Harangszó, 1933

1933-11-05 / 45. szám

360. H A R A NIG S Z Ó 1933. november 5. Mindegyikben megtaláljuk Luther egyéniségének egy darabját, de Őt magát teljes, osztatlan egészében az imádkozó Lutherben ismerjük fel. Imádkozó Luther! Ez volt elejé­től végig. Pusztító és plántáló munkában, viaskodásban és építés­ben, tudósi szorgalmatosságban és igehirdetésben, kormányzásban és pásztorkodásban, mérhetetlen fele­lősség alatt görnyedve és az élet derűjével mosolyogva — mindig imádkozó ember volt! Nézem az imádkozó Luther ké­pét. Feje kissé égfelé fordul. Ösz- szekulcsolt ujjai görcsösen belemé­lyednek kezébe, amint az erőshitü ember határozott kézösszekulcso- lásával elkezd imádkozni. Össze­szorított ajka néma, de annál beszé­desebb kissé lehunyt két szeme, összeboruló két karja biblián pi­hen, ez a támasza, jogosítványa, ereje, lendülete, biztatása s áldás­ként visszaérkező válasza. Könyvtáramban van egy 1569- ben nyomott Luther-biblia s Luther munkáinak egy 1586-ban Jénában kiadott kötete. Mindegyik címlap­ján ugyanazt a metszetet találjuk: Krisztus keresztfája alatt térdel Luther és magasra emeli imádságra kulcsolt kezét. Mindegyik a Krisz­tus keresztje tövében az ő igazsága diadaláért imádkozó Luthert mu­tatja. Ezt a képet Luther minden élet­időszakába beilleszthetjük. Alkal­mazhatjuk különböző korszakokra, változásokra, viszonylatokra, mert ő mindig az imádkozó Luther volt. Imádkozásban találja meg önma­gát és Istenét. Soha se lett volna reformátorrá, ha nehéz lelki vergő­déseiben meg nem világosodik előtte Isten Igéjének értelme. Pró- féta-lelkek öröksége szerint nem szívesen indul küldetése útján. Éj­jel-nappal viaskodik önmagával és tusakodik Istenével. Krisztus imád­sága szakad fel keble mélyéből: múljék el tőlem e keserű pohár! Imádságban erősödik meg külde­tésének tudata. Nem tőle függ, hogy elvégzi-e a munkát vagy ki­tér előle, hanem egyedül Istentől. Nem is az ő, hanem Isten ügyéről van szó. Ő nem is számít semmit sem, neve, híre, élete múlandó, hit­vány érték csupán. Minden azon fordul meg, hogy Isten őt saját esz­közévé tette, kitervezett örök mun­kájának végrehajtására méltatta, uh, hogy imádkozik a küldetésében bizonyossá váló Luther, mikor kö­rülötte ellenséges hatalmak tom­bolnak s száz halál és ezer veszély között egymagában áll. Nem alku­dozik és nem habozik. Nem von vissza tanaiból egy betűt sem, mert Isten Igéjéről és Krisztus örök igaz­ságairól van szó. A wormsi birodalmi gyűléskor egy este így imádkozott: „Óh Isten, én Istenem, állj mellém a világ min­den okosságával és bölcsességével szemben! Tedd meg! Meg kell ten­ned! Éppen neked kell megtenned, hiszen nem az én ügyemről van szó, hanem a tiedről! Nekem sem­mi keresni valóm nincsen itt, ne­kem semmi dolgom sincsen a világ hatalmas uraival! Óh én sokkal in­kább szeretnék csendben, békében élni! Nem hallasz engém, én Iste­nem? Halott lennél? Nem, te nem halhatsz meg, te csak elrejtőztél! Avagy nem te választottál-e ki engemet? Kérdezlek, pedig bizto­san tudom! Hát akkor, legyen meg Uram, a te akaratod! Mert én so­hase akartam ilyen nagy urakkal szembeszállni. Uram, hol késel? Én Istenem, hol vagy? Jöveí, Uram, én kész vagyok életemet is feláldozni, mint egy türelmes bárány!“ Milyen hataltpas, pregrázó imád­ság'! Eislebenben és Wíttenbergben. Vitéz Magassy Sándor líceumi vallástanár előadása a dunántúli ev. papnéknak 1933. október 4-én Sopronban tartott évi közgyűlésén. Engedjék meg, hogy egy kedves és szeretetreméltó női lélekről szóljak, akit éppen most visz a vonat vadregényes vi­dékeken át Luther Márton szülővárosa: Eisleben felé. Eszten­dők óta alig mozdult ki .hazulról: a csendes papjak falai közül, csak néha-néha ment fel a városba. De most, Isten tudja, ho­gyan, hogyan sem, de ott jár már Thüringia kékeszöld hegyei és rejtelmesen suttogó erdői között. Mellette egymás után su­hannak el a rövidrevágott tarlók, az óriási, fekete szénhegyek és a kalimpáló szélmalmok egész sora, melyek mind mintha mon­dani vagy izenni akarnának valamit a robogó vonat kényelembe helyezkedett utasainak. De ő egyiket sem méltatja különös fi­gyelemre. Tekintete a láthatárt kémli és kíváncsian fürkészi azt az irányt, melyben a nagy reformátor szülövároskáját kép­zeli. Mert egyszer már végére akar járni a dolognak: tudni, ismerni akarja azokat a helyeket, ahol Istennek ez a csodálatos embere egyedül az ige fegyverével felvette és végigküzdötte azokat a nagy harcokat, amelyeknek nyomán új kor, új re­mény, új erők hajnalhasadását látták családok, társadalmak, nemzetek, népek, tudományok és világnézetek. Pedig hallott ő már ezekről lány-korában is, tanulta az iskolában is és otthon is nem egyszer esett róluk szó. De mégis egészein más az, ami­kor valaki maga is végigjárja azokat a helyeket. Erre az uta­zásra az időpont is alkalmas, hiszen most készül az egész vi­lág evangélikussága Luther Márton születésének 450.-ik évfor­dulójára. A vonat megáll és utasunk hosszú, meredek utcán egyre beljebb kerül Eisleben szívébe. Balról nagy vörös kőívet pillant meg, — olyan, mint egy diadalkapú. És valóban az is: az ön- feláldozás diadalíve, amelyet a világháború hősi halottainak emlékére állítottak ide. Az emlékmű még egészen friss, csak a múlt év októberében készültek el vele; parkját még most is díszítik a kertészek. Felírását alig lehet észre venni — olyan szerényen húzódik meg a nagy vörös kőkockák között, mint amilyen szerénységet és igénytelenséget kíván mindenkitől, aki előtte megáll és olvassa. Követelése pedig ez: „Ne torzsalkod- jatok, akik itt beléptek, mert itt azok szelleme lebeg, akik ép­pen a ti békességetekért haltak hősi halált a világháborúban“. Mennyi felelösségre^vonás van ebben a felírásban! Hiszen ez számonkéri a háború utáni nemzedéktől azt a békességet, melyért milliók vére ömlött. Számonkéri a népek, családok, testvérek, hitvesek, gyermekek, sőt még a gyülekezetek és egyházak békességét is. Utasunk úgy érzi, hogy e számadás alól nem mentheti fel magát senki sem. Csak akkor enged kissé ez az érzése, amikor egy szűk sikátor végén komor, hatalmas szürke templom állja útját. Ez a Szent Péter-röl nevezett evang. templom, ahol 1483 nov. 11.-én megkeresztelték a kis Luther Mártont. Az óriási épü­letet alig tudja egyszerre áttekinteni. Úgy gondolja azért, hogy legjobb, ha beosztja magának a templomot és lépésről-lépésre haladva veszi alaposan szemügyre. Egy hármas, gótstílü ajtón azonban megpihen a tekintete. Elolvassa felírását és megtudja, hogy ezen az ajtón lehet bejutni abba a régi keresztelő-kápol­nába itt a torony alatt, ahol Luther fejére hullott a szent ke- resztség vize. Lenyomja a cifra, évszázados vaskílincset, de szinte megdöbben, mikor feltárul az ajtó. Hiszen oly díszes, pompás és színes itt minden, mintha nem is lutheránus, hanem katholikus templom volna. Pedig ez a Ieglutheránusabb temp­lom! Tehát itt van az első új tapasztalás: egy lutheránus temp­lom és még hozzá éppen Luther városában, akkor is lutherá­nus, ha ablakai színesek, ha falai festettek, ha tele van szob­rokkal és képekkel. Mert nem a meszelt falak, sem az ablak­üvegek, nem is a művészi képek vagy szobrok, a színek és hangok tesznek egy templomot lutheránussá vagy fcatholi- kussá, hanem a templom élete, szelleme, munkája és a hívek­nek a Krisztushoz való viszonya. Ezt bizonyítja Luther szülő­városának igazi lutheránus temploma is. Utasunk előveszi kis noteszét és bejegyzi a következőket: Fel kell világosítani ott­hon a mieinket, hogy a vallásos, egyházi és felekezeti jelleg nem a külsőségekben, hanem a lélek mélyén élő hitbeli meg­győződésen fordul meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom