Harangszó, 1933
1933-03-19 / 12. szám
1933 március 19. HARANGSZÓ 91 1517-ben a reformáció megindulásakor Siklós várának művelt és felvilágosodott ura, Perényi Imre nádor és fia, Perényi Péter Magyarország főkapitánya, Ferdinánd király hive, valamint Perényi iródiákja, Siklóssy Mihály azonnal a reformációhoz csatlakoztak. A siklósi vezető. emberek közül Nagykárolyi Vass Mihály várkapitány is evangélikus volt. A mohácsi vészkor, midőn a mohácsi csatatéren hősi halált halt magyar vitézek holttetemét senki eltemetni nem merte, a siklósi várból, az éj leple alatt, Perényi Imre bátor neje, Kani- zsay Dorottya jött ki s munkásaival a hősök holttetemét eltemettette. A délmagyarországi reformáció Siklósról indult ki úgy, hogy 1550-ben .Siklós és környéke egészen a Rinya folyóig az evangélikus hitet vallotta.“ Az evangélikus hitet valló Sztáray Mihály, ki később laskói lelkész lett, mint ő maga Írja, Baranyában és Szlavóniában több, mint 120 prot. gyülekezetét alapított. A reformáció terjesztői voltak még Baranyában: Szegedi Kiss István, Eszéki Zigériusz Imre, Kopácsy Mihály. 1704-ben Siklós egész protestáns magyarsága a haza és vallásszabadságért harcoló Rákod kurucaihoz pártolt. 1705-ben Balogh Ádám Rákóci kuruc vezére rohammal elfoglalta Siklóst a császáriaktól. Az 1848- iki szabadságharcban gróf Batthyányi Kázmér, siklósi földesur tűnt ki, aki a siklósi járásból közel 1000, köztük sok prot. honvédet toborzott össze a drávai határ megvédésére. A siklósi ág. hitv. evangélikusok, bár kezdetben külön szervezetük nem volt, lelkileg mindig összetartottak és a Jézus Krisztus evangélioma alapján, hitvallásuk megőrzésével, később a helyi testvér ref. egyház keretében igyekeztek belekapcsolódni, majd amidőn 1820-ban Magyar- bolyban ev. egyház létesült, szívvel-Ié- lekkel ide csatlakoztak. Szinte megható az az áldozatkészség, mellyel a siklósi hívek a magyarbólyi ev. egyház intézményei iránt tanúsítottak. Az egyházi feljegyzések szerint a következő siklósi evangélikusok támogatták a magyarbólyi egyházat: Hutter János, Batthyányi grófnak, Siklós vára urának beremendi tiszttartója (a locsmándi volt ev. papnak, Hutter Andrásnak és nejének Szeletzky Henriettének fia) a papiak építésekor szerzett érdemeket; 1854ben a templomépítés megkezdésekor Krügel Frigyes, siklósi ev. építőmester helyezte el az első téglát; 1854-iki fizetés jegyzék szerint a templomépítéshez, lelkészfizetéshez s a soproni iskola fenntartásához hozzájárultak: Krügel építész, Niki intéző, Toppler festő, Kovalszky mé- zeskalácsos, Mérnyi mészáros és Sze- leczky siklósi lakosok. 1858-ban Mérnyi István, most is használatban levő úrvacsorái borkancsót és végrendeletileg 800 forintot adományozott, mely utóbbi összegből 1887-ben egy most is pontosan járó toronyórát szereltek fel a magyarbólyi toronyba; Nendtvich Dezső gyógyszerész adományából, a papiak, tanitólak s iskola esőlevezetó csatornái készültek; Berzsenyi Jenő dr., volt siklósi kir. járásbiró sokáig volt nemcsak a siklósi, hanem a magyarbólyi egyháznak is buzgó felügyelője és tanácsadója. Viszont a magyarbólyi lelkészek is, dacára a nagy távolságnak, szeretettel gondozták a siklósi híveket. Midőn 1849-ben a siklósi és baranya- vári járásban kolerajárvány dühöngött és nagyon sokan megbetegedtek és meghaltak, a kétségbeesett helyzetben, az akkori magyar- bolvi lelkész, Roykó Károly haláltmeg- vető, bátor fellépésével, betegek látogatásával, vigasztalásával és okos egészségügyi intézkedésével (egyik felügyeletében levő járványkórház 120 betege közül, csak ló holt meg) sokat megmentett az életnek. Geringer — akkori helytartó — egy dicsérő oklevelet nyújtott át neki, melyben szóról szóra ez állott: „Roykó Siklós vára. Breitenfeldnél eszeveszett futással menekül a szász választó és 12 ezer serege. De a svéd király győzelmet arat a császár felett. Másnap ujjongó tömegek járják Wittenberg szűk, köves utcáit. Éneket mondanak a szabadító, hős királyról és gúnydalt arról, ki futásban volt első s hadvezetés helyett sörivásban fejedelme népének. Egymás után következő hónapok mámorosító itallal itatják az emberek lelkét. Alig ébred egyik diadalból, másik jön nyomába. Emberfejjel nagynál nagyobb, mondják eleinte. Azután óriásnak látják, mellette mindenkit törpének. Diadalok után hegytetőn állónak vélik, az ellenség meg völgy mélyén próbálkozó, hangyányi ember. Végül felhőkbe nyúlik hatalmas alakja, éghez közelebb, földtől távolabb. Keze intésére kél a nap s akarata szerint borul városokra sötét éjszaka. A Rajna mentén villogtatja kardját. Lipcse, Erfurt, Wiirtzburg hatalmába esnek. Karácsonykor az elfoglalt Mainz városában éneklik a Boldog örömnapot. Azután Lech mellett veri Tillyt. Bevonul Augsburgba és imádkozik azon a helyen, ahol először hangzott el az ágostai hitvallás. Elfoglalja Münchent és megmutatja, hogy evangélikus győző király szívében nincsen bosszú, hanem csak tiszta, krisztusi szeretet. Pál szobájában tizen is tolongnak s gomolygó füstfelhőben térképen jelölik diadalútját. — Mindenütt győz, mindent elfoglal! — kiáltja Olearius. — Száznál több várat és város elfoglalt már! — tódítja a szót egy másik. — Istentől kapta kardját! — mondja hittel Paulus. November elején Liitzennél áll serege. Komor ködös reggel magasba emeli kardját: imádkozzunk! Letérdel király, tiszt és közvitéz. Alázatra hajló fejek felett imádság száll a levegőben: — Jézus, Jézus, |ézus, engedd, hogy szent neved dicsőségére harcoljunk! . . . Megindul a harc. Folyik a küzdelem. Késő este vérhabos lováról vitéz veti magát Wittenberg piacának kőkockájára. Ziháló kebléből szaggatva dobálja a szót: — Győzött a király! . .. Wallenstein serege szétszórva menekül ... Diadalordítás harsan, de leinti, mert még nem fejezte be híradását. — A király elesett! .. . Hangja vész a tömegnek. Döbbenettől sápadt arcokon rémület és szánalom felhoznék. Ijedt tanácstalansággal merednek egymásra, azután kéztördelve földrevetik magukat és sírva imádkoznak. Pál és barátai egymást támogatva vánszorognak haza. Pislogó olajmécses lángjánál némán ülnek, mint koporsó nélkül halottat virrasztók. — Szegény király, szegény király! — rebegi a kis Werner s iskolásgyermekesen elcsuklik szava. — Mi lesz most? Mi vár ügyünkre ezután? ... — kínozza önmagát Olearius.
