Harangszó, 1934

1934-01-01 / 1. szám

1934 január 1.

HARANGSZÓ

3.

tosan jelentkezik, mint őrségre küldött szürkeruhás katonája a Krisztusnak.

1929-ben Túróczy Zoltán veszi kezébe a Harangszót, kit 1931 óta Szabó József támogat munkájában. Programmjuk céltudatossága és gazdag sokoldalúsága szemeink előtt bontakozik ki. Kiszélesedik a lap missziós munkája s kiépül annak tervszerűsége. Ma már ünnepi prédikációk, építő iratok, apologe- tikai füzetek viszik szerte a Harangszó szellemét.

Az első negyedszázad elejére a kicsi mustármagból terebélyes fa növekedett. Lombsátora alatt olvasók ezrei találnak pihenést, erősödést, megnyugvást és indítást. Ha mégannyira a magunkénak érezzük is ezt a lapot, minden alázatosságunk mellett is el kell mondanunk, hogy büszkék vagyunk a tartalmilag és anyagilag gyönyörűen kiépült Harangszóra. Büszkék vagyunk szerkesztőire, munkatársaira és nagyon büszkék vagyunk hűséges, kitartó, áldozatkész, vele lelkiközösségben élő olvasótáborára. Azokra, akik koncepcióval és tollal, szervezéssel é$ önfeláldozással, programmjának megértésével és meghallgatásával a' lapot mostani fokára emelték.

Legyen ez a néhány szó élőkhöz szálló elismerés és köszönet s has 5 érte zokogott fel imája. Amikor befejeződött az ima s az áldás, ..Erős vár a mi lstenünk“-et kezdte Luther énekelni. Százan és százan énekeltek, csupán egy nem tudott énekelni: az a szegény asszony ott az oszlop mellett el- csukló zokogása miatt, hiszen ez volt az az ének, amelyet húsz évnek előtte hárfán, fuvolán annyit, de annyit játszottak. Ez volt azaz ének, amely a régi Cotta-féle ház előtt megállította a járókelőket s nem egy kalapját emelte le a felébresztett áhítattól.

Az istentisztelet elmúltával hasztalan volt Luther minden fáradsága, hogy a szegény asszonnyal találkozzék: valósággal eltűnt a templomból. Talán szé- gyelte magát szegénysége miatt s nevelő anyai szívének elegendő volt az, hogy halottá öt prédikálni s vigasztaló szavai egészen a szíve mélyéig hatoltak? Vagy talán félt, hogy Luther hálálkodni fog azért a három évért, amelyet Orsolya asszony házában tölthetett?

VI.

Ismét elmúlt jó néhány esztendő. A reformáció már végig viharzott Németországon. Hasztalan hangzott el a pápai átok, hasztalan dörgött a birodalmi átok, Luthernek semmi baja sem történt. Elévült dolgok voltak azok már. Luther nyugodtan tanított a wittenbergi főiskolán. Már családos ember volt: gyermelottak sírjára hulló hálatelt áldás.

Mindenek felett pedig legyen Arról beszélő magasztalás, aki embereket kirendel, erővel felruház, harcokra képesít s igaz ügyeket diadalra segít. A jó Isten legyen elbírálója a Harangszó negyedszázados munkájának és kegyelmes megbocsátója annak, hogy küldetését nem tudta minden tekintetben beváltani.

Embereknél kezdődik emlékezésünk, de Istennél végződik. Múltba tekintünk, de jövendőnket keressük.

A Harangszó negyedszázados jubileumi évfolyamát alkotásokkal akarja emlékezetessé tenni. Mutatós, hivalkodó, önző emlék helyett küldetésével és hivatásával megegyező emlékeket akar állítani.

Megindítja az első evangélikus gyermeklapot, a: Kis Harangszót. Parlagon hevertetett új munkamezőbe hasítja ekéjét, hogy munkálja fiatal gyermekszívek talaját s porhanyóra öntözött barázdáit telehintse krisztusi életmagokkal. Micsoda gazdag lehetőségű alkotás! Minden kinyomtatott sor, minden leírt szó az ifjúságot szolgálja s annak szívét nemesíti. Micsoda boldogító bepillantás az ígéret aranykapuján át a jövendő tündérpalotájába: új nemzedék nevelődik nemzet, egyház, gyülekezet számára. Új nemzedék, melynek kezét

kei voltak s szerető hitvese. Számára künn az élet keménv harcokkal volt telve. a harcoló oroszlán a békés családi otthonban pihente ki harci fáradalmait. Most is épen családja körében tartózkodik, meleg otthonában. A kandalóban a tüzet élesztgeti, mert a szoba kezd lehűlni. Odakünn decemberi ítéletidő van. Havas zivatar száguld végig Wittenberg utcáin, szórja a havat az ablakokba. Fütyülnek a kémények. Minden élőlény igyekszik elrejtőzni, fedél alá futni. Luther gyermekei anyiuk köré húzódnak, az mesélget nékik, hogy elterelje fieveim ükét a hózivatar félelmetes sü- völtésétöl.

Luther felélesztvén a tüzet, hitvese mellé ül, majd kitekintve az ablakon, lelkét megragadja a visszaemlékezés és most mesélni kezd gyermekeinek:

— Már régen volt ilven rettenetes tél. mint amilyen most dühöng odakünn. Akkor atyátok még gvermek volt, diákgyerek Eisenachban. A hideg rettenetes volt, de még rettenetesebb az éhező, étlenül tengődő kisdiákoknak. Féltünk elindulni kéregető Htunkra; féltünk, hogy megfagyunk. Az éhség azonban gyötört bennünket, így csak felkerekedtünk. Talán éhen pusztultunk volna el, ha egy áldott jó asszony meg nem vendégel bennünket. Cotta Orsolyának hívták a jó asszonyt, magához is fogadott engem s három esztendeig volt jó édesanyám helyett nevelő anyám.

Krisztus keze fogja, homlokán Krisztus csókja ég. Micsoda megnyugtató ajánlat a gyermekeiért felelős szülők számára: munkatársatok akarok lenni, Krisztushoz segítem vezetni a reátok bízott lelkeket!

A Harangszó egy másik alkotása: felnevel egy szegény árvát. Ez lesz a Harangszó árvája. Apja helyett kenyéradó apja, anyja helyett istenfélelemre nevelő édesanyja akar lenni. A szülők ölelő karjaiból porbahullott gyermeket felemeli s odahelyezi Isten ölébe. Lehet-e ennél szebb jubileumi alkotás? Megmentett életek zengik majd érte a hálaimádságot s égből alátekintő apák, anyák mondják rá az áment.

Jubileumi emlék lesz az a széleskörű lelkes mozgalom, melyet saját terjesztése céljából indít. Ismertető és építő propaganda iratban megrajzolja majd munkáját, hivatását, terveit. Megakarja kétszerezni olvasói táborát. Ki akarja szélesíteni azt a most is hatalmas embertömeget, mely szavát figyeli, irányát követi s benne jóbarátját felismeri. Ez az alkotás is méltó a Harangszó küldetéséhez és múltjához. Hiszen ez tulajdonképen nem egyéb, mint magára vállalt rendeltetésének fokozott erővel való betöltése, önmagának igazolása,

A mesét a legkisebb gyermek akasztja meg.

— Mond. apukám, vannak most is éhező diákok?

— Vannak gyermekem — folytatja Luther gyermekére tekintve — ezek most is énekelgetve járnak a gazdagabbak ablakai alá s adományokból tengetik életüket.

— Apukám, én úgy hallom, mintha már énekelnének is ablakunk alatt.

— Nem gyermekem, ilyen hidegben nem igen mennek a gyermekek énekelni. Képzelődsz csupán.

— De én hallom, apukám! — ma- kacskodik a legkisebb.

A szél egy pillanatra mintha alább hagyott volna s tisztán kivehető volt az ének dallama. Luther arca elkomorodik: szegény gyermekek. Felkel helyéről, hogv beeressze őket. A kis gyermekhad nemsokára már bennáll a szobában. Luther neje eltűnik, hogy egvet-mást csomagoljon a kis fagyosoknak, Luther pedig beszélgetni kezd velük. Kikérdezi ezt is. azt is sorsa felől. Az egyik szégyenlős gyermeken fennakad tekintete: a vonások ismerősek. Nézi a gyermeket, nézi erősen. Az lesüti szemeit. Luther hozzálép, két tenyerébe fogja a kis diák arcát s a világosság felé fordítja s remegő hangon kérdi:

— Mondd, hogy hívnak, gyermekem?

— Cotta Konrád, — hangzik a szégyenlős válasz.