Harangszó, 1934

1934-05-06 / 19. szám

1934 május 6. HARANGSZÓ 149 döbbent a gondolat, hogy egynéme- lyike e tisztalelkü hitvallóknak elő­ször és utoljára térdelt az Űr oltá­ránál, sohasem fog többé oda visz- szatérni. Megkapó gondolattal örökítette meg egy művész képzelete Jeruzsá­lem pusztulásának történetét. Lán­gokban ég a templom. Sötét füst­felhők gomolyognak az ég felé. Mindenütt véres, üszkös romok, nyomor és kétségbeesés. De ime az elpusztult, rombadőlt városból egy kis csapat — angyallal az élén indul kifelé. Az úi Jeruzsálem, a fénye­sebb jövendő felé. Ez a kis csapat az első keresztyének szentéletü csa­pata. Nagy esemény küszöbén ál­lunk. Jelenünk kétsége, romlása, ezer nyomorúsága között egy fehér­ruhás angyalarcú csapat kerekedik útra. A mi konfirmandusaink. A megújhodás és szebb jövendő Ígé­retét viszik a szivökben, ha élükön a vezető angyal, az egyház és szülő összefogott felelősségérzete a gyer­mekért aggódó élő lelkiismerete. Templomnélkiilí oltár. Olyan ennek az oltárnak a képe, mint egy álom. Álomszerűvé teszi az a jelenet, amelyet a képe ábrázol. Az éjszaka negyedik részénél tartunk. A hajnali álom ideje ez, amikor már bizo­nyos dolgok kivehetők a tengeren hány- kódó hajóból. A félhomályból kibuk­lamit keres, kutat valami után. Somló nincs itt. Bement a városba. Komlósi nem tudta elképzelni, mi történt lányá­val? Nem tudja, mikor látta itt?! ügy látszik, izgatja a porcelán. Csak úgy mosolygott befelé az öreg. Puhul a leány. Somlót keresi. Már pedzi. Az öreg azonban úgy tett, mintha nem is látná Helént. Kikerülte. Helén se atviát kereste. Az öreg üzemvezetőt, kit Somló kitúrt az állásá­ból. Ez alkalmas médium lesz az ő cél­jának. Restelte, hogy az emberek gyen­géit akarja szolgálatába állítani, de az igazság, a megbizonyosodás kedvéért meg kellett tenni. A jó Isten se veszi ezt neki rossz néven. Az üzemvezető sem volt itt. Valami küldetésben van vidéken, de estére visszatér. így mondta Jánosnak, az üzemvezetőnek barátja, ki­vel közös szobában lakott, bent a gyár udvarán. Vacsora alatt nagyszerű kedve volt s szinte gyanússá lett atyja előtt, ki nem tudta megérteni, mi idézte elő ezt a hirtelen változást Helénnél. Nagyon is boldognak találta. Bántotta az öreget az is, hogy Somló megígérte, hogy velük vacsorázik s nem jött. Helén emiatt húzta is atyját, mire az öreg dühösen elment s lefeküdt. Ezt várta Helén. ő is visszavonult szobájába, mintha lefeküdne. Eszébe jutott Dömötör taná­csa: reméljen és imádkozzon. Elővette imakönyvét s felkereste „A távol levő kedveseinkért“ mondandó imát. Bele­kanó fény az ébredés küszöbe felé kö­zelgő Péter öntudatában kérdéseket vet fel: „Kísértet ez, vagy Jézus?... A sze­mem káprázása, vagy álom?“ De azu­tán mindjobban félti kerekedik a való­ság-érzése. Minél jobban kijö az álom­ból, annál jobban látja, hogy a tenger hullámain száraz lábbal járó Jézus nem álom, hanem csoda és valóság. Az angyalföldi evangélikusok ollóra. mélyedt s oly erőre kapott, hogy soha nem képzelt- cselekedetre határozta ma­gát. Mindig az öreg üzemvezetőnek ab­lakát leste. Most gyűlt ki a villany. Va­lószínű itthon van már. Helén felkapja kabátját s lesiet az udvarra. Lábuijhe- gyen megy. Mindenhol csend. Maga sem tudja még tisztán, mit akar, de haj­totta Dömötörnek tett ígérete s valamit ma este meg kell tudnia. Egyszerűen bemegv a régi munkáshoz és kikérdezi, mit tud a porcellán gyártásról? Nem kell félnie, hogy elárulják. János tisztessé­ges, becsületes ember, a másik meg ke­nyerét félti, azért fog hallgatni. I'v gon­dolatokkal suhan át az udvaron. Közben megáll, hátranéz, nem figyeli-e valaki. Nem lát semmi gyanúsat. A kapualjból nyílik a szoba. Odaér a kis előszobába. Szíve zakatol, kezével szorítja, mintha melléből kiakarna ugrani. Tapogatódzva megy, vak sötétség, nem lát. Csak az ajtórésen át szűrődő fény mutatja, merre van az ajtó. Nagv hanggal van ott bent a két öreg. Pohárkocintás is hallik. Úgy lát­szik, erre oldódott meg nyelvük. Helén visszafojtott lélegzettel figyel. Fülét az ajtóhoz tapasztja. Megért minden szót. — Hát tudod, pajtás, — szól az üzemvezető, — akármilyen kitűnő por­tékát is állított elő ez az új mérnök, nem tartom tiszta embernek. Gazember ez végig. — Miért? — kérdi megütközve a Nincs-e üzenet ebben az oltárkép­ben? Tehozzád, aki azt gondolod, hogy Jézus csak álmodok álma! Ellenkezőleg! Minél jobban felébredsz az álomból, annál fényesebb napsütésben látod meg, hogy Jézusban valóság: a legnagyobb valóság áll előtted. Van már Budapesten egy másik ol­tárkép is erről. Abban a templomban, amelyet a minden magyar evangéliku­sok templomának lehetne nevezni, mert egyetemes egyházunk építtette egy Ül­lői-Úti házsarok csendes udvarán. A hullámokon bizton-járó Jézus s a habok közt süllyedő Péter van azon is. Alig le­hetne jobban jellemezni a legújabb kor ébredésének Jézusról s a megtartandó emberről való képét. A mai hivő ember már nem úgy látja Jézust, mint aki egv gránitkockán, kimozdítha- tatlan bizonyítékok vasgerendáin áll, fö­lényes. kényelmes biztonságérzettel. A mai ébredt lelkű hívők számára is Jézus a kőszikla, az egyetlen bizonyosság. De ez a bizonyosság nem a magától való értetődés ezüsttálcáján s nem a tantéte­lek kemény tenyerein nyujtatik feléje, hanem a hit és kijelentés folyton élő, mozgó tengerének a tükrén, ahol lehet­séges a besiippedés, az elmeriilés s hol mégis épen az a csoda: a megragadó, a szívet újból és újból rabulejtő és imá­datra indító, hogy jézus száraz lábbal jár a süppedő víz felett. Korunk hivő embere magára ismer-e Péterben. Akkor is. mikor a Jézusban való megbizonyosodás felséges erőinek a birtokában ki mer szállni a hajóból s azt mondja: „Uram én is azt akarom tenni, élni és járni, amit Te“. De magára ismer abban is, hogy még a legszentebb elhatározás, megtérés, ima és élet­programul, szentség és a testünk tűzre— tétele sem képes megtartani, ha nem tartjuk szemünket folyton az Uron s ha másik. — Haragszol rá, mert kinyomott a helyedből. Helén megdöbbent. — Ne hidd. pajtás. Annyi a fizeté­sem, mint azelőtt. Nekem nem kell rang, csak pénz legyen, öreg vagyok én már a címekhez. Dehát tudni azért akartam, ki lép az örökömbe s bizony figyeltem az atyafit. Én nem vagyok mérnök, nem is vagyok tanult ember, de van gyakor­latom a porcelánban. Harminc éve dol­gozom benne. Már Reinerék előtt is itt voltam, értek valamit hozzá, de hogy párszor végig hallgattam ennek a mér­nöknek beszédét a porcelánról, mond­hatom neked, komám, nem sokat felej­tett ennek gyártásából. Fogalma sincs róla. — De mégis sikerült a próba — volt a válasz ;—, nagyon örü'nek az új por­celánnak, odáig vannak érte. Meg hát ö csinált mindent, kell hogy értsen hozzá. — Meg is látszott a munkáján, hogy hirtelenében könyvből nézte, mit kell csinálnia. Kész recept után csinálta az egészet, mint az újdonsült fiatal asszony az első ebédet, annak is papír íze van. De annyi biztos, a receptet nem Ő csi­nálta. Arra mérget vennék. Szegény Komlósi pórul jár. — Akárki csinálta, a fő, hogy jó. — Máshol van itt a hiba s ép ezt akartam neked mondani — mondja Já­nos s hangja egyszerre halkabb lett. (Folytatjuk),

Next

/
Oldalképek
Tartalom