Harangszó, 1934
1934-04-08 / 15. szám
116. HARANGSZÖ 1934 április 8. első ibolya, a tavaszruhába öltöző íűzágak bársonybóbitái, a barackvirág pompája s a madárdal örökszép melódiája nekünk üzen valamit s akinek szíve van, megérti egy új élet örömének gazdag üzenetét. Olyan sokszor megfagyott már a mi szivünk is a magunk sze- retetlenségétől és mások szere- tetlenségétől. Milyen drága biztatás nékünk, hogy kérgesre dermedt, közönybe merevedett szivünkbe Isten kegyelmének áldott napja egy új, meleg sze- retetdobogást sugározhat. T avaszi munkalázban pirosodnak az arcok, izmosulnak a kezek, kifosztott ugaron áldásmagoknak vetnek gazdag bölcsőt, — nem maradhat a mi szívünkben és gyomverte életünkben sem minden a régiben, tisztább életvágy pezsdül a szemünkben, óriások ereje feszül bűnbéklyós karjainkban s szivünkben minden gazverte, parlag-helyet végigszántunk bűnbánatunk élesvasával, hadd hulljon bele az új élet Magvetőjének tiszta, jóságmagva. így lesz nekünk igazi tavaszunk. Az örök tavaszt elhozta nékünk Krisztus, mert Benne s Tőle mindig új életet nyerhetünk. Az emberiség reménytelen telében megjelent szeretetének csodaerejével. Jégszivek olvadtak meg Tőle s ahová beléphetett, szeretet- virágok szinpompája gazdagította lábanyomát. Mikor a Genezáret pártján télbedermedt, szomorú arcok vették körül, felemelte karját s bíztató parancsszóval az emberek tekintetét a magasba irányította: Tekintsetek az égi madarakra! A legdrágább tavasz ölök jogát s örök árát mutatta meg örök időknek. Tekintsetek hát az égi madarakra: éhezők és didergők! Aki gondot visel az égi madárra, rólatok is gcmdot fog viselni! Keressétek az Élet kenyerét! Tekintsetek az égi madarakra hajléktalanok ! Az Úr fészket ad minden kis madárnak s mennyivel drágábbak vagytok ti azoknál. Keressetek örök hajlékot! Tekintsetek az égi madarakra viharvert emberek! Villámvágta reményfátok új tavasz örökzöldjében fog virulni. A keresztfa tövében Isten Ítéletének villáma minden bűnt a Krisztusban sújtott halálra s nektek örök békességet s gyógyulást ád. Tekintsetek az égi madarakra kalitkába zárt rabmagyarok! Az életjog a fészekjog és a szabadság örök eszméjét Isten adja drága áldásul. Nyírottszárnyú rabgólyasorsunkban, bilincsbevert életünkben egyetlen utatmutató kézre figyeljünk: a felfelé mutató Krisztusnak kezére s ajkának tavaszi hozsannájára: Tekintsetek az égi madarakra! Tavaszt hoznak: feltámadást! „ Ki visel gondol az égi madárra ?“ Tanulj meg imádkozni! Irta: dr. Schlitt Gyula. 10 Szerencsére bejött Reinerné s asztalhoz ültette a társaságot s ez elejét vette minden további vitának. Dömötör feláll, összeteszi kezét, némán körülhordja szemét az asztal felett, az egyikről, a másikra néz, míg Koronczaiék nem követik Reinerné példáját és szintén felállnak. ők is összetették kezüket. Valami kényszer alatt állnak. Nem tudják, nem megtenni. Dömötör imádkozik: — jó Isten add áldásodat ez ételre, hogy erőt nyerjünk általa munkánkban s dicsőíthessünk téged a Jézus Krisztusban. Ámen. Leül. A többiek is leülnek. Emma tányérjába néz s olyan, mintha leforrázták volna. Anyját lesi oldalvást, de ez is csak tányérját nézi s pirul, akár csak ö. Szólni nem szólt egyik sem. Kimondhatatlan érzés nehezedett bensejükre. Szégyenkeztek. Talán azért, hogy soha nem imádkoztak vagy inkább azért, mert Dömötörnek engedelmeskedtek. De miért is?! Miért nem maradtak ülve? Ki parancsolhatta nekik, hogy imádkozzanak?! De mikor Dömötör rájuk nézett, nem tudtak ülve maradni. Ez az imádkozó ember parancsolt nekik. Ezt szégyelték. Koronczai boldog volt. Úgy nézett Dömötörre, mint egy földöntúli hatalomra, ki az ő feleségének is tud parancsolni. Ez imponált neki. Másrészt méleg érzéseket ébresztett fel benne Dömötör imája. Eszébe jutott... — nagyon régen volt már —, mikor esténként édesanyja odaült ágyacskája mellé, ösz- szetette néki két kis kezét s mondogatta: Én Istenem, jó Istenem, Becsukódik már a szemem, De a tied nyitva Atyám, Amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves szüléimre, Meg az én jó testvérimre S mikor a nap újra felkel, Csókolhassuk egymást reggel. Ámen. Ö meg utána mondta. Azután édesanyja lecsókolja szemét s ő elaludt. Félálmában is 'hallotta még édesanyja imáját: Istenem tartsd meg gyermekemet. Oly tisztán emlékezett most mind erre, tán negyven év múltán először. Szíve ösz- szeszorult... mert... mert... eszébe jutott, hogy ezzel az imával elfeledkezett édesanyjáról is. Könny tódul szemébe s titokban kitörli, ne lássák. Hirtelenül eszébé ötlött az ő gyermeke, Emma, nem alhatott még sohasem oly nyugodtan, mint egykor ő, mert... mert... Emma nem tud imádkozni... nem volt, aki ágya mellé ült volna, hogy imádkozzon vele... Ütést érez mellén... gondolatai tovarohannak s meglátta a... saját... sírját... és... és... Emma, mily hamar fogja őt elfelejteni. Mi is juttassa a szülőket a gyermek eszébe, ha nem az ima? Az édesanyától tanult legelső imában él legtisztábban a szülők emléke. Felsóhajt, de inkább kiáltani szeretett volna: Anyám bocsáss meg, vétkeztem ellened... ezentúl imádkozni fogok, hogy el ne felejtselek... Kiáltozni szeretett volna, fel az égfelé, hogy meghallhassa az édesanyja, ki talán már őróla is megfeledkezett, hogy oly hálátlan gyermeke van. Senki nem nyúlt az ételhez. Dömötör vállalja a házigazda szerepet s kínál. Kedvesen, közvetlenül. Hangjára megoldódott a kínos csend. Hisz ez az ember tud kedves is lenni, gondolja Emma, mikor nem leckéztet s egyszerre beszédes lesz. Somló felöl érdeklődik: ■—• Mondja csak, Dömötör úr, ismer maga valami Somló Bertalan nevű fiatalembert? — Nem találkoztam még vele. Nem ismerem csak látásból. — Úgy hallom, tehetséges fiatalember. Kedves fiú. — Lehet. Nem ismerem. — Nagyszerű találmánya van, egy anyagkeverék, melyből a legtökéletesebb porcellán készül, — veti oda kihívóan Koronczainé. Dömötör megérezte, hogy Koroncai- né tulajdonképpen azt akarta mondani: Nem csak egyedül te vagy a világon, Dömötör, kiben van tehetség, ha nem is ép az imádkozásban akar ez a tehetség megnyilatkozni!. Emma hozzáteszi: — Nekünk ajánlotta megvételre a találmányát.
