Harangszó, 1933
1933-11-05 / 45. szám
1933. november 5 HARANGSZÓ 361. Az imádkozás kapcsolja elszakíthatatlan kötelékkel Istenhez. Nemcsak küldetésének megvilágosodásáig imádkozik a szó szoros értelmében „szüntelen“, hanem küzdelmes munkájában is. Naponként órákat tölt elmélyedt imádkozásban, némelykor csendesen imádkozik, máskor hangosan, szinte eget ostromolva. Istennel együtt éli át a rázúdult forgatagos életet. Minden eseményt, váratlan kialakulást, kísértést, bizonytalanságot és veszedelmet Isten trónusához visz. Tőle kérdezi meg, hogy mit tegyen és tőle kapja meg terveihez a hozzájárulást. Nem magától megy Augsburgba, Altenburgba, Lipcsébe, Wormsba. Szilárd bizonyossággal érzi, hogy őt mindenhova Isten küldi. Mikor száz visszatartó kéz nyúl féléié, boldogan mondja: „Nem lehet kételkedni abban, hogy az Űr hív engem!“ A nagybeteg Melanchton életét visszaköveteli Istentől, mert különben Krisztus ügye veszedelembe kerül. Imádkozik a reformáció ellenségeiért is, hogy Krisztus térítse meg őket és ne engedje meg nekik az igaz ügv elnyomását. „Ha meg lehet őt téríteni,’ én Uram Jézus Krisztusom, — kiált fel egy alkalommal, — térítsd meg már, ha pedig nem, akkor legalább álljad útját! Miért akadályozza és szidalmazza oly sokáig a Te Fiadat, a Te Igédet és a Te ügyedet? Ámen, ámen, én Uram!“ Csak az imád- kozhatik ilyen erős hittel, aki állandóan Istenben él, aki számára Isten élő személy és valóság, aki Istentől kapta küldetését s nem magáért és nem önmagától végzi munkáját, hanem egyedül Isten parancsolatából és az ő erejéből. Imádság volt az élete is: szolgálatban, szeretetben, igazsághoz való hűségben, tisztaságban és önzetlenségben összecsendülő szent imádság. Imádság volt a halála is: Isten kegyelméről való boldog bizonyságtétel és Krisztus igazságáról szóló tanításának megerősítő ámenje. A teljes Luther az imádkozó Luther. Biblián nyugtatja összekulcsolt kezét s a keresztre feszített Krisztushoz és Krisztusért imádkozik és az ö diadalán munkálkodik. Ezen a képen keresztül megértjük Luther küldetését, nagyságát és áldását. Az egyház reformációjához saját leiké reformációján át ju- < Csak néhány lépés innen a nagv reformátor szülőháza. Hogy azt az utcát, amelyben ez a ház áJI. Luther Márton utcának hívják, az egészen természetes. A ház frontja csak tíz 1é- oés hosszú. Egyszerű, sötét, barnára mázolt egyemeletes épület. Egyszerű, mint hajdani lakói is voltak, sötét, mint a bányák sötét, barna, borongós lejárata, hogy aki innen oda. onnan pedig ide jön, ott épúgy otthon érezze magát, mint itt. Az utca felül nem lehet bemenni. Meg kell kerülni a házat, mert bejárás csak hátul a kert felé van. Aki elhalad a kerítés mellett, annak okvetlenül meg kell látnia Luther Márton fekete mellszobrát. Meg kell látnia, hogy hitünk hősének bronzbaöntött arcvonásaiban nincs semmi olyan különös, amit akár a természet, akár a szellem megtagadhatna. Nincs ezen az arcon a kegyeskedésnek semmiféle édeskés vonása, pedig azóta sem termett ennél az embernél kegyesebb lutheránus. Nincs rajta az a tudományos öntudat sem, melyet oly szívesen erőltetnek magukra a tudós és tanult emberek, pedig azóta sem termett a teológia berkeiben ilyen tudós teológus, mint ö. Nem hízelgő és bókoló ez az arc és mégis nyájas; nincs rajta ráfáeli simaság és mégis valami naiv gyermekiesség beszél róla. Tekintete büszkén, szinte dacosan emelkedik kissé felfelé, pedig az őszinte alázat dolgában azóta sem szárnyalta túl senki. Csupa erő, csupa meggyőződés sugárzik arcáról. Ó, nem csoda, hogy éppen ennek az erős, sziklahitű embernek a tolla írta le legelőször: „Erős vár a mi Istenünk!“ Hasonló benyomást kelt az emberben a ház utcai bejárata felett elhelyezett Luther-dom- bormü is. Ettől balra felfelé egy fekete márványtábla hirdeti, hogy ebben a házban született D. Luther Márton 1483 nov. 10.-én. E fölött pedig félkörben ez a felírás: „Gottes Wort ist Luthers Lehr’, drumm vergeht sie nimmermehr“. (Isten szava Luther tana, nem múlik el soha, soha.) A házon apró, vasrácsos ablakok. Tehát itt laktak 450 évvel ezelőtt Luther szülői: Luther János és Ziegler Margit, ök is ott hátul, a kert felöl, azon a vaspántos, hatalmas töígyajtón jártak be, ott a repkénnyel futtatott oszlop mögött. Ez az ajtó nyílott hajdan az öreg Luthe- rék konyhájába. Kicsi konyha lehetett ez az otromba kőkockákkal kirakott helyiség. Ott a sötét sarokban egy kis kőrakás: a tűzhely. Azon főzte Ziegler Margit a kis család reggelijét, tott el. Küldetését betöltötte, mert Istennel való egységben végezte életmunkáját. Megértjük a jubileumi esztendő intését is. Te is csak saját lelked reformációján keresztül juthatsz el Luther reformációjának értelméhez. Csak akkor tudod megbecsülni küzdelme áldásait, ha lelkedet, életedet átadod Krisztusnak. És csak akkor tudsz a kegyelemért diadalmasan viaskodni, ha te is a Szentírás felett imádságra kulcsolod kezedet s tudsz Krisztusba vetett hittel, térdre borulva állandóan imádkozni. Hogyan köszönöd meg Istennek őt magát? Hogyan köszönöd meg mind azt, amit általa neked örök ajándékul kínál? Hogyan köszönöd meg anya- szentegyházadat, lelked hűséges édesanyját? Hogyan teszed gyümölcsöző áldássá a nagy jubileumi évfordulót? Térdre borulva! * Valaki azt mondotta: Kolumbus új földrészt fedezett fel, Copernikus új epet, Luther pedig egy új világot. ebédjét és vacsoráját. Csupán ez maradt meg abból a szegényes berendezésből, melyet annyi küzdelem, kuporgatás .és nélkülözés árán tett vagyonná a szűkszavú eislebeni bányász és felesége. Az a fára festett Luther-arckép a falon már jóval később került ide. De azért ennek is van mondanivalója. Ú2v hiv- iák ezt a képet, hogy „a tűzálló Luther“. Ugyanis 1689-ben Eislebenben nagy tűzvész pusztított, mely még a Luther-ház drága emlékeiben is nagy kárt tett. Ez a kép azonban csodálatos módon ép maradt. Vájjon nem hasonlít ennek a képnek a sorsa annak a három kegyes férfiúnak a sorsához, akiket Dávid próféta idejében Nebukadnézár király égő kemencébe vettetett, és a lángok még sem égették meg őket!... Ó az Isten nemcsak a bibliai korban védte a maga kiválasztottad! Innen egy mestergerendás, tölgvfapadlós szobába lép az ember,ahol rögtön egv nagy, kerek íróasztal vonja magára a figyelmet. Nálunk akár szalonasztal is lehetne. Pedig tényleg íróasztal: Luther Márton dolgozott mellette még szerzetes korában. Ez is később került ide. Az asztalon egy hatalmas kő- '•attyú, Luther szimbóluma. Erről is esik szó a vallásórákon. Utasunknak eszébe jut, hogy már ö is hallott erről. Úgy volt ezzel a hattyúval, hogy Húsz János mondta állítólag a máglyán : ,,A ludat elégethetitek ugyan, de jön majd a hattyú, azt nem tudjátok“. „Húsz“ ugyanis cseh nyelven „lud“-at jelent. És vájjon nem úgy lett, amint a legenda álmatag. lelkű mesé- löje mondja?! Jött Luther, kikapta a tüzescsóvát a máglyarakó, csuhás szolgahad kezéből s felperzselte vele nemcsak a pácai átokbullát, hanem a tiarás világuralom minden rettegett erősségét. De micsoda láda az ott a sarokban? ... Tele van otromba nagy zárakkal és vaspántokkal. Körülbelül 1 méter hosszú, 30 cm. széles és ugyanilyen magas. Meglátszik rajta, hogy nem most készült. Ha megemelik, úgy zörög, mintha pénz volna benne. Tényleg pénz is, nem is kevés. Hány szegény tudatlan és megcsalt lélek dobta ebbe a ládába utolsó tallérját! Hány parázna és gyilkos, tolvaj, csaló és szélhámos kezéből hullottak ide a bűnnel és vérrel szennyezett forintosok! És mindez azért a hitvány papírosért, amelyet bűnbocsátó cédulának neveztek és amely a Krisztus gyalázatára börzévé tette a kolostorokat, püspökségeket, érsekségeket, legfőképpen pedig ma-
