Harangszó, 1934
1934-05-06 / 19. szám
148. HARANGSZÓ 1934 május 6. ezer ifjú hívével sokszor csak vérszegény hajtás az egyház fáján és nem új tavasznak új lombkoronája? Egy alkalmi szépségflastrom az emberiség arcán és nem az éledő, gyógyuló ember egyre jobban mutatkozó természetes üde arcszíne? E kérdésre sok felelet kínálkozik. Ezek közül csak azt az egyet hallgassuk meg, amely most a konfirmáció küszöbén különösképpen figyelmeztetni akar. Szülök! Több felelősségérzettel készítsétek elő gyermekeiteket életük legkomolyabb útjára. A konfirmáció szent munkája nem egy embernek, de munkások egész sorának szolgálatát, hűségét kéri áldozatul. Nem lehet jövendőre szóló alapvetéssé, egy egész életen át húzódó szent élménnyé, ha csak a lelkész vagy a leányegyház tanítójának kezében zsugorodik össze. Nyomtalanul eltűnt, elveszett az a konfirmandus-nemzedék, ahol a szülők részéről minden előkészület a konfirmációi ruha minél díszesebb előállításában merül ki. S milyen szomorú az eredmény ott, ahol ez, mint fölösleges időelőtti kiadás családi összetűzések kirobbantója lesz. Durva harag, ezerszeres fölhánytor- gatás között, sírva, duzzogva veszi magára az új nagylányos ruhát az, akinek az oltár előtt kell megvalla- nia hitben való érettkorúságát. Tanulj meg imádkozni! Irta: dr. Schlitt Gyula. 14 — S én mégis meg fogom tudni. A találmány atyámé, Somlónak semmi köze hozzá. Úgyis bántott, még atyámnak sem volt szabad jelen lenni, mikor ösz- szeállította az anyagot. Nem furcsa? Mit titkolódzik. Ezért sem tudok ezekért a porcelánokért lelkesedni. Megértem;, hogy a gyár alkalmazottjai előtt akarja titokban tartani a gyártást, de hogy atyámnak sem volt szabad látni'..., ezt nem értem..., itt valami nincs rendben... — Érthetetlen — mondja Dömötör elgondolkodva. — Mindent Somló csinált. Még a napszámos munkát is. összetörte a kvarcot, a homokot megőrölte, megszitálta, ő készítette el a gipszet. Ezt legalább még nézhették a munkások, de amikor a porcelánföldet áztatta, akkor egyedül kellett neki lenni. Éjjel, kora reggel csinálta, mikor még nem tartózkodott senki a gyárban. Este telehordatta esővízzel a medencéket, lezárta az ajtókat s a kulcsokat magánál tartotta. A megérett anyagból ö állította össze a keveréket, csak akkor adta át a szakmunkásoknak, kik megformálták s elvégezték rajta a festést. Mindenki nevetett rajta. Humbugnak mondták az egészet s csak azért csinálta így, hogy bizonyos nimbuszt kölcsönözzön a gyártmánynak. Könnyelmű játék ez az alkalom komolyságával és szentségével szemben. E nagyjelentőségű lépéshez nem elégséges a konfirmációi órákon szerzett új ismeret, de az otthonok bensejében heteken át tartó előkészület kell hozzá. Ezt az előkészületet a szülőknek példaadásban mutatkozó hite, krisztushűsége, családi áhítatokban eggyé olvadt lelkek imádsága végzi. Az a felelősségérzet, amely a szülő ajkán e vallomásban nyer kifejezést e napon: Uram, akivel megáldottál, akit gondjaimra bíztál, mindeddig megtartottam s örök szolgálatra Tené- ked adom át. De még ez a komoly előkészület sem töltheti be Krisztus új csapatához fűzött reménységünket, ha a konfirmáció napjával lezárult a lélek továbbépítése, hitben, szent életben való nevelése. A konfirmációi ünnepély csak megindítója a konfirmálásnak, mely az otthonok bensejében szakadatlanul folyik tovább. Sokszáz konfirmandusunk — leszámítva a kevés szerencsés hányadát, akik tovább tanulva belekapcsolódhatnak valamilyen lelki közösségbe — a legtöbbje magára hagyottan él az ő lelkivilágával. Az ezután következő korszak az, amikor lelkiéletét illetőleg nem találja meg a maga helyét az emberi tár— A titokzatosság feltétlenül hatással van az emberek képzelődésére, ezt értem, de hogy éjjnek idején ő maga porcelánföldet áztat, ezen csak nevetni lehet, avagy volt neki oka rá! —- Oka lehet rá — vágja hirtelenül közbe Helén —, itt van valami, Somló annyira könnyű ember..., nem hiszek neki . .. Nem hiszek ezeknek a porcelánoknak sem... — Ezeknek hihet, Helén, ezek nem hamisítványok, de hogy milyenek lesznek a következő gyártmányok, mikor tömegesen készülnek, az már más kérdés. Addig várjunk. Azt hiszem akkor bújik ki a szög a zsákból. Nem tehetek róla, én Somlót nem tartom tiszta embernek. — Én sem — vágja rá Helén —, csak azt nem értem, hogy tudott Tibor any- nyira jóba lenni vele? — Somlónak kellett Tibor barátsága. S ez a „kellett“ sokra képes az embernél. Egyidőre eltünteti a jellemből azt, ami rossz s helyébe a szépet, a vonzót varázsolja. Így volt ez ebben az esetben is. Helén tágranyílt szemekkel hallgatja Dömötört. Mire gondol ez az ember? Mit rejteget agyában? Valami félelmetes gondolat lehet s mégis jó volna megtudni. — Ez a porcellán —■ folytatja Dömötör — összefüggésben van Tibor eltűnésével. sadalomban. A gyermekkorból kinőtt, a felnőtt ifjúság még nem fogadja be társaságába. Nyomtalanul, siváran suhan el felette ez a korszak, mely alatt férfiúvá, haja- donná növekedik. Még az istentiszteletekről is csaknem teljesen elmarad. Boldogan állapította meg egy tanító hatodikos vizsgázó növendékeiről: Ezek kész intelligens emberek! Valóban nagy igazságot mondott. Fájdalom azonban, ha két- három évvel később találkozunk ezzel a gyermekkel, már nem ismerünk rá benne a ragyogó eszü, éleslátású, mindenhez értő hitbenerős emberre. Mintha esőtlen, száraz évek kegyetlenül kiégettek vdlna szívében minden szépet és nemeset. Ki végezte a szívén ezt a nagy fosztogatást? Az otthon levegője? Kegyetlen szó s mégis így kell felelni: az! A konfirmációi káté még a napján eladásra kerül. Az írott betű száműzve lesz, a konfirmációi biblia nem állandóan nyitott könyvvé, hanem jól eltett becsukott emlékké. Hiába keresed ezeket az Isten házában, az Úr asztalánál, később az egyház élő és munkás tagjainak sorában. Nem találod őket. Elvesztek ott, ahol a lelki nevelés legál- dottabb esőjének kellett volna permetezni a szívökre. Az otthonok lelket gyilkoló közönyében, könnyelműségében, hitetlenségében. MegHelén felugrik, mintha égne alatta. — Mit mond? Tibor?... Ez a Somló?... — Igen. Tibornak el kellett tűnni, hogy Somló eltulajdoníthassa a találmányt s értékesíthesse. — S Tibor még életben lehet?! — kiált fel Helén. — Isten kezében van s bízom, hogy ő megtartotta. Helén megfogta Dömötör kézét, ráborult s majd megcsókolta. Kétség s remény közt hánykolódott szíve. Sírt. A porcelánokról Tibor képét látta mosolyogni könnyein keresztül. Dömötör megsimogatta forró homlokát s ez He- lént annyira megnyugtatta. Hálásan nézett fel Dömötörre s mosolygott, mint a napsugár a permetező esőcseppeken keresztül. — Minderről egy hangot se, Helén — mondja Dömötör —, mert ha Somló neSzét veszi sejtelmünknek, megugrik. Ezzel el is búcsúzott Dömötör. Megcsókolta Helén kezét s távozott. Helén vissza sem húzta kezét s még illetlenségnek sem találta a kézcsókot. Csodálatos! Úgy látszik, mindig az adott körülmények szabják meg, mint ítélkezünk egy bizonyos dolog felett. Helénnek szűk volt a szoba. Végig járta az udvart, lement a kertbe, de helyét nem találta sehol. Bement a gyárba, a zakatoló gépek közé és szóba állt a munkásokkal. Maga se tudja, miért. Va-
