Harangszó, 1933

1933-05-07 / 19. szám

148 HARANGSZÓ 1933 május 7. tisztelet érzésével tekintesz-e be­csületes, dolgozó emberekre. Ne feledd el, a te édesanyád az útépítő. Megroggyant térde, reszkető keze, arcán minden redő arról a nagy erőfeszí­tésről beszél, mellyel köve­ket rakott le, sziklákat gör­getett el, hogy utat nyisson számodra az életbe, boldo­gulásod felé. Odaadott min­dent. Nem kér semmit, vagy csak nagyon keveset. Egy nyugodt, csendes sarkot ott­honodban. Vagy úgy lehet, hogy már csak néhány hó­napra egy általad megbecsült puha betegágyat. Csak eny- nyit. Vannak-e, akik még ezt is megtudnák tagadni ? Ő a mi legigazibb kalauzunk a mennyor­szág útján. Neked adta szive minden imádságát. Lelkének nemes példaadását, hogy necsak e földi életben, de az örökké­valóság felé is utat nyisson előtted. Amikor imádkozva keblére szorított, már akkor feléb­resztette benned azt az Isten­hez vágyó lelket, amely ma imádkozásra teszi össze két kezedet. Becsülöd az embert, kinyújtod kezedet az elesett­ért, szived lehajlik a nyomo­rulthoz, mindez gyümölcse annak a szt. magvetésnek, melyet édesanyád vagy hitelt nyújtanának. Az édes­anya az, aki odahelyezi már a böl­csőbe szivének minden sze- retetét, áldását, erejét. Pedig hát ki biztosítja őt arról, hogy a kis bölcső lakója öröm lesz és nem szomorú­ság, áldás és nem átok, büsz­keség és nem szégyen, szí­vét körülsugárzó boldogság­fény és nem halálig sebző töviskoszorú. Nem kérdezi ezt. Ő előre odaadja magát. Ha csak egy pillanatra is át- rezdülne a gyermekek szívén az a szeretet, amely a böl­cső fölé hajolt édesanyjuk keblét naponként megdobog­tatta, akkor egyszerre eltűn­nének a föld színéről a tiszte­letlen gyermekek. Az ajkakra fagyna a szülő szívét sebző, illetlen, durva szó. S ma so­kan ragadnának meg egy fá­radt, lehanyatlott kezet, hogy a hála csókjával elhalmoz­zák. Ez a kéz volt az, mely a legdrágábbat minden kikö­tés nélkül előlegként helyezte bölcsőnkbe. A te édesanyád, aki oda­adott mindént.' ' Nemcsak lelkének szerete- tét ragyogta rád, de egész élete elfogyott, elemésztő­dött az érted való munkál­kodásban. Láttál-e már út­építő embereket? Lábuk feltörik, véresre kopik az örök térdenállás­ban. Kezükön kidagadnak az izmok, amint dobálják a nehéz köveket, emelgetik a vaskalapácsot, arcukat forró, szennyes veríték mossa. A Isten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: KapI Béla. 19 XV. Amint az öreg Berthold András késő éjszakába is benyúló munkája alól kissé felszabadul s nyitott sze­mekkel megítélheti az otthoni helyzetet, azonnal vál­toztat azon. Éjszakára betegápoló asszonyt rendel fe­lesége mellé. Azután gondoskodik arról, hogy Sabina lánya hetenként két délutánt az édesanyja mellett tölt­sön s így Anna Mária kímélhesse egy kissé magát. Gerhardt szabad ideje is több lesz. Délutánjai fe­lett majdnem mindig szabadon rendelkezik s azokat Íróasztala mellett dolgozva tölti el, néha a város utcáin bolyong, sőt némelykor barátait is felkeresi. Ma Berthold András csomó írással Fritze Péter irodájába küldi s Bertholdné ugyanakkor a konsisto- riális elnök feleségéhez küldi Anna Máriát, hogy szá­mára könyveket hozzon. Azt mondják nekik: necsak háztól házig menjenek, hanem sétáljanak is egyet. Megbízásuk végeztével elindulnak a száraz, tiszta téli hidegben. A nap az égboltozat alján jár már, de aranykoronája még ragyog a csúcsos tetejű házormo­kon. Az utca közepére rakott kövezet keskenysége nem teszi lehetővé a nyugodt beszélgetést. Egyébként is kocsik, szekerek zörögnek, gyalogos emberek tolonga­nak, lajtokkal kútra menők vagy kútról jövők veszé­lyeztetik ruhájukat. A kutya-hídon át csendesebb vidékre kerülnek, de az állatkert tája is elhanyagolt pusztaságot terít sze­meik elé. A népkert fasorait valamelyik esztendőben kivágták s még senkisem gondolt azok pótlására. A fejedelem kastélya is kopott ruhában szégyenkezik, a hosszú háború öklének nyomait mutogatja. Kiérkeznek a hatalmas városfalhoz. Vastagságát lépésekkel mérhetik, de magasságát tekintetükkel is alig tudják elérni. Tornyos városkapuba torkollik az utca, éppen olyan, mint sok száz az országban. A fa­lakon túl pirosítót hozó szél süvít arcuknak. Pál kiegyenesíti lomhán összeeső testét s kemény erővel hátralendíti karjait, úgyhogy melle nekifeszül a dühöngő szélnek. — Nézze, Anna Mária kisasszony, ez a végelátha­tatlan hatalmas mezőség a jövendő Berlin. A hátunk mögött maradt házikók csupán tűnő múlt emlékei. Tu­dom, hogy valamikor megépül a mi szép városunk és Édesanya.

Next

/
Oldalképek
Tartalom