat 2 éven át oktatta és nagy súlyt fektetett a már megkonfirmált ifjúság lelki gondozására. Löhe bevezette a gyülekezetbe a magángyónást is, mert meggyőződött arról, hogy ez a hivek lelki szükségletéhez hozzátartozik. Ez a magángyónás, mely nem tévesztendő össze a fülbegyónással, meg volt a régi lutheránus egyházban is. Csak vegyük elő Luther Kiskátéját és olvassuk el a Kiskátéhoz a XVI. század második felében hozzácsatolt függelékben a gyónásról szóló részt. Ott arra a kérdésre: „Mely bűneinket kell meggyónnunk?“ a Káté azt mondja: „Isten előtt minden bűnben részeseknek kell magunkat vallanunk, még azokban is, melyeket nem tudunk, miképpen a Miatyánkban is tesszük. A lelkész előtt azonban csak azokat a bűneinket kell meggyónnunk, melyekről tudomásunk van és melyek lelkünket terhelik“. 4 .Melyek ezek a bűnök?" — Itt mindenki vizsgálja meg életét Isten tízparancsolata szerint, hogy mint atya vagy anya, fiú vagy leány, gazda, vagy gazda- asszony, szolga, vagy szolgáló, megtet- te-e kötelességét ; nem volt-e engedetlen, hűtlen, tétlen; nem bántott- e, nem hanya- golt-c el valamit és nem okozott-e valakinek kárt? A vallásos lélek sokszor szükségét érzi annak, hogy kiöntse szivét, hogy megmondja ezt vagy azt, ami néki lelki fájdalmat okoz, lelkipásztorának, kihez bizalma van és kiről tudja, hogy megőrzi gyónását és nem él azzal vissza és igyekszik őt megvigasztalni, megnyugtatni és lelki baján, amennyire lehet, segíteni. Azt mondottam, a magángyónás nem tévesztendő össze a fiilhegvónással. A fiilbe- gyónás kötelező, a magántryónás nem kötelező. A gyóntató róm. kath. pap beleavatkozik a .gyónónak legprivátabb családi viszonyaiba, egyéni dolgaiba. Ezt az evangélikus gyóntatóatya nem teszi. Löhe azt mondja: ..az igazi gvóntatóatya nem akar vizsgálóbíró lenni, hanem tisztét úgy tölti be, hogy senkinek se legyen terhére“. Löhe szigorú egyházfegyelmet is gyakorolt s a meg nem térő bűnösöket nem bocsátotta az Úr oltárához. Betegség ideién hívei először őt hívták s csak azután az orvost. A betegekkel és az azokért mondott imája sokszor csodákat mívelt. A haldoklókat, akik féltek a haláltól. így vigasztalta: „Ne félj a haláltól, az Úr közel vagyon! Eljön a te vőlegényed, siess és menj eleibe!“ Ha pedig a halál angyala már teregette szárnyát a haldokló felett így szólt: „Szent, szent, szent a seregek Ura. Áldott, ki jön az Úrnak nevében“. Ki is állították néki a bizonyítványt. hogy: ennek a lelkipásztornak a szolgálata mellett szívesen hal meg az ember. A templomot, iskolát, pap- és tanítólakást az anyagyülekezetben és a filiákban is mindig jókarban tartotta s díszítette s nem kevésbbé tette ezt a temetőkkel is. Sőt feleségével együtt anyagyülekezetének egy megfelelő nagyságú szántót vett temetőkertnek, melyből —- úgymond — egy paradicsomot akar létesíteni. Szándékát meg is valósította. Sajnos, ebbe a paradicsomba nem sokára az ő szeretett hitvesét, minden munkájában kész segítőtársát, házának és gyülekezetének angyalát, — mint férje mondá és írá — Istennek szent szolgálóleányát kellett nyugovóra helyeznie. Hat évi legboldogabb házasság után Löhe özvegy lett és az is maradt teljes életében. Áz édesanyát nemsokára követte a halálba másféléves fiacskája is. Életben maradt még 2 fia és egy leánya. Ezeknek és első sorban Isten országának szentelte Löhe, ezután még fokozottabb mértékben, az ö életét. Természetes, hogy ilyen kiváló férfiú, ki a valláserkölcsi életet olyan komolyan vette és csak Isten igéjére és a maga lelkiismeretére hallgatott s megalkuvást nem ismert, sok támadásnak volt kitéve. Sokszor meggyűlt a baja felsóbbségével és kicsibe múlt, hogy nem lépett ki a bajor országos egyház kötelékéből és nem alapított szabad lutheránus egyházat. Négyszer folyamodott városi papi állásért, de mind a négy helyen (Augsburg, Nürnberg, Fürth és Erlangen) hiába. Voltak, kik szinte féltek tőle. Féltek, hogy Löhe megtéríti őket. Theológiai tanári állás után is hiába törekedett a tudós és nagy- műveltségű theológus.Sőt mikor megválasztották esperesnek, a consistórium azt sem hagyta jóvá. De ő mindebben Isten kezeuj- ját látta és megalázta magát és szívesen megmaradt falusi papnak és ott — Isten segítségével — világraszóló csodákat művelt. 1841-től fogva felkarolta a német lutheránusok ügyét, kik Észak-Ameri- kábá kivándorolva, lelki- gondozás nélkül már-már a róm. katholikusok és szektáriusok zsákmányai lettek. Ezek érdekében lelkes felhívást bocsátott ki. A felhívás következtében sok helyről tekintélyes pénzösz- szegeket kapott az északamerikai lutheránusok lelkigondozására. De a pénzadománynál becsesebb volt az, hogy nemsokára két fiatalember jelentkezett, ki kész volt kellő előkészület után az északamerikai testvéreknek szolgálni. Ezeket Löhe egy egész éven át maga személyesen tanította és kellő instrukciókkal látta el, azután pedig kiküldte őket Észak-Amerikába, hogv ott az elhagyatott hittestvérek körében — mint Krisztus Urunk mondja — a föld sava és a világ világossága legyenek. Miután ezek a segéderők igen beváltak s más, theológiailag is kéirzett ifjak is jelentkeztek e szolgálatra, Löhe folytatta ebbeli munkáját. Kiterjesztette azután figyelmét az északamerikai indiánu- sok megtérítésére is. S bár sok nehézséggel kellett megküzdenie. ebbeli munkája sem maradt eredmény nélkül. Vagy 20 évi e téren való működése után a kiilmissziói intézet vezetését más kezekre bízta, kik az ő irányítása szerint folytatták a munkát Észak-Amerikában, majd Braziljában s most Uj-Ouineában a pápuák közt. Löhe a kiilmissziói munka után a belmissziói munkára irányította minden figyelmét. 1836-ban nyílt meg a kaiserswerthi diakonissza intézet, mely csakhamar rohamos fejlődésnek indult az alapító Fliedner Tivadar vezetése alatt. Löhe nem irigyelte Fliednert s néki és Wiehern János Henriknek, a belmisszió atyjának, a Hambung melletti „Rauhes Haus“ megalapítójának, sok áldást kívánt munkáihoz. De mindkettő a néhány évtizeddel azelőtt létesült uniált egyháznak volt a híve és annak szellemében dolgozott. Az elsO onyahóz.
