Harangszó, 1934

1934-01-01 / 1. szám

1934 január 1. HARANGSZÓ 3. tosan jelentkezik, mint őrségre kül­dött szürkeruhás katonája a Krisz­tusnak. 1929-ben Túróczy Zoltán veszi kezébe a Harangszót, kit 1931 óta Szabó József támogat munkájában. Programmjuk céltudatossága és gazdag sokoldalúsága szemeink előtt bontakozik ki. Kiszélesedik a lap missziós munkája s kiépül an­nak tervszerűsége. Ma már ünnepi prédikációk, építő iratok, apologe- tikai füzetek viszik szerte a Ha­rangszó szellemét. Az első negyedszázad elejére a kicsi mustármagból terebélyes fa növekedett. Lombsátora alatt olva­sók ezrei találnak pihenést, erősö­dést, megnyugvást és indítást. Ha mégannyira a magunkénak érezzük is ezt a lapot, minden alázatossá­gunk mellett is el kell mondanunk, hogy büszkék vagyunk a tartalmi­lag és anyagilag gyönyörűen ki­épült Harangszóra. Büszkék va­gyunk szerkesztőire, munkatársaira és nagyon büszkék vagyunk hűsé­ges, kitartó, áldozatkész, vele lel­kiközösségben élő olvasótáborára. Azokra, akik koncepcióval és tol­lal, szervezéssel é$ önfeláldozással, programmjának megértésével és meghallgatásával a' lapot mostani fokára emelték. Legyen ez a néhány szó élőkhöz szálló elismerés és köszönet s ha­s 5 érte zokogott fel imája. Amikor be­fejeződött az ima s az áldás, ..Erős vár a mi lstenünk“-et kezdte Luther éne­kelni. Százan és százan énekeltek, csu­pán egy nem tudott énekelni: az a sze­gény asszony ott az oszlop mellett el- csukló zokogása miatt, hiszen ez volt az az ének, amelyet húsz évnek előtte hár­fán, fuvolán annyit, de annyit játszot­tak. Ez volt azaz ének, amely a régi Cotta-féle ház előtt megállította a járó­kelőket s nem egy kalapját emelte le a felébresztett áhítattól. Az istentisztelet elmúltával haszta­lan volt Luther minden fáradsága, hogy a szegény asszonnyal találkozzék: való­sággal eltűnt a templomból. Talán szé- gyelte magát szegénysége miatt s ne­velő anyai szívének elegendő volt az, hogy halottá öt prédikálni s vigasztaló szavai egészen a szíve mélyéig hatol­tak? Vagy talán félt, hogy Luther há­lálkodni fog azért a három évért, ame­lyet Orsolya asszony házában tölthetett? VI. Ismét elmúlt jó néhány esztendő. A reformáció már végig viharzott Német­országon. Hasztalan hangzott el a pápai átok, hasztalan dörgött a birodalmi átok, Luthernek semmi baja sem történt. El­évült dolgok voltak azok már. Luther nyugodtan tanított a wittenbergi főisko­lán. Már családos ember volt: gyerme­lottak sírjára hulló hálatelt áldás. Mindenek felett pedig legyen Arról beszélő magasztalás, aki em­bereket kirendel, erővel felruház, harcokra képesít s igaz ügyeket diadalra segít. A jó Isten legyen el­bírálója a Harangszó negyedszá­zados munkájának és kegyelmes megbocsátója annak, hogy külde­tését nem tudta minden tekintetben beváltani. Embereknél kezdődik emlékezé­sünk, de Istennél végződik. Múltba tekintünk, de jövendőnket keressük. A Harangszó negyedszázados jubileumi évfolyamát alkotásokkal akarja emlékezetessé tenni. Muta­tós, hivalkodó, önző emlék helyett küldetésével és hivatásával meg­egyező emlékeket akar állítani. Megindítja az első evangélikus gyermeklapot, a: Kis Harangszót. Parlagon hevertetett új munkame­zőbe hasítja ekéjét, hogy munkálja fiatal gyermekszívek talaját s por­hanyóra öntözött barázdáit tele­hintse krisztusi életmagokkal. Mi­csoda gazdag lehetőségű alkotás! Minden kinyomtatott sor, minden leírt szó az ifjúságot szolgálja s annak szívét nemesíti. Micsoda boldogító bepillantás az ígéret aranykapuján át a jövendő tündér­palotájába: új nemzedék nevelődik nemzet, egyház, gyülekezet szá­mára. Új nemzedék, melynek kezét kei voltak s szerető hitvese. Számára künn az élet keménv harcokkal volt tel­ve. a harcoló oroszlán a békés családi otthonban pihente ki harci fáradalmait. Most is épen családja körében tartózko­dik, meleg otthonában. A kandalóban a tüzet élesztgeti, mert a szoba kezd le­hűlni. Odakünn decemberi ítéletidő van. Havas zivatar száguld végig Wittenberg utcáin, szórja a havat az ablakokba. Fütyülnek a kémények. Minden élőlény igyekszik elrejtőzni, fedél alá futni. Luther gyermekei anyiuk köré húzód­nak, az mesélget nékik, hogy elterelje fieveim ükét a hózivatar félelmetes sü- völtésétöl. Luther felélesztvén a tüzet, hitvese mellé ül, majd kitekintve az ablakon, lel­két megragadja a visszaemlékezés és most mesélni kezd gyermekeinek: — Már régen volt ilven rettenetes tél. mint amilyen most dühöng odakünn. Akkor atyátok még gvermek volt, diák­gyerek Eisenachban. A hideg rettenetes volt, de még rettenetesebb az éhező, ét­lenül tengődő kisdiákoknak. Féltünk el­indulni kéregető Htunkra; féltünk, hogy megfagyunk. Az éhség azonban gyötört bennünket, így csak felkerekedtünk. Talán éhen pusztultunk volna el, ha egy áldott jó asszony meg nem vendégel bennünket. Cotta Orsolyának hívták a jó asszonyt, magához is fogadott engem s három esztendeig volt jó édesanyám helyett nevelő anyám. Krisztus keze fogja, homlokán Krisztus csókja ég. Micsoda meg­nyugtató ajánlat a gyermekeiért fe­lelős szülők számára: munkatársa­tok akarok lenni, Krisztushoz segí­tem vezetni a reátok bízott lelke­ket! A Harangszó egy másik alkotá­sa: felnevel egy szegény árvát. Ez lesz a Harangszó árvája. Apja he­lyett kenyéradó apja, anyja helyett istenfélelemre nevelő édesanyja akar lenni. A szülők ölelő karjaiból porbahullott gyermeket felemeli s odahelyezi Isten ölébe. Lehet-e ennél szebb jubileumi alkotás? Megmentett életek zengik majd ér­te a hálaimádságot s égből aláte­kintő apák, anyák mondják rá az áment. Jubileumi emlék lesz az a széles­körű lelkes mozgalom, melyet sa­ját terjesztése céljából indít. Ismer­tető és építő propaganda iratban megrajzolja majd munkáját, hiva­tását, terveit. Megakarja kétszerez­ni olvasói táborát. Ki akarja széle­síteni azt a most is hatalmas em­bertömeget, mely szavát figyeli, irányát követi s benne jóbarátját felismeri. Ez az alkotás is méltó a Harangszó küldetéséhez és múlt­jához. Hiszen ez tulajdonképen nem egyéb, mint magára vállalt rendeltetésének fokozott erővel va­ló betöltése, önmagának igazolása, A mesét a legkisebb gyermek akaszt­ja meg. — Mond. apukám, vannak most is éhező diákok? — Vannak gyermekem — folytatja Luther gyermekére tekintve — ezek most is énekelgetve járnak a gazda­gabbak ablakai alá s adományokból ten­getik életüket. — Apukám, én úgy hallom, mintha már énekelnének is ablakunk alatt. — Nem gyermekem, ilyen hidegben nem igen mennek a gyermekek énekel­ni. Képzelődsz csupán. — De én hallom, apukám! — ma- kacskodik a legkisebb. A szél egy pillanatra mintha alább hagyott volna s tisztán kivehető volt az ének dallama. Luther arca elkomorodik: szegény gyermekek. Felkel helyéről, hogv beeressze őket. A kis gyermekhad nemsokára már bennáll a szobában. Lut­her neje eltűnik, hogy egvet-mást cso­magoljon a kis fagyosoknak, Luther pe­dig beszélgetni kezd velük. Kikérdezi ezt is. azt is sorsa felől. Az egyik szé­gyenlős gyermeken fennakad tekintete: a vonások ismerősek. Nézi a gyermeket, nézi erősen. Az lesüti szemeit. Luther hozzálép, két tenyerébe fogja a kis diák arcát s a világosság felé fordítja s reme­gő hangon kérdi: — Mondd, hogy hívnak, gyermekem? — Cotta Konrád, — hangzik a szé­gyenlős válasz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom