Harangszó, 1933
1933-05-07 / 19. szám
150 HARANGSZÓ 1933 május 7. leit. Mégis ha ránézünk a képére, mindjárt eszünkbe jut a neve, amelyben benne busong élettörténete is: senkifia, szegény árvagyerek. Honnan jött ez a gyermek ? Városvégi nyomortanya napfénytelen, mosolygyilkos odújából indult el reggel, vagy falusi rozzant viskó vackán alud- ta át a koplalók nyugtalan álmát? Ki tudná. Mégis, ha ránézünk, mondatlan is tudjuk, hogy olyan helyről jött, ahonnét hiányzik a legáldottabb földi lény, ahol nem lehet ejteni a legdrágább emberi szót: édesanyám. Hogyan került ide ez a gyermek ?. Szívtelen mostoha áztatott kötele verte-e ki ide, vagy elcsavargott a magukra- hagyottak kósza útján? Nem tudjuk. Mégis tudjuk, hogy ezt a gyermeket az árvák bodogta- lan Sorsa hajtotta és az anyátlanok bátortalan, imbolygó lépte hozta el idáig. Hol van ez a gvermek ? Fényes palota lépcsőjén kuporog, vagy valami rosszhírü bünta- nya kapujában gubbaszt? Akárhol van is, akik odabenn laknak, hideg követ hordanak a szívük helyén, hogy egyetlen invitáló szavuk sincsen ennek az árva kis csavargónak a számára. Mit csinál ez a gyermek? Tán kidobták újra s azt siratja, vagy rongyai szégyenét takargatja, vagy tán könnyes éhsége hódította egy kis szen- dergésbe? Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy ha volna édesanyja, ez a gyermek mást csinálna. Olvasóm!Szeretném ezt a képet kalapáccsá tenni és két kérdést ütni vele a szíved ajtajára. Ezt kérdezném: Van-e néked boldogság s akiért oltárra teszed áldozatul az egész életedet? Ha van, akkor tudod, hogy mit tud jelenteni egy gyermeki élet. Aztán nézd meg ezt a gyermeket. Cafatokba hasadozott condráit, csapzott, borzas haját, kószálástól durvult lábait. S az a különbség, amit találsz a te szép ruháju gyermeked elégedett, boldog kacagása és ennek a gyermeknek szívfacsaró, siró és sirattató élete közt, indítson meleg érzésre, igaz imádságra a senki fiaiért. — Aztán ezt is mondanám: Testvér, nézz ki az ablakon! Portád kapuja előtt is nem üldö- gél-e csendes sírással egy-egy otthontalan árva? Tudod-e, hogy a senkifiak száma számtalan? Tudod-e, hogy rongyossá vedlett, fehérarcú árvák végtelen regimentjei masíroznak szerte az emberi szivek ablakai alatt —■ szállást keresni? Tudod-e, hogy a senkifiak- ból egy sem maradna, ha mindenki behívna közülük egyet. • Senkifiak i. .. árvák .. .hosszú tömött sorban. Lehet-e közülök csak egy is — a te gyermeked? Sz. J. Anyátlanok anyja. Ott künn ragyog a tavaszi napsugár, ezen a képen pedig tél van, esik a hó, dühöng a szél, átjárja az ember csontjait, dermesztő a hideg. Van ez igy sokszor az emberi életben. Mikor az egyik fölött a boldogság májusi veröfénye ragyog, ugyanakkor egy másik a nyomorúság dermesztő telé- den didereg! E földi életben mindig van tél valaki számára s ebben az örök I neked gyermeked? Olyan öt éves, tíz I | éves okosarcú kisfiad, vagy szöszke- | I hajú, édes leányod? Van-e gyermeked, I I akinek új ruhát venni, kenyeret szelni | Pál pillanatra elhallgat s Anna Mária visszafojtott lélegzettel ismétli: — Hiányzik annak megjelölése . . . — Hogy arcképét ő maga festette meg saját vérével. — Ez a legnagyobb szépség, — mondja könnyes szemekkel Anna Mária. — Ez az igazi nő hivatása! — mondja Pál. —- És boldog volt az édesanyja? — Amennyire vissza tudok rá emlékezni, mindig boldognak láttam. Magam is sokszor felvetettem azóta ezt a kérdést és mindig arra az eredményre jutottam, hogy édesanyám, aki önmagát mindennap oltárra helyezte, boldog volt. Nem úgy mondom, hogy „jóllehet“ feláldozta magát, mégis boldog volt, hanem azért volt boldog, mert feláldozhatta magát. — Emléke is drága az ilyen édesanyának, -— mondja meggyőződéssel Anna Mária. — Emléknél több, koporsóig kisérő érték. Sokszor nehéz követelés, mert az érték mértékké válik. — Nem értem, Paulus úr. A város forgalmas utcájához érkeznek. Megállnak a kereszteződésnél, hogy nyugodtan befejezhessék beszélgetésüket. — Könnyű azt megérteni, — felel rövidke hallgatás után Pál. — Számomra minden nővel szemben édesanyám a mérték. Nem a szépség és műveltség, nem a kedvesség és kellemes modor, hanem hogy mindent odaadjon és mindent odaadni engedjen. Mert papnénak lenni kettős követelés: áldozatul kell adnia önmagát és engednie kell, hogy férje is áldozatul adhassa önmagát. A papné ura szárnyán vezértől! és nem rákötözött kő- kolonc. Kettőjüknek együtt kell nap felé szállniok, ha elégnek, akkor is ... Ez számomra törvény. A leány nehezen palástolja megindultságát. Ajka remeg, szemei könnyektől fényesednek. Mikor legyőzi elfogódottságát, kezét nyújtja és meleg hangon így szól: — Szívből kívánom, Paulus úr, hogy megtalálja azt, akire szüksége van és akit meg is érdemel! Jókor megérkeznek. A betegszobában vendégek ülnek, később pedig Pálhoz fiatal diakónus barátai jönnek látogatóba. Az esti bibliaolvasásra kevés idő marad s ezen a napon a szokott beszélgetés is elmarad. (Folytatjuk.) Árva.
