Harangszó, 1933
1933-10-29 / 44. szám
352 HARANG82Ö 1933 október 29 illatát. Mintha tegnapelőtt lett volna, amikor még ép üstökkel, piros arccal indultál el az életúton s ma már gyomlált hajjal, ősz halántékkal bandukolsz az alkonyat felé. „Bujdosásunk esztendei gyorsan telnek, fogynak ..." S egyszer mind eljutunk — odáig . . . ! Odáig, ahol elhal a kacaj", kihűl a szív, ahol fekete sudarú jegenyék, hajló szomorúfüzek őrzik csendesen siri álmunkat, Temetői képet lát szemed a jelen lapszámban. Lepellel letakart, hajlott-fejű alak, ki immár eljutott odáig... Mindjárt csattan mögötte a síri világ nehéz vaskapuja. Ma még mindez csak kép, holnap meglehet valóság lesz már s aki ott áll hajlott fejjel, halotti lepelben a nagy kapu előtt — az te leszel, vagy én... Szomorú őszidőben gondolj a halálra! Ne pogány elbúsulással, hanem keresztyéni hivő komolysággal. Gondolj a halálra, de csak azért, hogy gondolhass a feltámadásra. Nézd meg jól ezt a temetői képet, hogy annál hosszabban nyugtathasd mega szemed, a — másikon! rettenetes, fekete csendben lassan előbujnak a föld nagy temetői, a férgek. A lélek pedig megindul romlandó porsátorából. Merre ? Lépcsőn. Az egyik lefelé a kárhozatba. Minden lépéssel sűrűbb a levegő, gomoly- góbb a füst, kibirhatatlanabb a forróság. Mintha tűzhányó kráterében menne egyre lejjebb az ember. Eljutunk-e mind odáig ? Becsapódott már a kriptaajtó, elnémult minden. Nem hallik a gyászzsolozsma. Csendes zokogás, kétségbeesett sikoltás, a rohanó élet zaja mind a múlté már. S a A másik felfelé. Minden lépésnél tisztább a levegő, nagyobb a látóhatár, mint mikor szűk; ködös völgyekből bércek tetejére kapaszkodik az ember. De mind a kettőn egyedül kell menni az embernek. A vagyona, a rangja, a szerettei, az alattvalói mind leválnak róla s elmaradnak mellőle. Nem marad más belőle, csak a puszta ember, S mind a kettőn népek sokasága között vezet magányos útja. Minden szem reá néz. Minden ajak az ő nevét suttogja, vagy kiáltja. Mintha csak közszemlére lenne kitéve. Merre fog vezetni a te lépcsőd? Mi marad meg belőled, ha minden külső máz lemállik rólad ? Vesszőfutás, vagy diadalmenet lesz-e utad a halálod után a lelkek sokasága között? A reformációval szoros kapcsolatban van a halálra és a halál utáni sorsunkra való gondolás. Wald Pétert is ez tette reformátorrá és Luther életénél is döntő szerepe volt abban, hogy reformátorrá lett. Ez tette aggodalmaskodóvá az üdvössége miatt. Ez tette élete legfontosabb kérdésévé : „Hogyan nyerhetem én meg az Isten kegyelmét?“ A reformátorok előtt ezt a kérdést a hirtelen halálra való gondolás vetette fel. Mi lenne veled, ha most, ebben a pillanatban, amikor ezeket a sorokat olvasod, lefordulnál a székedről és meghalnál ? Halálod fekete köntösében merre vezetne az utad, hogy ott eltöltsd az örökkévalóságot? OLVASSUK A BIBLIÁT. A társadalom reformációja. Október 30. A társadalmi ellentétek. I. Kor. 12: 13—27, Az emberi élet Istentől tak elő, — fehérszárnyú angyalok állnak hosszú, sűrű sorban s pálmalevelekkel integetnek. —- Nekem intesz? . . . kérdezi suttogva. Az angyal némán int fejével. — Engem hívtál? ... — leheli elhalón. Az angyal csendesen megfogja kezét s elindul vele a csillogó tárt kapu felé. A városi fizikus felemeli fejét a pap melléről. Tükröt tart'szája elé, azután ünnepélyes mozdulattal lecsukja a halott ember szemeit. — Jegyezzék inatrikulába, diakónus urak, hogy Gerhardtus Paulus archidiakonus és énekköltő 1676. május 27.-én délután 2 órakor hazaérkezett Istenéhez. Letérdelnek a halottas ágy elé s Hutten diakónus elkezdi az imádságot: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! . . . Ekkor valami csodálatos dolog történik: a halott embertől elválik az élő Gerhardt Pál. A halott ember mellén összekulcsolt kézzel mozdulatlanul fekszik halottas ágyán. Sárga pergament arcából mereven tekint a bolthajtásra mélyre süppedt szeme, erős nyergü orra és márványos homloka. Az élő ember pedig csendesen leszáll a halottas ágyról. Kiegyenesíti gémberedett testét, lerázza magáról tagjai merevségét és elindul a szobasarok felé. Behúnyt szemmel lassan megy a bútorok között, azután felemeli a pókhálós, poros aranyhárfát. Nesztelen léptekkel végigmegy a szobákon, meg az oszlopos folyosón. Kiérkezik az utcára. A toronyból harangzúgás búgó hang-permetege hull reá. Körülötte nyári hőségben reszket a levegő. Házkapuk előtt emberek csődülnek: férfiak, kötényes asszonyok, csodálkozó tekintetű gyerekek. Döbbent arckifejezéssel mindnyájan a templom felé tekintenek és elnéznek a csendes léptekkel közeledő hárfás ember feje felett, mintha nem is velük szemben menne az út közepén. ö meg csak megy . . . megy ... Áthalad a városon. Elhagyja a határt. Megy, megy falvakon, városokon, pusztaságokon keresztül. Töpörödött, öreg teste kiegyenesedik s óriássá magasodik. Hátravetett fején verőfény játszik, vállára omló fehér haját szellő lobogtatja. Boltozatos homloka alól tűzben égő szemei világítanak. Keze halkan pengeti az aranyhárfát s ajkán csodálatos énekharmóniák zendülnek. Megy,megy Isten hárfás embere. Énekétől templomablakok gyulladnak fénybe s boldogan felbúgnak az orgonák. Ember-seregek indulnak nyomába zúgó kíséretül és vele énekelnek. Feketén hullámzó, végeláthatatlan embertömeg kíséri és minden ember énekel. Gyermeküket szoptató anyák, botra támaszkodó, hajlotthátú öregek. Kereszt alatt roskadozó fonnyadt ar- cuak s hajnal bíborában induló daliák. Csillogó szemű, feszült izmú életgyőzők és embertől, világtól búcsuz- kodó haláljegyesek. Mennek mind .. . mind ... és égbe tekintő szemekkel énekelnek. Arcuk, ruhájuk, beszéd„Itt jövevény vagyok. . .“
