Harangszó, 1934
1934-01-01 / 1. szám
2. HARANGSZÓ 1934 január 1. leg elismeréssel, őszinte hála érzetével és áldó kivánatokkat köszöntőm a negyedszázados „ Harangszó “-t. Szerkesztőit kérem, meg ne lankadjanak. D. Kapi Béla bátorságával, Czipott Géza hűségével tartsák a Néni őszinte a jubileumi emlékezés, ha nem emberekből indul ki és nem igazságos, ha nem Istenhez érkezik. Jogosulatlan, ha nincs miről beszélnie és hálátlan, ha láthatók mellett nem beszél a láthatatlanról. A jubileumi emlékezés mindig Isten színe elé állás. A felidézett múltban küldetés világít s a visszagondolásból alázatos, bün- bánatos számadás melódiája csendül felénk. Több benne a hálaadó elem, mint a munka-registrálás, erősebb a jövendő-keresés, mint a múlt vizében való önfeledt elmerü- lés. Boldogság úgy jubilálni, hogy végül csak Isten beszél, az ember pedig hallgat. A Harangszó most lép 25-dik évfolyamába. 24 évvel ezelőtt indult meg minden különösebb előkészítés nélkül. Jöttét nem előzte meg szervezkedés, előfizetési felhívások zápora, gyorsütemű propaganda dobpergés. Ember-szívek ezrei kíCotta Orsolya. Irta: Benkóczi Dániel, V. Az évek pedig múltak, múltak könyörtelenül. Az egykori öregek elköltöztek az élők sorából, a javákorabeliek pedig kiöregedtek, átadván a küzdőteret a gyermekekből serdült ifjaknak, illetve férfiaknak. Uj ifjú vállak vették fel a világ terhét, vitték, vitték, míg az ő vál- laik is el nem erötlenedtek. A gazdagok még gazdagabbakká lettek vagy koldusszegényekké, a szegények pedig gazdagokká, kit hogyan emelt vagy sújtott a szerencse. A régi nagy hírességek elkoptak, neveiket elsötétítették, elhomályosították az új nevek, új hírességek. Németország ezekben az időkben egyetlen névvel volt tele: Luther nevével. Nem volt a birodalomnak olyan nagy, vagy olyan kicsiny városkája, falva, ahol neve ismeretlen lett volna. A nevét emlegették az ifjak vakmerő felbuzdulással, emlegették az öregek bizonytalan fejcsóválással. Emlegették a földhöz ragadt szegények viskóiban, emlegették a fejedelmek büszke palotáiban. Emlegették Eisenachban is. Futótűzként terjedt el a hír: Luther Eisenachon át utazik a wormsi birodalmi gyűlésre, ahol a császár előtt kell tanításairól bizonyságot tennie s Eisenachban a tempharangkötelet. Ha viharos a lég, annál görcsösebben fogják marokra. Ha süketek a fülek, annál erősebben húzzák. Istenáldotta hivatás a „Harangszó“ harangozóinak lenni. vállfák, hogy megszülessék, hívogató kezek integettek feléje és Isten akarta, hogy legyen. Ez volt minden: Isten parancsolta, hogy legyen. így azután egyszerűen elindult útjára. A körmendi paróchia íróasztala volt a szerkesztőség, annak nekitámaszkodott egy másik asztal, melléje ült a papné: ő volt a kiadóhivatal. A nyomda Szent- gotthárdon volt. Acélhuzal vitte az utasításokat. A telefon feltalálása óta még nem beszélt egymással annyit két állomás, mint ekkoriban Körmend 22 és Szentgotthárd 10. Négy hét múlva a kiadóhivatat diadalmasan jelentette: az előfizetők száma: 6700. Egészen bizonyos: Isten segítette át a Harangszót az alapítás nehézségein. Megindult a lap egyetlen biztos előfizető és minden tőke nélkül. Azaz még sem, mindennél értékesebb tőkéje volt: Isten megsegítő kegyelme. lomban prédikálni fog. Az emberek ezekben a napokban nyüzsögtek az utcákon, tárgyaltak, beszéltek a dolgokról. Sokan ismerték őt személyesen diák korából, sokan fuvolájáról, mindenki pedig híréből. A templomban ott volt, aki csak eljöhetett. Zsúfolásig volt telve a templom. Az ének után Luther a szószékre lép s körülhordozza tekintetét. Sok-sok ismerős arc, még több ismeretlen szegeződik rá. Az ajtó megnyílik és egy szegény kopottas asszony lép be a férjével. Egykor Eisenachban laktak ők is, most éppen ez alkalomból Hessenből tették meg az utat gyalogosan. Nem tűnik fel senkinek sem a szegényes házaspár, hiszen olyan szerényen húzódnak meg a templom egyik oszlopa mellett. Egy azonban észrevette és ez az egy Luther volt. Erősebben ragadta meg a szószék szegélyét, hogy felindulását, remegését ne vegyék észre. — Hát lehetséges volna ez? — cikázott át Luther agyán a gondolat. — Hát lehetséges volna az, hogy az a szegény, kopottas asszony a férjével, Orsolya asszony lenne? A jómódú, rendezett viszonyok között élő család ennyire jutott volna? — Nézte a vonásokat; a vonások tényleg Orsolya asszonyé és Cotta Konrádé voltak. — Tehát mégis azok lennének? Hát megtörténhetett volna, hogy egykori jóltevői, akik őt kiragadták a szegénységből, megnyitották meLelkészek, tanítók, hívek serege állnak mellé. Világi férfiak, asszonyok, leányok vállalkoznak terjesztésére. írói gárda toborzódik zászlója alá, hatalmas, égőlelkű sereg teszi magáévá a Harangszó prog- rammját: olvasmányt és tükröt adni népünk kezébe, mélyíteni vallásos gondolkodását, erősíteni egyházi öntudatát s kidolgozni lelkén evangélikus karakterét. Gyönyörűség volt annak szemlélése, hogyan fog tüzet egyik gyülekezet a másiktól, hogyan tanulnak, nevelődnek egymás példáján s hogyan erősödik bennük a lelki és testvéri közösség összefogó gondolata. Megnövekszik a lap feladata a világháború esztendeiben. Vigasztaló jóbarátként bekopogtat aggódásban élő emberek siralomházába, leül asztalukhoz, beszél hozzájuk, osztályosukká lesz gondban és reménységben. 1917-től kezdve Czipott Géza szerkeszti a lapot gazdag képességgel, csodálatos rátermettséggel és szívós energiával. Kifogyhatatlan ötletű, állandóan tervező, leleményes és élelmes ember. A kommunizmus bénító leigázásától megvédi a lap függetlenségét és tiszta szellemét. Mikor egymás után elnémulnak a lapok s papír-inség lehetetlenné teszi megjelenésüket, a Harangszó minden vasárnap ponleg hajlékukat a koldus diák előtt, aki nélkülük semmi sem lett volna, akit gyermekükként szerettek, gondoztak, ápoltak, ők maguk pedig ugyanakkor koldussorba kerültek volna? Ha Orsolya asszony nincs, azon a fagyos téli délutánon, talán belőle is könnyelmű kóbordiák lett volna vagy talán visszamegy atyjához s ma bányász lenne. Szegény, szegény asszony. Mást felemelt, ő pedig visszazuhant a szegénységbe, azért nem találta hát őket meg a régi Cotta- házban. — Könnyek borították Luther arcát. A közelben állók talán a megille- tődés könnyeinek gondolták. Luther beszélni kezdett. Szavai bámulatos erővel zengtek, harsogtak, dörögtek az eisenachi templomban. Beszéde olyan volt, mint az egykori jeri- chói kürtzengés, amelynek nyomán leomlottak Jerichó falai. Kürtzengés volt beszéde, amely megrázta, összetörte a bűnös lelkeket. Kürtzengés volt beszéde, amely erőt, biztatást adott az élet ösz- szetörtjeinek. Az emberek felsírtak, felzokogtak, valósággal vonaglottak a meghatottságtól a beszéd alatt. Pedig a nagy reformátor most nem a nagy közönségnek prédikált, nem azokat vigasztalta, lelkesítette, azokat úgyszólván nem is látta, ő csak egyet látott Megváltóján kívül: a templom oszlopának támaszkodó, a zokogástól szinte fuldokló szegény asszonyt. Neki szólt prédikációja, őt lelkesítette, buzdította Jubileumi beköszöntő. Irta: D. Kapi Béla.