Harangszó, 1934

1934-01-01 / 1. szám

2. HARANGSZÓ 1934 január 1. leg elismeréssel, őszinte hála érzetével és áldó kivánatokkat köszöntőm a negyedszázados „ Harangszó “-t. Szerkesztőit kérem, meg ne lankad­janak. D. Kapi Béla bátorságával, Czipott Géza hűségével tartsák a Néni őszinte a jubileumi emlé­kezés, ha nem emberekből indul ki és nem igazságos, ha nem Istenhez érkezik. Jogosulatlan, ha nincs mi­ről beszélnie és hálátlan, ha látha­tók mellett nem beszél a láthatat­lanról. A jubileumi emlékezés min­dig Isten színe elé állás. A felidé­zett múltban küldetés világít s a visszagondolásból alázatos, bün- bánatos számadás melódiája csen­dül felénk. Több benne a hálaadó elem, mint a munka-registrálás, erősebb a jövendő-keresés, mint a múlt vizében való önfeledt elmerü- lés. Boldogság úgy jubilálni, hogy végül csak Isten beszél, az ember pedig hallgat. A Harangszó most lép 25-dik év­folyamába. 24 évvel ezelőtt indult meg minden különösebb előkészí­tés nélkül. Jöttét nem előzte meg szervezkedés, előfizetési felhívások zápora, gyorsütemű propaganda dobpergés. Ember-szívek ezrei kí­Cotta Orsolya. Irta: Benkóczi Dániel, V. Az évek pedig múltak, múltak kö­nyörtelenül. Az egykori öregek elköltöz­tek az élők sorából, a javákorabeliek pedig kiöregedtek, átadván a küzdőteret a gyermekekből serdült ifjaknak, illetve férfiaknak. Uj ifjú vállak vették fel a vi­lág terhét, vitték, vitték, míg az ő vál- laik is el nem erötlenedtek. A gazdagok még gazdagabbakká lettek vagy kol­dusszegényekké, a szegények pedig gaz­dagokká, kit hogyan emelt vagy sújtott a szerencse. A régi nagy hírességek el­koptak, neveiket elsötétítették, elhomá­lyosították az új nevek, új hírességek. Németország ezekben az időkben egyetlen névvel volt tele: Luther nevé­vel. Nem volt a birodalomnak olyan nagy, vagy olyan kicsiny városkája, fal­va, ahol neve ismeretlen lett volna. A nevét emlegették az ifjak vakmerő fel­buzdulással, emlegették az öregek bi­zonytalan fejcsóválással. Emlegették a földhöz ragadt szegények viskóiban, em­legették a fejedelmek büszke palotáiban. Emlegették Eisenachban is. Futótűzként terjedt el a hír: Luther Eisenachon át utazik a wormsi birodalmi gyűlésre, ahol a császár előtt kell tanításairól bi­zonyságot tennie s Eisenachban a temp­harangkötelet. Ha viharos a lég, an­nál görcsösebben fogják marokra. Ha süketek a fülek, annál erősebben húzzák. Istenáldotta hivatás a „Harangszó“ harangozóinak lenni. vállfák, hogy megszülessék, hívo­gató kezek integettek feléje és Isten akarta, hogy legyen. Ez volt minden: Isten parancsolta, hogy legyen. így azután egyszerűen el­indult útjára. A körmendi paróchia íróasztala volt a szerkesztőség, annak nekitámaszkodott egy másik asztal, melléje ült a papné: ő volt a kiadóhivatal. A nyomda Szent- gotthárdon volt. Acélhuzal vitte az utasításokat. A telefon feltalálása óta még nem beszélt egymással annyit két állomás, mint ekkoriban Körmend 22 és Szentgotthárd 10. Négy hét múlva a kiadóhivatat dia­dalmasan jelentette: az előfizetők száma: 6700. Egészen bizonyos: Isten segítet­te át a Harangszót az alapítás ne­hézségein. Megindult a lap egyet­len biztos előfizető és minden tőke nélkül. Azaz még sem, mindennél értékesebb tőkéje volt: Isten meg­segítő kegyelme. lomban prédikálni fog. Az emberek ezekben a napokban nyüzsögtek az ut­cákon, tárgyaltak, beszéltek a dolgok­ról. Sokan ismerték őt személyesen diák korából, sokan fuvolájáról, mindenki pedig híréből. A templomban ott volt, aki csak eljö­hetett. Zsúfolásig volt telve a templom. Az ének után Luther a szószékre lép s körülhordozza tekintetét. Sok-sok isme­rős arc, még több ismeretlen szegeződik rá. Az ajtó megnyílik és egy szegény kopottas asszony lép be a férjével. Egy­kor Eisenachban laktak ők is, most ép­pen ez alkalomból Hessenből tették meg az utat gyalogosan. Nem tűnik fel sen­kinek sem a szegényes házaspár, hiszen olyan szerényen húzódnak meg a temp­lom egyik oszlopa mellett. Egy azon­ban észrevette és ez az egy Luther volt. Erősebben ragadta meg a szószék sze­gélyét, hogy felindulását, remegését ne vegyék észre. — Hát lehetséges volna ez? — ciká­zott át Luther agyán a gondolat. — Hát lehetséges volna az, hogy az a szegény, kopottas asszony a férjével, Orsolya asszony lenne? A jómódú, rendezett vi­szonyok között élő család ennyire ju­tott volna? — Nézte a vonásokat; a vo­nások tényleg Orsolya asszonyé és Cot­ta Konrádé voltak. — Tehát mégis azok lennének? Hát megtörténhetett volna, hogy egykori jóltevői, akik őt kiragad­ták a szegénységből, megnyitották me­Lelkészek, tanítók, hívek serege állnak mellé. Világi férfiak, asszo­nyok, leányok vállalkoznak terjesz­tésére. írói gárda toborzódik zász­lója alá, hatalmas, égőlelkű sereg teszi magáévá a Harangszó prog- rammját: olvasmányt és tükröt ad­ni népünk kezébe, mélyíteni vallá­sos gondolkodását, erősíteni egy­házi öntudatát s kidolgozni lelkén evangélikus karakterét. Gyönyörű­ség volt annak szemlélése, hogyan fog tüzet egyik gyülekezet a másik­tól, hogyan tanulnak, nevelődnek egymás példáján s hogyan erősö­dik bennük a lelki és testvéri kö­zösség összefogó gondolata. Meg­növekszik a lap feladata a világhá­ború esztendeiben. Vigasztaló jó­barátként bekopogtat aggódásban élő emberek siralomházába, leül asztalukhoz, beszél hozzájuk, osz­tályosukká lesz gondban és re­ménységben. 1917-től kezdve Czipott Géza szerkeszti a lapot gazdag képes­séggel, csodálatos rátermettséggel és szívós energiával. Kifogyhatat­lan ötletű, állandóan tervező, lele­ményes és élelmes ember. A kom­munizmus bénító leigázásától meg­védi a lap függetlenségét és tiszta szellemét. Mikor egymás után elné­mulnak a lapok s papír-inség lehe­tetlenné teszi megjelenésüket, a Harangszó minden vasárnap pon­leg hajlékukat a koldus diák előtt, aki nélkülük semmi sem lett volna, akit gyermekükként szerettek, gondoztak, ápoltak, ők maguk pedig ugyanakkor koldussorba kerültek volna? Ha Orsolya asszony nincs, azon a fagyos téli délutá­non, talán belőle is könnyelmű kóbor­diák lett volna vagy talán visszamegy atyjához s ma bányász lenne. Szegény, szegény asszony. Mást felemelt, ő pe­dig visszazuhant a szegénységbe, azért nem találta hát őket meg a régi Cotta- házban. — Könnyek borították Luther arcát. A közelben állók talán a megille- tődés könnyeinek gondolták. Luther beszélni kezdett. Szavai bá­mulatos erővel zengtek, harsogtak, dö­rögtek az eisenachi templomban. Be­széde olyan volt, mint az egykori jeri- chói kürtzengés, amelynek nyomán le­omlottak Jerichó falai. Kürtzengés volt beszéde, amely megrázta, összetörte a bűnös lelkeket. Kürtzengés volt beszéde, amely erőt, biztatást adott az élet ösz- szetörtjeinek. Az emberek felsírtak, fel­zokogtak, valósággal vonaglottak a meghatottságtól a beszéd alatt. Pedig a nagy reformátor most nem a nagy közönségnek prédikált, nem azo­kat vigasztalta, lelkesítette, azokat úgy­szólván nem is látta, ő csak egyet lá­tott Megváltóján kívül: a templom osz­lopának támaszkodó, a zokogástól szinte fuldokló szegény asszonyt. Neki szólt prédikációja, őt lelkesítette, buzdította Jubileumi beköszöntő. Irta: D. Kapi Béla.

Next

/
Oldalképek
Tartalom