Harangszó, 1933
1933-03-05 / 10. szám
1933 március 5. HARANGSZÓ 75 Mellékelek egy Írországról szóló füzetet, és az ir történelemből egy kivonatot, amelyet bizonnyal fel tud használni. Munkájához minden jót kívánok, vagyok őszintén az öné: J. A. Kensit titkár. (A levélben említett később visszatérünk). füzetre Érseki Palota, Dublin 1933. február 6. Kedves Uram! Mellékelek egy rövid jegyzetet a kérdezett tárgyban. Volt idő, amikor Írországban a római katholikusokkal valóban keményen bántak. Azonban ha megfigyeljük a 30 éves háború, vagy az 1686.-i nantes-i ediktum- korabeli Európát, azt látjuk, hogy az ilyesmi mindig a politikai hatóság részéről jött. Ha volt üldözés, az csak azt jelenti, hogy a protestánsok — önvédelmük érdekében — tanultak — a római katholikusoktól. Őszintén az öné: János, Dublin érseke. (Az ir érsek említett jegyzetére később visszatérünk). Ijcimbeth Palota 1933. február 7. Kedves Uram ! A cánterbury-i érsek rendeletére köszönetét mondok az ön leveléért és azért az idézetért, amelyet mellékelten az írországi katholikusok helyzetéről a Magyar Kultúrából küldött. Őkegyelmessége azt tanácsolja, hogy tessék áttanulmányozni az idevonatkozó részletes és hiteles történél- | ilyen irányú, tanulmányozás a következő met. Az érsek úr véleménye szerint az ' tényekre vet világot. (Következik egy csomó cáfoló történeti megjegyzés, amelyekre később visszatérünk). Mind ez nem jelent teljes feleletet a Magyar Kultúra állításaira, csak azokra az irányvonalakra akar rámutatni, amelyeken haladva ön látni fogja, hogy az idézett cikk súlyosan félrevezető. Híven az öné: A. Sargent érseki lelkész. Most pedig vegyük sorra Tóth Tihamér cikkének állításait s ezeknek a leveleknek, valamint az Íróik által hozzájuk csatolt és nekünk küldött jegyzeteknek világában lássuk meg, hogy mi a valóság. Tóth Tihamér azt állítja, hogy .mióta Írország 11. Henriknek hódító hadjáratában angol uralom alá került, az ir történelem a szenvedések láncolatává vált*. Kensit titkár pedig a leveléhez mellékelt jegyzetben rámutat arra, hogy Írországot II. Henriknek maga a pápa, IV. Adorján adta át a következő bullával: „Írország és mindazok a szigetek, amelyek felett az igazság napja süt, Szent Péter uralma alá és a szent római egyházhoz tartoznak. Mi azért helyesnek és jónak látjuk, hogy te az egyház határainak kiterjesztésére, a bűn megfékezésére, az erkölcsök megjavítása érdekében bevonulj a nevezett szigetre . . . Annak a földnek népe hódoljon neked, mint urának, vigyázva az egyház jogaira és megtartva Péter számára az évi kárpótlást, a minden ház után járó egy pennyt“. A londoni Pál székesegyház, a világ legnagyobb és legszebb protestáns temploma. Építése 28 millió pengőbe került. s tanulják megbecsülni és megtartani drága hitvallási iratunkat. Csillogó szemmel hallgatja az ifjú idősebb társa elbeszélését. Később megkérdezi: — A rendes kollégiumokon kívül hallgatsz-e valamit? — Buchnernél poétikát és litteraturát hallgatok. Értékes tudós, nagy stiliszta és költő. Opitz embere, hallhattál róla. Nyitott ablakon sötétségbe olvadó alkonyati homály áramlik a szobába. Beszélgetés közben észre sem veszik, hogy tapinthatatlan szürke lepel borítja el a bútorokat s egymás arcát sem láthatják. Olajmécsért indul éppen, mikor fürgén kopogó ritmikus lépések zaja hirtelen elül ablakuk alatt. Utána rövid füttyjel süvít, kétszer, háromszor. Utcaközépről három diáksapka emelkedik magasba, azután ugyanannyi pár diákláb dobog felfelé a falépcsőn. Egyenként bemutatkoznak. — Buchholz András Henrik. —- Olearius. — Lehmann Ábrahám. — Fiatal földim, Werner Róbert, hainicheni fiú, egyetemünk újdonsült theológusa. — Ezek a kiváló férfiak pedig, kiket magad előtt látsz, Németország jövendő költői. Nem látod homlokukon a Múzsa csókját? Csendes, meghitt esti órák következnek telve reménységgel, tervvel, elhatározással. Egyik este Gerhardt Pál Oleariussal együtt Buchner Ágoston tanárhoz van meghíva. Boldogan várja ezt az estét, mert Buchner az egyetem legkiválóbb tanárai közé tartozik, kinek nevét egész Németországban nagy megbecsüléssel emlegetik. A teremnek is beillő nagy könyvtárszobában tanárok, írók beszélgetnek. Pái boldogan látja közöttük Röber Pál generálsuperintendens papi alakját és Fleischhauer Ágoston archidiakonust, a városi templom lelkészét. Mindkettőben művész lélek lobog. Prédi- kálásukat csiszolt formaszépség jellemzi s költeményeikkel is nagy olvasótábort gyűjtenek maguk köré. Igehirdetésük alkalmával sokszor papíros zizzenés hallatszik, amint szorgalmas kezű rajongók gyors betűvetéssel próbálják beszédüket leírni. — Higyjék el, Uraim, — mondja beszélgetés közben Buchner tanár, — nagy szükség van a tiszta költészet fellendülésére, mert mostani széthullásunkban egyedül irodalmunk emelheti fel nemzetünket. De a költészet viszont csak nyelvünk megtisztulásával és gazdagodásával fejlődhetik. Ezen törekvésben mindnyájunknak egynek kell lennünk.
