Harangszó, 1933

1933-03-05 / 10. szám

76 HARANGSZÓ 1933 március 5. Ha tehát II. Henrik uralkodásával az „ir történelem a szenvedések láncolatá­vá lett“, azért maga a pápa felelős, aki a péter-fillér ellenében maga szabadította rá Írországra Henriket. Ez a valóság. Tóth Tihamér következő állítása az, hogy „Vili. Henrik feloszlatott minden ir kolostort, mert jól tudta, hogy az ir val­lásos életnek ezek a forrásai“. Kensit titkár ellenben rámutat arra, hogy Vili. Henrik azért oszlatta fel az ir kolostorokat, mert valami Fitzgerald Ta­más nevű ir lázadást szított a király ellen, aki különben Ang­liában is épígy feloszlatta az ellene lázító római kath. kolos­torokat. A dublini érsek is meg­említi, hogy VIII. Henrik alatt a kolostorok sorsa teljesen egyfor­ma volt úgy Angliában, mint Ír­országban. Az érsek leszögezi még azt a nagyon fontos tényt is, hogy mikor VIII. Henrik a kolostorokat feloszlatta, 1534-ben, — még római katholikus volt. — Kensit titkár idéz továbbá Green angol történetíró könyvé­ből, aki annak a kornak Írországi helyzetéről a következőket mondja: „ ... A püspökök politikai vezérek voltak és hivatalukat el­hanyagolták. Egész kerületek voltak papok nélkül, romokban heverő templomokkal . . . Hen­riknek az volt a célja, hogy civilizálja az ir népet... Az ir bennszülött fejedelmek min­den habozás nélkül megtagadták a pápa iránti engedelmességet és elismerték Hen­riket ,,Ang\ia és Írország egyháza legfőbb fejé“-nek“. fgy ír az angol történelem kuta­tója és ismerője. Ez a valóság. Tóth Tihamér azt is állítja, hogy „... a XVI. század végétől a XVIII. század vé­géig egész Írországban tiltva volt a nyil­vános katholikus istentisztelet...“ és hogy „...1703 óta a legsúlyosabb bün­tetés terhe alatt volt megtiltva katholikus papnak Írország földjére lépni...“ Kensit titkár feleletül idézi egy má­sik történetírónak, dr. W. D. Killennek Írország egyháztörténete című könyvé­ben arra a korra vonatkozó következő megállapítását: „Írországban béke honolt. Rém. kath. ügyvédek működhettek az ügyvédi kamaránál, a katholikus képvi­selők ott ültek a parlament alsó- és felső­házában s az országban szabad vallás­gyakorlat volt“. A canterbury-i érsek pedig azt írja, hogy III. Vilmos és Anna királyné ide­jében a parlament igen is hozott kitiltó rendeletet, de csak a szerzetesekre (ki­mondottan említi az érsek a jezsuitákat) és a király ellen lázadó papokra. Ellen­ben a törvényes rend iránt hűséggel vi­seltető világi papok, plébánosok meg­maradhattak a gyülekezetükben. Szósze- rint ugyanezt írja Írország érseke is. Ez tehát a valóság. Tóth Tihamér azt is állítja, hogy az ir katholikusokat annyira üldözték, hogy ahhoz csak az első keresztyének szen­vedése fogható s hogy mindenükből ki­fosztották őket. Írország érsekének cáfolata erre a következő: „Bizonyos büntető törvények Írországban a katholikusok ellen való­ban voltak, ezek azonban a) az állam és a királyhű protestánsok védelmét cé­lozták, akik közül az írek lázadásaik al­kalmával sokat kegyetlenül lemészárol­tak (lásd alább), azután meg b) ezek a büntető törvények azoknak a büntető törvényeknek a mintájára készültek, amelyeket a protes­tánsok ellen hoztak Franciaország­ban, ahol ezek a törvények sok­kal kegyetlenebbek voltak, mint Írországban. Nem egy esetben maguk a protestánsok segítették katholikus szomszédaikat abban, hogy vagyonuk megérdemelt el­kobzását elkerüljék. De amikor a pápa a királynőt meg akarta fosz­tani a tróntól, népét ellene lázi- tani, sőt meggyilkoltatni, csoda-e, ha az állam megtorlással élt? A canterbury-i érsek pedig idevonatkozólag azt írja, hogy „a római katholikusok abban az időben bizony az állam ellensé­gei voltak". Kensit ismét történetírói meg­állapítással cáfol. Dr. O’Connor ezt írja : „A lázadások és a velük szemben tanú­sított kemény eljárás azoknak a kívülről hecceit intrikusoknak számlájára Írandók, akik azt vitatták, hogy Írország a pápai szék tulajdona“. Kensit titkár aztán a továbbiakban leírja, hogy „az írek megalkották az u. n. Ir Szövetséget. Ennek a szövetségnek a pápa Rinuccini nevű nunciusa által a kö­vetkező segítséget küldte: 1000 pár pisz­tolyt, 4000 harci övét, 2000 kardot, 500 puskát, 20000 font puskaport. Ugyancsak A világ legkisebb és legegyszerűbb protestáns temploma Albertában. — Erkölcsöt és istenfélelmet leheljenek költemé­nyeink, — szól közbe Fleischhauer archidiakonus, — mert a hosszas háborúskodás ronggyá tépi népünk jó­érzését. — Én a költészet által való tanítást sem hanyagol­nám el, — szól közbe egy szemüveges, magas férfi. Ne­kem felejthetetlenek a káté-versek, a bibliatörténetek rímes feldolgozásai, meg a moráltanítások. Röber generalsuperintendens mindenre helyesel, azután szerény hangon mondja: — Tartalom és forma helyes viszonylásán fordul meg minden. A költészet adjon szükséges gondolatokat és pedig mindig gondosan csiszolt művészi formában. A költemény külső alakja rendkívül fontosamért poéti­kai szabályok nélkül nincs költészet. Jó helyen mondom ezt, Buchner kedves kartársamnál, kiben tökéletesen egyesül a költészet és ékesszólás művészete. — Én is Röber kollégám álláspontján vagyok, — mondja a házigazda — nemes tartalommal kell meg­tölteni a forma cserépkorsóját. Enélkül verselésünk a szavak, rímek, ritmus játékává lenne és hiányoznék be­lőle a lényeg: a költészet lelke. — Egyházi énekeinkre is gondolnunk kellene, — szól ismét Röber generálsuperintendens. — Luther első énekeskönyve óta sök történt e tekintetben és mégis kevés. Teplomkórusainkon külön ünnepi énekeket éne­kelnek, de népünk ajkán csak szegényes számban szó­lalnak meg koráljaink. A fiatal theológusokhoz fordulva folytatja: — Ifjú barátaimat állandóan biztatom, hogy kö­vessék példámat s minden reggel és este énekeljenek koráit. — Káté verseket kellene kottába szedni! ... — makacskodik a magas férfi. Röber ajkaszélén mosoly játszik. — Költő és zeneművész találkozására gondolok, nem kevesebbre. Később felolvasnak latin és német költeményt. Né­melyiket elhalmozzák magasztaló dicsérettel, de mind­egyik elé hull legalább egy elismerő babérlevél. Gerhardt Pál és Olearius a lelki gazdagodás boldogságával indulnak hazafelé. Elhaladnak házuk előtt s lassú léptekkel körüljárják a piacteret. Halk be­szédük csak néha erősödik disputává. — Bolond figura a káté poéta! •— mondja Olearius s kuncogó kacajt fojt ajkai közé. — Röber felfogását is keveslem, — szól közbe Gerhardt Pál. Mindig csak a forma és mindig a klasz- szikusok utánzása. — Leghelyesebbnek tartom Buchner ítéletét, — veszi át a szót Olearius. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom