Harangszó, 1933
1933-03-12 / 11. szám
82 HARANGSZÓ 1933 március 12. is megvirrad, a legkeményebb tél után is tavasz következik, — a nemzeti öntudat hiányát, az elkeseredést, a reménytelenséget néhány lánglelkü ifjú lelkesedésétől a nemzeti öntudatnak, a reménynek és tettvágynak tomboló öröme váltotta fel. Ez történt 1848. március 15.-én. A márciusi napok vezető eszméi: a szabadság, egyenlőség és testvériség — nyugatról jöttek, de itt átalakultak izig-vérig magyar gondolattá, nemzeti eszmévé s termékeny talajra találtak minden jó magyar szívében, különösen akkor, amikor Kossuth Lajos láng- lelke s elragadó szónoki ereje állt szolgálatunkra. S amíg más országokban vér és kegyetlenség jelölték útjukat és erős harcokba került a kiváltságos előjogok megszüntetése,addig nálunk a magyar nemzeti érzés fellángolása olyan mélytüzű volt, hogy a mi nemességünk önként mondott le évszázados jogairól, önként Az emberiség réme, amely egyszer már rombadöntötte Magyarországot is. szüntette meg a jobbágyságot s vállalta a közös teherviselést. Amikor tehát megemlékezünk 1848 márc. 15.-éről, gondoljunk a 48-as ifjak lelkesedésére, arra az érzésre, mely új életre keltette minden igaz magyar szivében a nemzeti gondolatot s merítsünk ebből hitet, lelkesedést, erőt, bátorságot és kitartást nemzeti életünk nehéz perceiben. Úgy érzem, hogyha valaha, úgy ma erre nagy szükségünk van. Mert aki bele tud ma nézni ennek a maroknyi magyar embernek szívébe, az kevés reményt, kevés örömöt, — de annál több gondot,a mindennapi élet feltételekért való harcban kifáradt reménytelenséget talál. Apró, bogárhátu kis falusi ház szomorú magyarja épúgy, mint a nagyváros forgatagában élő, elcsigázott véreink, egyformán járják a magyar golgotha tövises útjait. Az út nem új mert hisz Isten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: Kapl Béla. 11 — Úgy van velük az ember, — dörmög magában Pál, — mint a remeknek induló esztergályos munkával. Fűrésszel metszik, vésővel szabdalják, kicsi-nagy gya- luval simogatják, ráspolyokkal finomítgatják és közben elvész a költő lelke. — Ha én verssel próbálkozom, — mondja halkan Olearius, — gondolatot s rímeket keresgetek... — Ha én valamikor verset írnék, — mondja merengve Gerhardt, — nem inásolgatnám klasszikusok poétái ügyességeit és nem száradnám preceptori tanítássá. Ha én valamikor verset írnék, engedném a szívemet énekelni. Megtölteném azt bünbánatom könnyeivel s feldíszíteném azt reménységem gyöngyeivel. Azután vágyaim ezüst tolláiból szárnyakat kötöznék énekemre, úgy szállnék boldog repüléssel Isten felé. Nekem még ez sem volna elég! Felébreszteném hallgató erdők alvó madárseregét, hogy szádjának velem magasságok régiójába. Mert az igazi ének vágyakozásban remegő szivek megszólaltatott madár-seregét repíti Isten ölébe. Olearius csodálkozva függeszti tekintetét mámoros beszédű társára. Egyszerre megragadja kezét: — Paulus, mikor váratlanul ajtót nyitok rád, mit rejtesz olyankor asztalfiókodba? Verseket írsz? Az pedig boldogan, nagyon halkan felel, mint mikor bólongató falombon szendergő sóhajtást kelt életre az ébredő hajnal: — Olearius, én csak imádkozni akarok! ... IX. Dübörgő robogással társzekerek kígyóvonala húzódik utcahosszat. Falvakból menekült családok vitáznak a magistrátus embereivel s szaporabeszédű eleven újságok pusmogó beszédétől hangosak az utcasarkok. Ötszáz szekér fuvaroz követ a városfal erősítésére. Fáklyafénynél éjszaka is vakolnak a kőművesek. A várnagy körüljárja a várost, vizsgálgat, parancsol és ökleit rázza. A háború réme mindig közelebb jön Wittenbergá- hoz. A kínzó bizonytalanság is növekszik. Egy esztendővel ezelőtt elindult hadserege élén Gusztáv Adolf svéd király, óvatos vigyázással és győzedelmesen közeledik, de a császár pompásan felszerelt hadserege is nagyszerű harci diadalokat' arat. A választófejedelem pedig hallgat. Sőt kiszivárgó hírek szerint nem is avatkozik bele a háborúba. Elkötelezte magát a császárnak, talán még hadseregét is elbocsátja. Ha nem így volna, bizony nem engedte volna elesni Magdeburgot. Először azt várták, hogy a választófejedelem hát- batámadja á császár seregét. Hiába! Azután azt remélték, hogy Gusztáv Adolf serege átrepüli a nagy távolságot s pozdorjává zúzza a császár hadvezéreit. Ez se következett be. Azután csudát vártak, valami különös
