Harangszó, 1933

1933-10-08 / 41. szám

1933 október 8. T HARANGSZÓ 329 kere" címen írja mcR a vigasztaló köny­vét (Strassburg 1702.)- Már mint espe­rest 1706. Sinionyiba hívták meg. Ez év­ben a lelkészek és tanítók Kemenesmi- hálvfán fogadtak hűséget II. Rákóczi Fe­rencnek. 1707-ben visszatért Nemescsó- ba. Lehet, hogv már csak nvugalomba. Itt egv kis jószágocskája is volt s itt halt meg 1708-ban. Aáchsnak eddig csak három énekét ismertük 1696. kiadott könyvéből: Ma­gas egekben lakozó Felség, Szivem ke­serűségét. Minden e földön csak elmú­landó (264., 381. és 410. az úi é. k.). Erdélvi Pál azonban Kiirncz Költészet cimii kötetében CBpest 1903.) egy igen szép és érdekes búcsúztató versét is kö­zölte. mely 16 évvel korábbi az énekes­könyvnél. Egyházi irodalmunk eddig nem vett róla tudomást. Ezzel a búcsúz­tatóval egvütt Aáchsnak a halotti be­szédei is fennmaradtak abban a kézirat­ban, mely Perlakv Gábor halimbai bir­tokos és volt zalai esp. felügyelőnek volt a birtokában. Ezt a búcsúztatót először Pan Dénes közölte a Győri Közlöny 1868. évi 27. számában ezzel a meg­jegyzéssel: ..Aáchs beszédei igen becse­sek történelmi szempontból is, mert szá­mos nevezetesebb család viszonyaira vetnek világot, miután a vidéknek, sőt a szomszéd megyék határos részeinek is alig volt nevezetesebb halottja, kit nem a nagyhírű lelkész kísért volna örök nyugalomra.“ Bizony nagybecsiiek vol­nának ezek. Hiszen Aáchsnak máris iro­dalomtörténeti neve van. De hát hova lettek ezek a kéziratok? Kerestük, eddig azonban nem találtuk meg. A verses búcsúztató ellőtt halotti be­széd volt a kéziratban ily címmel: „Jus- tissima Profusi Christianorum Sangvinis Vindicta. Avagy az keresztyénségnek kiontatott véréért az Nagy Istennek az Pogányokra következendő Igaz Boszu- állása felöl való Szentirásbeli rövid El­mélkedés. Melyet az Néhai Nemes Nem- zetes és Vitézlő Semptsei Ferencz Urunk, eő Fölsége Vásonyi Végházának tizennyolc esztendőkig való Vice Kapi­tánnyá (Aki az jelenvaló 1680-ik Esz­tendőben 30. Januarii sok több Vitézek­kel együtt Kegyelmes Királya, az Ke­resztény hazája s vallása mellett az Po­gányság fegyvere miatt dicséretesen és nagy Vitézi módon Börhidánál fejét s életét, életének hetvenedik esztendejé­ben letette és 12. Febr. Eő Fölsége Weszprémi Vigháza mellett levő Sz. Be­nedek hegyin nagy tisztessigesen elte- mettefett), meghidegiilt teteme Szomo­rú Sírja mellett Zsoltár 79. v. 10 11. sze­rint praedicállott az Úr Krisztus meg­szomorodott Ecclesiájának együgyű és legkisebb méltatlan szolgája, Aács Mihály". Ez a felirat és a búcsúztató őrizte meg íme egy vitéz végházbeli evang. al- kapitánynak emlékét. A 22 versszakból álló búcsúztatóban a verstők ezt a ne­vet adják: Vitézlő Semptsei Ferencz. Más forrásokból nem ismerjük a nevét. Takáts Sándor sem említi a régi magyar kapitányok sorában. Pedig 18 éven át, 1662—1680. volt Nagyvázsony véghely alkapitánya s evang hitét megtartotta. Ezek a végházbeli katonák saját kevés Zsoltijukból fizették a prédikátort és mestert, mert I. Lipót ezek számára nem adott sem pénzt, sem posztót. Takáts S. szerint a veszprémi ev. katonák temp­lomépítésre gyűjtöttek s a légrádi 480 ev. vitéz ott hagyta volna 1683. a szol­gálatot. ha Rabatta gróf hadvezér pré­dikátort nem ád nekik. Semptsei idejé­ben történt, hogy a vázsonyi vitézek 1672. Solnai Istvánt hívták meg papjuk­nak, aki 1674. Szelepesénvi prímás tör­vényszéke előtt is megjelent Pozsony­ban s itt bilincsbe verték, arcúi verdes- ték. De a végházbeliek kívánságára L Lipót kénytelen volt szabadságlevelet adni. Ilvent kapott Pápa és Légrád is. Solnai igv 1675. visszatért Vázsonyba. VaiVwzinüIeg ennek utóda (lett Aáchs Mihály s mint ilyen temette Veszprém­ben Semptseit. Ezek a kéziratok őrizték meg az 1680. évi berhidai ütközet emlékét is. Másutt nem olvashatunk róla. A végház­beliek ekkor már nem vitézi tornára hív­ták ki a törököket, hanem a nagy Ínség­ben élelemszerzés volt a kitörések és portyázások célja. Hiszen az éhség miatt a végházbeliek „úgy lézengtek, mint fa­lon az árnyék, mint ősszel a hulló le­gyek“. A vázsonyiakon kívül tihanyiak és veszprémiek is estek el. Semptsei már 70 éves öreg vitéz volt s Aáchs a bú­csúztatóban így szólaltatja meg: Végső szimat halljad, ó szegény magyarság! Ki csaknem olyan vagy, mint aszú, száraz ág, Ellenség fegyvere mert téged vágton vág, Népedet s véredet fogyatja pogányság. A török jármot Isten ostorának mondja a versíró, mert a magyarnak sok a bűne. A vázsonyi kapitány hős társaival hazájáért halt meg, amint a 6. versszakban mondja: Letettem fejemet sok tttbb vitézekkel, Fejemet az harezon jeles emberekkel, Tihanyi, vázsonyi és veszprémiekkel, Véremet melletted kiontám ezekkel. Hősi halálának helyét e szzvakkal jelöli: Melyről nagy bizonyság Börhidának hídja, Holott az ellenség fejemet elvágta. Gyermekei nem voltak Sempteinek. Feleségéről, akivel sok ideig élt együtt, e szavakkal emlékezik: Somodi Zsuzsánna, kedves feleségem, Véletlen halállal elfogya életem, Nem szólhatok veled, kifolt minden vérem, Törökök köziben leüttetett lejem. Külön köszönetét mond azoknak, akik testét a harc helyéről hazakísérték, ko­porsóba tették s temető helyére össze­gyülekeztek. A veszprémi vár mellett emelkedő Szent Benedek-hegyre azért temették bizonyára, mivel ez közelebb esett Berhidához, mint Nagyvázsony. Pap Dénes közlése szerint ezen a he­gyen még 1868. is egy felirat nélküli Gerhardt csillogó szemekkel lapozgat. — Érdekes, szép munka! Lám, a stettini gimná­zium virágzásban és kedélyben nemes ifjúságának ajánlja Ebeling. Hát persze! hiszen most már Stettin- ben a zenetudomány katedráján ül. A könyvhöz mellékelt levelet forgatja. Néhányszor átfutja, azután betűről-hetűre, lassan, pontosan elol­vassa. — Szépen nyilatkozik énekeimről, de Lübbenben talán tizen sem ismernek. — Verseid megint szárnyakat kapnak és messze földet beröpülnek, — mondja Szabina. Keményen megrázza lobogó őszhajú fejét. — Nem ez a fontos, Szabina! Énekeljék anélkül, hogy tudnák, kitől kapták! — Én bizony szeretem, ha tudják, hogy te írtad azokat az énekeket! A költő fájdalmasan tekint maga elé. — Képzeld, Szabina, Ebeling új énekeket kér. Ál­landóan sürget. Tízszer is írt már, most azzal fenyege- tődzik, hogy személyesen jön értük. — Miért is nem küldesz neki? — Miért? Miért? Mert nincsen! Miért nincsen? Miért is nincsen új énekem? Mert már nem akarok írni? Vagy talán, mert már nem tudok énekelni? Néha na­gyon szomorúnak találom a sarokba állított, elnémult hárfát. Néha meg azt gondolom, hogy a hárfa elnému­lása maga is egy szép ének. Talán szebb, mint a sza­vakban elmondott. Beszéd közben arca öregesre fonnyad. Tartása meggörnyed s szemeiben kialszik a lobogó tűz. Hangja tompán, érctelenül hangzik, mint deszkára zuhanó fa­kalapács, vagy koporsón koppanó földgöröngy. Öreg ember lett, hamar összeroskad majd, gon­dolja magában Szabina asszony s hirtelen kiszámítja, hogy tulajdonképpen már 68 év nyomja sógora vállát. Ha csak az évek nyomnák! Istenem, ha csak az évek nyomnák! Isten azonban nem emberi elgondolás szerint szabja meg a földi pályák határát! Mikor a kert végén májusi virágzásban állnak a szelence bokrok és boldog kergetődzéssel viliáznak templomtető körül a fekete vágott-kabátba öltözködött fecskék. Szabina asszony egy hördülő sóhajtással el­búcsúzik ettől a világtól. Hárman állnak döbbent arccal a koporsó mellett: egy árva fiú, egy másodszor is anyát vesztett gyerek és egy összetört öreg ember. Három magára hagyott ember. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom