Harangszó, 1933
1933-03-12 / 11. szám
XXtV. évfolyam* 1933 március 12. 11. szám. Alapította: KAPI BÉLA ltlü-ben. Laptulajdono*: Dunántúli Luther-Szivatiég. Az Oruzáxnu Luther- SzBvetaég hlTataloa lapja. Masjalanlk minden vasárnap, Poatacaekkazámla: 30.523 Elöfizetáot elfogad minden ev&ng. lelkin és tanító. A keresztyén ember mindeneknek szabados ura és nincsen senkinek alája vetve. A keresztyén ember mindeneknek készséges szolgája és mindenkinek alá vagyon vetve. Luther. A „Harangiad" eznkeuM-kiadihivatala QYÖR ti , PetöB-t6i 1 Klőfizetéai ára ' negyedévre 1 P 28 fillér, félévre 2 P 40 fillér. Egy évre 4 P 80 fillér Caoportoa ktlldéaael loa/a-oa kedvezmény. Amerikába egéaa évre t dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P (0 Hllér. Böjti kérdés. János ev. V. 6. „Ezt amint látta Jézus, hogy ott fekszik és megtudta, hogy már sok idő óta úgy van, monda néki: Akarsz-e meggyógyulni?“ K i lehet ez a szegény, szerencsétlen ember, aki már 38. esztendeje ágyban fekvő beteg? . . . Nem te vagy ez az ember? . . . Elszállt már feletted 30, 40, 50, esztendő és-még mindig rajtad a nagy betegség, bűneidnek szörnyű átka. Úgy élsz ebben a világban, mint egy kórházban, ahol már annyian meggyógyultak és eljutottak az üdvösségre, éppen csak nálad késik a gyógyulás . . . Mondd, hogyan lehetséges az, hogy valaki már évtizedek óta tud a Megváltóról, hallja örök életre vezérlő igéjét és a Krisztus felé zengi dicséretének énekét — és mindezek dacára mégis ennek a világnak marad gyermeke, akin uralkodnak a testnek kívánságai, a földi vágyak, s az önzésnek ezernyi ezer megnyilatkozásai! Mondd csak: hogyan lehetséges ez? . . . Te szegény beteg ember! Mégis milyen vigasztaló, hogy a Biblia emberénél, a 38. év óta ágyban fekvő betegnél éppen ez a hosz- szú, kínos szenvedés lobogtatja fel Jézus könyörülő szeretetét s csaknem úgy tűnik fel, mintha Jézus egyenesen ezért az emberért ment volna oda a Bethesda tavához, hogy lehajolva hozzá, megkérdezhesse tőle: „Akarsz-e meggyógyulni ? ...“ S a kérdés után egészséggel, gyógyulással ajándékozza meg a szerencsétlent. Éppen így, még terajtad is lehet segíteni! Meggyógyulhatsz, ha megakarsz gyógyulni! Van még számodra is szabadulás, kigyógyulhatsz abból, hogy a szivedben gonosz gondolatokat melengess, hogy ajkadról átkos beszéd hulljon, kigyógyulhatsz abból, ami nehéz óráidat még nehezebbé teszi, ami szivedbe tört tüske gyanánt mindig kínoz, ami megrontja legszebb örömödet is, ami letépi a mosolyt arcodról, ami megkeseríti utolsó órádat, ami megöli szivedben a szeretetet — kigyógyulhatsz a te bűneidből, megszabadulhatsz nagy tartozásaidtól, ennek súlyától sóhajától, átkától! Ott a szabadulás a kereszt tövében, az érted szenvedő Krisztusnál! „Akarsz e meggyógyulni ?“ . . . Nála az üdNyolcvanötödször ünnepli meg ez évben a magyar nemzet 1848. március 15.-ének évfordulóját. Volt idő, amikor titokban ünnepelt, volt, amikor nyíltan. Egyszer örömben, máskor bánatban. De talán annyira nehéz körülmények között sohasem, mint most. Az ember előtt szinte felvetődik a kérdés, hogy a mai nemzedék, amelyet megtépett egy rettenetes világháború s amely gyilkos békekötések nyomán támadt világválság tomboló harcaiban vérzik el, ■— tud-e még lelkesedni régmúlt idők emlékeiért és a mindennapi kenyérszerzés emésztő gondjai közepette át tudja-e még érezni a 48-as idők nagyságának nemzeti jelentőségét. Az kétségtelen dolog, hogy a mai szemünkkel talán máskép nézzük 1848. történetét, mint akkor, amikor csillogó gyermekszemmel rajongva lelkesedtünk a szabadságharc hőseiért, a nemzet nagyjaiért. Hatalmas méretű és hatású események peregtek le azóta és peregnek le előttünk szüntelen, amelyek nyomán vösség, a te üdvösséged is — nála a szabadulás, a te szabadulásod is. Ezekben a böjti napokban egészen közel lép hozzád, kezében tartja mindazt, amire neked szükséged van. Te szegény, beteg ember, mit felelsz, ha megkérdi tőled segíteni kész szánakozó szeretettel: „Akarsz e meggyógyulni ?“ . . . „Jézus, megsebesítettél, Én bűnömért te szenvedtél! Hadd gyógyuljak te sebeddel, Sok nagy bűneimet vedd el!“ Ámen. * támadt éles fájdalom néha háttérbe szorítja mindazt, ami nem a jelen parancsoló kérdéseivel foglalkozik. Van azonban 1848. márc. 15.-ének történetében valami, ami — miként a fénysugár a sötétségen — áttöri magát a világháború borzalmain, a jelen nyomorúságán s világító utat jelöl meg ennek a megtépázott nem zetnek jövőjében. És ha az akkori eseményeket megtudjuk világítani mai életfelfogásunkkal, gondolat- és érzésvilágunkkal, akkor az immáron megnyert történelmi távlat segítségével elénk tárul az, ami azokban örök érték, ami azokban sajátosan nemzeti volt. Mert ne feledjük el, hogy az 1848. március előtti idők is szomorú, nehéz korszakot jelentettek a magyar történelemben. Kihalóban volt az a nemzeti öntudat, amely annyi bal- szerencse között ki tudta ragadni ezt a nemzetet aléltságából. Már- már úgy látszott, hogy semmi sincs, ami ennek a nemzetnek elmúlását megakaszthatná. De amint künn a természetben a legsötétebb éj után Március 13. Irta: Szalay Islván egyházfelügyelő.
