Harangszó, 1933
1933-10-29 / 44. szám
1933 október 29. HARANGSZó 351 Ha temetőnkben hosszában és keresztben dombomra kavicsozott főutakat építünk, máris van formája a temetőnek. Ha az utak mellé egyenlő távolságban ciprust, vagy buxust ültetünk, télen is kellemes látványt nyerünk. Ha a gyermeksirokat nem keverjük össze a felnőttek sírjával és a sírokat szabályos vonalban s egymástól egyenlő távolságra mérjük ki és feldomborítás egyenlő alakjára felhívjuk a sirgondozók figyelmét, akkor a rendnek kellemes érzetével találkozunk. Ha az árkokat minden tavasszal kimé- lyitjiik sa parton gledicsia, fagyai vagy orgonacsemetékből elevensövényt növesztünk s ezt minden második évben megnyírjuk, már olyan kedves kis temetőnk van, ami miatt nem kell majd szégyenkeznünk. Nagyobb helyen szükséges a külön temető gondnok, aki olyan ember legyen, hogy hozzáértésével, Ízlésével s temetőszeretetével jó példa legyen mások előtt. Ha nincs temetőkapura pénz, szedjünk minden sírhelyért a hívektől bizonyos összeget; elvégre, ha a halotti toron sok liter bor elcsurran és sok kiló pecsenye elfogy, az egyház és a temető számára is csöppenhet pár pengő. Az egyház tekintse saját halottainak volt lelkészeit, tanítóit s ne engedje életük látható tanúját, sirhalmukat a feledés enyészetébe porladni. A halottak napja hivatalosan nem evangélikus ünnep, de a valósásban az. Miért ne hirdetnék ilyenkor a feltámadás és megváltás örömhírét az összetört, gyászoló híveknek? Tapasztalatból mondhatom, hogy halottak napján a temetőben tartott Isten-tiszteleten olyan hiveket láttam könnyezni s olyan híveket nyert meg Isten Igéje a temető által a templomnak, akiket templomban azelőtt még sohasem láttunk. A gondozatlan temető elsősorban nem szépséghiba, hanem hitgyengeség. A pusztuló, gondozatlan temető mintegy belenyugvás a halálba. A rendezett, kegyelettel ápolt temető tiltakozás a halál ellen s élő bizonyságtevése a megváltottság diadalmas átélésének: Tudom, hogy az én Megváltóm él! Bácsi Sándor. A fokvárosi Biblia-ház. Grönlandtól — Foktőidig. Egyik az északi, másik a déli felén van a világnak. Közöttük óriási a földrajzi távolság. Az egyik jégvirágos, zuzmarás örök téli világ, a másik tüz-nyaru afrikai világ. Grönlandban prémekbe pakkoltan szánkózik az eszkimó, Fokföldön félmezitlenül hü- söl a szerecsen. Milyen csodálatos, hogy ezt a két szélső fekvésű országot mégis összeköti valami. A grönlandi és a fokföldi keresztyén ugyanazt a bibliát olvassa. S a közös ige kilométerek sok-ezrein át is testvérekké fűzi őket. Rengeteg béke-ügynök futkároz ebben a világban. A világtestvériség legáldottabb mun- kálója azonban az a tiz és fél millió biblia, amelyet a Brit és Külföldi Biblia-Társulat az elmúlt évben is szétbocsátott, Grönlandtól — Fokföldig. Lapunk jelen száma együtt emlékezik a bibliáról és a reformációról. Nem is lehet a kettőt elszakítani egymástól. Összetartoznak mint a napsugár és tavasz. Lett reformáció, mert volt biblia és elterjedt a biblia, mert volt reformáció. Azért e két áldást, — bibliát és reformációt — az evangéliom minden gyermeke együtt hálálja ma: Grönlandtól Fokföldig! Mind eljutunk odáig! Megnémult erdők, tarlott mezők, hulló falevelek szomorú őszi világát azért küldi ránk évről-évre Isten, hogy gondoljunk a halálra is. Hogy szívünket ébresztő döbben- téssel megmarkolja a bibliai szó: „Nincsen itt nekünk maradandó városunk ...!“ Bizony nincsen! Mintha tegnap lett volna, mikor még májusi orgona nyilt az ablakod alatt s ma már őszi rózsa küldi feléd kesernyés — Hát eljöttél, édesanyám? Hogyis nem ismertelek meg azonnal? Gyorsszárnyalású képek repülnek el szemei előtt. A grimmai iskola kövezett folyosóján szalad bokáig érő tógában. Nehezen bírja az iramot. Lábai reszketnek. Oldalát kemény ütések döngetik. Mi lehet az? Ejnye, bizonyára Weise rakta tele kövekkel tógája zsebeit! .. . De hát mikor szabadul meg rettenetes terhétől? . .. Hiszen egész hegy magasodik már előtte, zsebei pedig még mindig földre húzzák?... Szemei előtt ezüst hullámú folyó sodrában házak, emberek, hegyek és erdők rohannak. Kiáltás, recsegés, nokoli zúgás veri dobhártyáját. Szemei kápráznak, feje beleszédül a kavargásba. Egyszerre csak őt is elragadja a folyó sodra és szakítja, taszítja, buktatja, pas- kolja, mint felhőszakadás után az Elba örvénye a beledobott bodzafa vitorlást. Iszonyú sikoltás szakad fel kebléből. Jaj! alázuhanok!... Most, most... mindennek vége! ... De nem! Egy kéz kiemeli a vad rohanásból. Valaki puha keszkenővel megtörli hideg verítékes homlokát. Tágra nyilt szemekkel néz maga elé, elmosolyodik. azután boldog reszketéssel súgja: — Csakhogy megint találkozunk, Anna Mária!... Csattogó zúgás harsog feléje. Égig emelkedő magas sziklafalak közt tajtékos fekete hullámok sisteregnek, rajtuk fehér vitorlás. A fedélzet korlátjánál sírva, sikongva, anyjuk nevét kiáltva gyerekek kapaszkodnak a dühöngő rémület éjtszakájában. Kicsi barackvirág arcuk sápadtan világít. Még majdnem szájuk szélén fehérük az anyatej. A feszülő vitorla árbocához siheder fiú támaszkodik. Arca ... szeme ... szája . .. Hirtelen felsikolt: — Pál, öleld át az árbócot! . .. Csodálkozva tekint maga elé. Az öreg fizikus feje hajol feléje s kanálból valami folyadékot cseppeget szájába. Mondani akar neki valamit, de hirtelen emberek rohannak feléje. Karddal vagdalkoznak, ököllel fenyegetik, vaskoskötésü könyvekkel dobálják . . . Eleinte térdre roskasztja a záporozó könyveső, azután büszkén kiegyenesedik. Fehér ruhába öltözött nő jön feléje. Sértetlenül áthalad viaskodó torz-arcú emberek erdején s némán a szoba sarka felé mutat. Mi az? ... Mi álldogál porosán. pókhálósán, lim-lom közé szorítottan a sarokban? . . . Egy arany hárfa. Hallja is már énekét. Honnan szállnak ezek a csodálatos hangok? . . . Kicsoda énekel ilyen gyönyörűen? . . . Öreg Crüger, ilyen szépen méer te sem tudsz muzsikálni .. . így talán csak az angyalok énekelnek!... Szikrázó, nagy fényesség közeledik feléje. Egyszerre csak csillogó tündérpalota elé repíti egy láthatatlan kéz. Drágakövekkel kirakott kapuszárnyak hirtelen feltárulnak előtte s fehérruhás angyal libeg feléje a göröngyök felett. Jön, jön, mindig közelebb jön. . . Egyszerre megáll s felemelt kezével int neki. A fényesség mind előbbre vetődik, olyan, mintha ezüst kockákból kirakott országút lenne. Azon lépdel a tündöklő ruhájú angyal. Két szélről, — ki tudja honnan suhan-
