Harangszó, 1933
1933-05-07 / 19. szám
1933 május 7. HARANGSZÓ 149 végzett a szivedben. Áhítattal csüngnek szemeid az írás betűin, amintegy- re világosabban bontakoznak ki előtted az örökkévalóság rejtelmes útjai, egy gyöngéd fehér kéz jelenik meg előtted, az édesanyád keze, mely bevezetett egykoron a lelkek szépséges kertjébe, a Bibliába. Lehet, hogy elszintelenedtek már a gyermek-ifjúkor képei, erőtlenné vált a figyelmeztetés és tanács. Kiszakítva az édesanya áldott környezetéből idegen képek, új benyomások más utakra csaltak. Távol tőled egy szív zokogva imádkozik lelked megmentéséért. Az édesanyádé. A tékozló fiú történetében nincs szó az édesanyáról s mégis olyan sokat beszél nekünk őróla. Minden ilyen történetnél láthatatlan ő. Nincs ott a kapuban veszni tért gyermeke előtt, mert nagyon gyenge a szigorú fellépéshez, tehetetlen a marasztaló rábeszélésben, de a legerősebb abban, hogy térdreborulva a ház egyik rejtett zugában zokogjon, várjon, imádkozzék gyermeke visszatéréséig, megjobbulásáig. Neki van a legerősebb h i t e. Várakozásában nem tud csalódni, mert élete utolsó percéig remél. Gyermekéről akkor sem mond le, amikor a halál ragadja ki karjai közül. Amikor a vihar megrázza a gyümölcsöt érlelő fát s leveri róla a virágot, gyümölcsöt, rövid idő alatt beheged a seb a gályákon s a fa tovább él, tovább virul. Az édesanya vesztesége nem ilyen. Minden szívéről lehullott gyermek nyomán egy nyitott seb támad s ez a nyitott seb egy örök átjáró a mennyországba. Az egyik falu lakói kíváncsian fi- gyelgettek egy feketeruhás asz- szonyt. Vasárnap délutánonként magára csukja az ajtót, fölnyitja szekrényét s elővesz belőle egy pirosmáslis topánkát, egy-egy kopott, lyukas katonaköpenyt, egy rozsdás bajonettet és sorra csókolja e drága ereklyéket. Nézi őket átszellemült tekintettel. Szeme egyre messzebb és messzebb téved, valahol távol a küszködő föld zajától lát egy piciny babát, kit kebléről szakított le a halál, s egy sápadt- arcú, szomorú katonát, kinek idegen földön gyilkos golyó némította el a szívét. Lelke átöleli őket s mindez nem álom, de valóság számára. Vasárnapról-vasárnapra újra végigcsinálja mindezt. Nem eszelős betegséggel, de az örökélők szent reménységével. Neki van a legerősebb hite. Közös érzéssel állunk jneg egy közös kép előtt. Merengő tekintete vájjon min nyugszik meg? Játszadozó, vidám unokákon? Vagy a temetőkért . mohos sirdombjain? Egy diadalmas előrehaladó boldog gyermek arcát simogatja-e körül, vagy a messze távolban kibontakozó tékozló fiú alakját lesi hazavárva? Bármelyiket jelentse is jóságos szemed tekintete, reád ismerünk. Fejedelmek, szegény napszámosok, bukott s tiszta, szent életű emberek ajkán ugyanaz a neved: édesanya, aki mindent nekünk adtál. SÓHAJ AZ ÉGBE. Én édes jó anyám! Hol keressen Téged Fehér, égi utón — szivem sóhajtása? Merre jársz? Mely tájon Rejt el Téged — tőlem — csillagok hazája ? Úgy vágyódom Hozzád — megkeresni Ott fent, — virágos mezőben . . . Mert én tudom anyám — hogy Te most is Ott vagy: — Jézus közelében ... Ajkadon imádság, kezedben Biblia, Lelked templomában — nyugalom és béke. Krisztus szeretete élt szivedben itt is: s Te voltál otthonunk — drága ékessége... Anyám I Édes Anyám — hajolj le énhozzám Mennyország kertjéből — hogy Tehozzád [híven fárjam itt utamat. . . Áldásodból erő sugározzon reám: S elnyerhessem én is — miként Te jó Anyám: Krisztus békéjében — boldogságomat... Stoll Ernönc. Senki fia — mindenki gyermeke. Ki ez a gyermek ? Nem tudjuk a nevét, nem tudjuk a korát, sem életsorsát. Lehet Jani is, lehet Peti is; talán öt éves, vagy úgy lehet tíz már; tavaly tán még hallotta, 'hogy „kis fiam“-nak nevezték s az is lehet, hogy sohase látta a szüa mbstani városka eltűnik egészen, mégis mikor piszkos utcáin járok, gyilkos kéz szorítását érzem torkomon. Fájnak a viskók, a félbemaradt építkezések, a hiányzó alkotások, a tiszta, széles utca, a szellemi és gazdasági élet lüktetése. De változást csak akkor várhatunk, ha erőinket egyesíteni tudjuk. Megfigyelte-e a hídról a Spree vizét? Szétterülve elfekszik, mint egy lomha állat. Ha majd szűkebb mederbe parancsolják hullámait, hogy cseppnyi vize se menjen veszendőbe, hanem mindegyik rohanó sodrát erősítse, majd akkor lesz valami a Spreeből is. Hát én hiszem, hogy népünk, meg egyházunk jövendője a mederbe-terelés kérdése: egyesíteni kell erőinket. Mindegyikünknek oda kell adnunk mindenünket; talán egy cseppet csupán, talán kis kőkorsónyit, talán egy tarajos, zúgó hullámot! — Szeretem felfogását, Paulus úr, hasonló az én jelszavam: mindent föláldozni! Azt hiszem, a Krisztusban hivés követeli is a mindent feláldozást. Fejével int helyeslést. — Édesanyám is mindig ezt mondta. — Beszéljen valamit az édesanyjáról. Pál arca mintha napsugárfürdőbe merítkeznék, hirtelen megszépüí. Szeretet, hűség, jóság, gyengédség és határozottság sugárzik róla. Szemében mélyfészkű tűz gyullad s érces hangja hegyormon elindított vadászkürtként zendül, mely a völgymélyen diadalujjon- gás helyett már csak zenélő meseszó. — Az édesanyám képét nem tudom megrajzolni. Ha festő lennék, sohase mernék erre a feladatra vállalkozni. Ha a világ művészeinek minden rajztudása bennem egyesülne s palettámon a természet teljes színgazdagsága tombolna, akkor is csak egy asszony szépségét, hűségét, jóságát, önfeláldozása képét rajzolnám meg, de hol volna az még az én édesanyámtól! Hiába próbálnám szavakkal leírni. Elmondhatnám gondolkodásának, életfelfogásának jellemző vonásait, a képből mindig hiányoznék valami: az édesanyám lelke. Csupa szeretet volt. Mindennap mosolyogva osztotta ki önmagát közöttünk. Csupa kemény határozottság volt. Sirva véresre tudta volna korbácsolni testünket. Bármikor megváltott volna minket saját életével, de bármikor kézenfogva vezetett volna az oltárhoz, hogy meghaljunk a becsületért, meggyőződésért, igazságért. — Ilyen ellentétes és mégis összetartozó vonásokból él lelkemben édesanyám arca. Akármilyen szép és hű legyen, még nagyon sok vonás hiányzik belőle. Mindenekelőtt pedig hiányzik annak megjelölése, hogy...
