Harangszó, 1933

1933-09-24 / 39. szám

1933 szeptember 24. HARANGSZÓ 313 ják, hogy becsületes megbékélés és az elkövetett szörnyű igazságtalanságok jóvátétele nélkül mindannyiunkra pusz­tulás és összeomlás vár: még sincsen bennük annyi erkölcsi erő, hogy végre komolyan hozzálátnának a világtragi­kum visszafejlesztéséhez. Az általános erkölcsi zűrzavar és a gazdasági válság egyaránt málasztják a hivek és egyhá­zak életerejét. — Luther Márton születésének négy­százötvenedik évfordulójáról, azután a késmárki líceum fennállásának négyszáz­éves jubileumáról emlékezik meg ünne­pélyes szavakkal. Az eperjesi kollégium szintén négyszáz éves; az Eperjesről Miskolcra menekült jogakadémia számá­ra saját otthont létesítenek. — Szemmel látható — úgymond —, hogy a kormányhatóságok képviselőiben megszilárdul az a felfogás, hogy Ma­gyarország újjáépítésében a történelmi egyházakra, felekezeti különbség nélkül rendkívül jelentős feladat vár és ezért azok e feladat megoldásában méltán tarthatnak igénvt az állam messzemenő támogatására. E részben igen megnyug­tató kijelentések hangzanak el mind az uj kormány által kiadott „Nemzeti Mun­katerviben. mind a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a kultuszminiszter képviselőházi és felsőházi programmbe- szédeiben. A kormánykijelentéseket ez­úttal valóban tettek is követték. Köszönetét fejezi ki a püspök dr. Im- rédi Béla pénzügyminiszternek, dr. Petri Pál és dr. Tóth István államtitkároknak s azt a reményét hangoztatja, hogy a kormány módot fog találni a kongruás lelkészi állások és a segédlelkészi állások szaporítására. — A felekezeti viszonyok újabban határozottan megnyugtatóbb formát öl­tenek — végzi jelentését a püspök —. A magyar sorsközösség nagy gondolatá­nak diadalmas elötérbenyomulása ebben a vonatkozásban is éreztetni kezdi áldá­sos hatásait. A felekezeteket a dolog ter­mészeténél fogva egymástól elválasztó határokat kezdik több tiszteletben része­síteni. Krisztusi értelemben ezek a ha­tárvonalak úgysem lehetnek akadályai annak, hogv felettük testvéri összefo­gásra nyújtsuk kezünket, a mindnyájun­kat közösen fenvegető veszélyek ellen. Történelmi egyháztársainkat nyílt be­csületességgel biztosítjuk arról, hogy erre a kézfogásra, törvényadta jogaink tiszteletbeiitartásának és jogos törekvé­seink el nem gáncsolásának egyetlen fel­tétele alatt, mi, evangélikusok, minden­kor készen állunk. Végül elhatározta a közgyűlés, hogy gyűjtés indíttassék a magyar földön fel­állítandó országos Luther-emlékműre. OLVASSUK A BIBLIÁT. Péter I. levele. Szeptember 25-én. A keresztyén ember engedelmeskedik a földi hatóságoknak. I. Péter 11. 13—17. A keresztyén ember lelke mélyén ugyancsak az a vágy él: hazafelé és mint Isten gyermeke magát szabadnak és függetlennek érzi e világ minden korlátától, azonban szeretetből Isten iránt és szeretetből az emberek iránt hűséges hazafi, aki alázatosan en­gedelmeskedik a törvénynek és az azt képviselő hatóságnak. Istennek újjászült gyermeke nem a világból való és nem is él a világnak, de mégis a világban él és itt ép alázatosságával és jó cseleke­deteivel dicsőségére van mennyei Aty­jának. Szeptember 26-án. A keresztyén ember engedelmes a szolgálatban. I. Péter II. 18—24. A keresztyén ember nem gyö­nyörre és nem hatalomra hivatott el, ha­nem arra, hogy szolgáljon, hogy keresz­tet hordozzon, hogy teljes közösségben legyen az Ür Jézus Krisztussal, ö telje­sítette a legnagyobb és a legnehezebb szolgálatot, amidőn bűneinknek terhét -és törteimét alázatosan magára vállalta, hogy mi szabadok legyünk és mint az ő sajátjai járjunk e világon. De ép itt van a keresztyén ember szolgálatkész­ségének és alázatosságának az oka, hogy mint a mi Megváltónk sajátja Vele együtt szolgál és munkálkodik azon a helyen, amelyre állított bennünket az Isten. A legnehezebb és legalacsonyabb szolgálat is lehet szép és szent dolog, mert Jézussal együtt munkálkodhatunk benne, de a legkisebb bűn is utálatos és iszonyatos dolog, mert annál el kell tá­volodnunk lelkünk pásztorától. Szeptember 27-én. A hivő asszony en­gedelmes férjének. I. Péter III. 1—7 Az Úr Jézus Krisztus által nemcsak a csa­ládban való helyzete változott meg a nő­nek, hanem férjével szemben új, szent feladatot is nyert. Eddig csak gyönyör­ködtető rabja volt férjének, akinek min­den törekvése abban merült ki, hogy igyekezett férjének és férfiaknak tet­szeni. Most azonban igaz élettárs, aki szívén viseli férje lelkének ügyét. Isten­félelemben és szent szemérmetességben nekem csak régi énekeim vannak. Az újak is mind ré­giek. Hárfámról leszakadoznak a húrok, talán már csak egy húron játszom. Minden éneket elfelejtek! Én már csak hálaéneket tudok mondani az örök Gondviselőnek! Ebeling .szemei tágra nyílnak. — Csodálatos! ... És éppen most? ... — Éppen most! Sohase láttam olyan tündöklő vi­lágosságban Isten atyai arcát, mint éppen most. Akkor is atyámnak láttam, mikor árva lettem és mellém sze­gődött, mikor irányt kereső fiatalságomban megfogta kezemet, mikor életem döntő eseményeinél tanácsával segített. Mindig atyámnak láttam őt. De mindennél jobban éreztem atyai gondviselését mostani lelki tusa­kodásomban, mikor nem kialakult események kény­szerű elfogadásáról volt szó, hanem nekem magamnak kellett döntenem saját magam és kedveseim sorsáról, hitemről és meggyőződésemről. Ó, milyen végtelen nagynak, jónak és irgalmasnak láttam nehéz lelki vias- kodásomban az én mennyei Atyámat! Lássa, barátom, ezért lesz egyhúrú az én hárfám. Én már csak hálaadó éneket tudok mondani! '•— Vájjon számíthatok-e valamire? Gerhardt habozva tekint Anna Máriára. — Utolsó énekemet még hitvesem sem hallotta. Ebeling könyörögve biztatja; — Olvassa el, diakónus uram. Kabátja belső zsebéből gyűrött papirost vesz elő, rajta írónnal írt strófák. — Az elején még változtatnom kell, azt nem ol­vasom, de az utolsó versek valószínűleg megmaradnak. Sorvad az élet bennem S öledbe vont kezed; Már sírba kelle mennem S itt tartál engemet. Lelked belém lehelted S erőt adál nekem, Minőt más, mint a lelked, Nem adhat senki sem. Sehol, bármerre jártam A messze tájakon, Barátot nem találtam, Ki hű volt, mint rokon. Akkor nagy jóságodra Veték hálás szemet, Mely a magasba vonja Naponként lelkemet. Kiálték, híva Téged S meghallottad szavam, Megmentett segítséged Gyorsan és biztosan. Hálámat elrebegni Nem is tudom, de fenn Harsogva fog zengeni Áldó dicséretem. Visszafojtott lélegzettel hallgatják az éneket. A diakónus hangja megreszket néha s az orgonista arcán meghatottság tükröződik. Anna Mária sápadt arcán két könnycsepp gurul végig, azután ráhajol férje kezére és megcsókolja azt. (Folytatjuk).

Next

/
Oldalképek
Tartalom