Harangszó, 1933
1933-10-29 / 44. szám
350 HARANGSZŐ 1933 október 29. dulása. A reformáció folyamata már egy századdal előbb kezdődött a Húsz János máglyája korában, sőt annál is régebben, már az Ágoston püspök istentke- reső lelkében. A reformáció az Isten Szentleikének volt a munkája és aki a reformációt méri gyalázni, az a Szentlélek ellen szol káromlást. A reformátorok nem vezérei, nem megindítói, hanem alázatos, parányi eszközei voltak az őket magával ragadó, szent tiizü Léleknek. Mint mikor pitymallatkor megszólal a kakas, nem azért lesz világos, mert a kakas kukorékol, hanem a kakas azért kukorékol, mert érzi a hajnal közelgését, a nap keltét, épenúgy, a reformáció legnagyobb munkásai is csak tolmácsai, kifejezői voltak abban a korban a lelkek százezreinek a mélyén forró, kavargó, izzó, vajúdó világtörténelmi mozgalomnak: a lelkek Istenben való megújulásának. Ezek között az Istenhez közelebb vágyó, igazabb, becsületesebb, élőbb vallásos életre szomjazó lelkek közt egyik lélekóriás volt Luther Márton dr., egyetemi tanár, aki hatalmas lelkének mély érzéseivel mélyebben, tisztábban élte át ezt a történelmi, százezreket mozgató vágyat s hatalmas elméje, tudása segítségével megmondta a százezreknek, az Istenben újjászületni óhajtó telkeknek, hogy mit éreznek, mire vágynak, mit akarnak és hogy mi az út, mi a tenni való? ... „Vissza az evangéliomhoz! . ..“ Ez volt az ő egész tanítása röviden. Ha a Krisztusé a mi egyházunk, ■— mondta természetes ésszel — akkor legyen is az Övé és csak azt tanítsa az egyház, amit Krisztus tanított, se többet, se kevesebbet! A reformáció tehát hatalmas, ember- fölötti és szent történelmi folyamat volt a lelkek százezreinek a mélyén a Luther fellépése előtt is, mert a lelkek egészséges életösztönnel öntudatlanul megérezték, hogy nekik az élő Isten kell s csak akkor nyugosznak meg, ha az Isten ölébe* hajtják becsületes odaadással, megadással a fejüket. A tömeg már érezte a lelke mélyén a Lélek magával ragadó erejét, csak vezér kellett, csak hős kellett, aki hatalmas leikével mindazt szintén érzi, de még mélyebben, még tisztábban és lángelméjével tudatossá, a tömeg számára érthetővé teszi azt, ami a százezrek lelke mélyén vajúdott:' az Istent kereső, Hozzá vágyó lelkek életének az útját. Luther emésztő, perzselő vággyal szomjazta az Istenországa igazságát szerzetes korában. Sokszor félhol- tan, ájultan találták meg a cellájában, annyira emésztette magát a tanulással, az igazságkereséssel. És egyszerre felragyogott benne az Isten világossága, hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta érté, hogy mindenki, ak/i hiszen ö benne, el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen!“ és hogy „az igaz ember hitből él“. Átélte az élet legfelségesebb valóságát, azt, hogy a hatalmas, élő Isten leszállt Leikével az ő bűnös léikébe, homlokon csókolta, kegyelmébe fogadta s meggyőzte afelől, hogy neki a Krisztusban örök üdvössége biztosítva van! Ezt a hatalmas élményét azután hatalmas bizonyságtevéssel elhirdette az egész világnak rendíthetetlen apostoli- bátorsággal és hűséggel. Kezébe adta a világnak az eredeti, hamisítatlan evangéliumot, az élet könyvét. Nem a maga tudományát, nem a maga bölcseségét hirdette, hanem -a Krisztus urunk evangéliumát, £>e kevesebbet, se többet, úgy, ahogy az az Ujtestamentomban reánk maradt! Az Istenhez vágyó lélek- seregnek megmutatta az Utat, aki az élő Krisztus, odaadta a világ kezébe az Istenhez elvezető útmutatót: a Bibliát. És a lelkek mohón itták az evangéliom italát, szomjas lélekkel merültek az ősi Evangéliom felséges titkaiba. A reformáció ez volt: a lelkek légióinak élő, égő vágya az Istenhez és az út megtalálása az Evangéliom által. A Krisztus ősi újulására, Istenhez térésére, az Evangéliom diadalára van ma is szükség! Lélekébredésre, lélekújulásra! A többit majd elvégzi az Evangéliom és általa, benne a hatalmas Isten lelket reformáló, újjászülő Lelke! Evangélikus temetők. A temető legtöbb helyen egyházunknak mostohagyermeke. Ott terül el a faluvégen, bedőlt árkával, melyben durván vigyorognak a falu használhatatlan, rossz edényeinek, törött cserepeinek roncsai. Utjai nincsenek, ha voltak: felverte már őket a gaz, benőtte az ákáccserje. Korhadó kapuszárnya íéllábára dőlten könyörög irgalomért, mint az útszéli koldus. A kerítése ördögcérna- bokor, vagy jobb esetben odadobott tűskés, száraz ág. Szegény, piszkos, gondozatlan mostohagyermek, kaparászó tyúkoknak, virgonc kecskéknek s bölcsen turkáló disznóknak menhelye, néhanapján —• úgy püspöklátogatáskor — kapsz egy kis mosdatást, egy kis anyai simogatást, — azután sorsodra hagy mindenki. — Pedig a temetőgondozás nem kerül egy fillérbe sem. Merem állítani, hogy nincsen olyan nehéz kezelésűnek minősített gyülekezet, ahol az ifjúság közmunkával ne volna hajlandó mindent elvégezni a temetőben, ha . . . valaki szívén viselné a temető ügyét és bele nevelné népünkbe a kegyeletnek érzését a temető ízléses rendezésével. Isiéin háríása. Történeti elbeszélés. \ Irta: Ketpl Béla. 44 XL. A rektorné ajtó felé fordítja fejét s tekintete beleütközik Hutten diakónusba, ki éppen most lépi át a szoba küszöbét. Egyikük szeme kérdez, a másiké válaszol. — Nincs javulás? — kérdezi a fiatal pap. — Már csak néhány órája van! — feleli az asz- szony. A szoba sarkába dobott párnákon kuporog a fiatal Pál. A halálosan kimerült virrasztók ólmos álmát alussza. Egy karosszékben loachim fekszik elnyújtott tagokkal. M N Jön a városi fizikus. Magasra tornyoztatja a párnákat s parancsára felültetik a beteget. Szívverését vizsgálgatja, azután lábai püffedtségének emelkedését nézi. Rátekint a szobában levőkre s lassan ingatja .fejét. Kérdezget tőle, de a beteg csak töredezett szavakkal válaszol. A fizikus búcsuzásra nyújtja kezét. — A jó Isten megsegíti, archidiakonus uram! A viszontlátásra! A pap szemében öntudat fénye lobban. Keze felfelé mozdul, ajka darabosan veti ki magából a szót. — Oda fenn! . . . Oda fenn! ... Tekintete nyugtalanul repdes köröskörül bútorról bútorra, egyik faltól a másikig, azután megpihen az ajtón. Nem érdekli emberek jövése-menése, beszélgetése és kérdezősködése, csak nézi az ajtót és csökönyös kitartással vár. Szembogara mozdulatlanul egy pontra mered és vár. A diakónus észrevétlenül felkelti a fiút. Az tágra nyilt szemekkel néz maga elé s a való tudatára ébredt emberek rémületével kiegyenesedik.-— Légy erős, Pál — mondja az archidiakonus meleg hangon, — elérkeztünk az utolsó órákhoz. Szegény apád téged vár! ... Amint feléje indul, a beteg arcát szelíd mosolygás ragyogja be. Térdre roskad ágyánál s egyszerre csak fején érzi apja kezét. — Légy hű . . . becsületes! . . . Rudel diakónus is megérkezik s a betegágyhoz lép. — Imádkozzunk, szent atyám!... Letérdelnek az ágy köré s fennhangon mondják az imádságot. Gerhardt bal kezét szívére teszi, jobb kezét fia fején hagyja. Ajka nehézkesen mondogatja a szavak elejét. Szemeire finom szövésű fátyol borul. Milyen különös! Mindent lát, mindenkit megismer, de csak elmosódott, halvány körvonalakkal. Ez itt Pál, az meg Rudel, mellette Hutten. De kicsoda lehet az asztalnál álldogáló asszony? Kicsoda lehet? Erőlteti szemét, de nem ismeri fel arcát. Mikor hirtelen megfordul, ijedt öröm reszketteti szívét és csendesen megszólítja:
