Harangszó, 1933
1933-05-07 / 19. szám
148 HARANGSZÓ 1933 május 7. tisztelet érzésével tekintesz-e becsületes, dolgozó emberekre. Ne feledd el, a te édesanyád az útépítő. Megroggyant térde, reszkető keze, arcán minden redő arról a nagy erőfeszítésről beszél, mellyel köveket rakott le, sziklákat görgetett el, hogy utat nyisson számodra az életbe, boldogulásod felé. Odaadott mindent. Nem kér semmit, vagy csak nagyon keveset. Egy nyugodt, csendes sarkot otthonodban. Vagy úgy lehet, hogy már csak néhány hónapra egy általad megbecsült puha betegágyat. Csak eny- nyit. Vannak-e, akik még ezt is megtudnák tagadni ? Ő a mi legigazibb kalauzunk a mennyország útján. Neked adta szive minden imádságát. Lelkének nemes példaadását, hogy necsak e földi életben, de az örökkévalóság felé is utat nyisson előtted. Amikor imádkozva keblére szorított, már akkor felébresztette benned azt az Istenhez vágyó lelket, amely ma imádkozásra teszi össze két kezedet. Becsülöd az embert, kinyújtod kezedet az elesettért, szived lehajlik a nyomorulthoz, mindez gyümölcse annak a szt. magvetésnek, melyet édesanyád vagy hitelt nyújtanának. Az édesanya az, aki odahelyezi már a bölcsőbe szivének minden sze- retetét, áldását, erejét. Pedig hát ki biztosítja őt arról, hogy a kis bölcső lakója öröm lesz és nem szomorúság, áldás és nem átok, büszkeség és nem szégyen, szívét körülsugárzó boldogságfény és nem halálig sebző töviskoszorú. Nem kérdezi ezt. Ő előre odaadja magát. Ha csak egy pillanatra is át- rezdülne a gyermekek szívén az a szeretet, amely a bölcső fölé hajolt édesanyjuk keblét naponként megdobogtatta, akkor egyszerre eltűnnének a föld színéről a tiszteletlen gyermekek. Az ajkakra fagyna a szülő szívét sebző, illetlen, durva szó. S ma sokan ragadnának meg egy fáradt, lehanyatlott kezet, hogy a hála csókjával elhalmozzák. Ez a kéz volt az, mely a legdrágábbat minden kikötés nélkül előlegként helyezte bölcsőnkbe. A te édesanyád, aki odaadott mindént.' ' Nemcsak lelkének szerete- tét ragyogta rád, de egész élete elfogyott, elemésztődött az érted való munkálkodásban. Láttál-e már útépítő embereket? Lábuk feltörik, véresre kopik az örök térdenállásban. Kezükön kidagadnak az izmok, amint dobálják a nehéz köveket, emelgetik a vaskalapácsot, arcukat forró, szennyes veríték mossa. A Isten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: KapI Béla. 19 XV. Amint az öreg Berthold András késő éjszakába is benyúló munkája alól kissé felszabadul s nyitott szemekkel megítélheti az otthoni helyzetet, azonnal változtat azon. Éjszakára betegápoló asszonyt rendel felesége mellé. Azután gondoskodik arról, hogy Sabina lánya hetenként két délutánt az édesanyja mellett töltsön s így Anna Mária kímélhesse egy kissé magát. Gerhardt szabad ideje is több lesz. Délutánjai felett majdnem mindig szabadon rendelkezik s azokat Íróasztala mellett dolgozva tölti el, néha a város utcáin bolyong, sőt némelykor barátait is felkeresi. Ma Berthold András csomó írással Fritze Péter irodájába küldi s Bertholdné ugyanakkor a konsisto- riális elnök feleségéhez küldi Anna Máriát, hogy számára könyveket hozzon. Azt mondják nekik: necsak háztól házig menjenek, hanem sétáljanak is egyet. Megbízásuk végeztével elindulnak a száraz, tiszta téli hidegben. A nap az égboltozat alján jár már, de aranykoronája még ragyog a csúcsos tetejű házormokon. Az utca közepére rakott kövezet keskenysége nem teszi lehetővé a nyugodt beszélgetést. Egyébként is kocsik, szekerek zörögnek, gyalogos emberek tolonganak, lajtokkal kútra menők vagy kútról jövők veszélyeztetik ruhájukat. A kutya-hídon át csendesebb vidékre kerülnek, de az állatkert tája is elhanyagolt pusztaságot terít szemeik elé. A népkert fasorait valamelyik esztendőben kivágták s még senkisem gondolt azok pótlására. A fejedelem kastélya is kopott ruhában szégyenkezik, a hosszú háború öklének nyomait mutogatja. Kiérkeznek a hatalmas városfalhoz. Vastagságát lépésekkel mérhetik, de magasságát tekintetükkel is alig tudják elérni. Tornyos városkapuba torkollik az utca, éppen olyan, mint sok száz az országban. A falakon túl pirosítót hozó szél süvít arcuknak. Pál kiegyenesíti lomhán összeeső testét s kemény erővel hátralendíti karjait, úgyhogy melle nekifeszül a dühöngő szélnek. — Nézze, Anna Mária kisasszony, ez a végeláthatatlan hatalmas mezőség a jövendő Berlin. A hátunk mögött maradt házikók csupán tűnő múlt emlékei. Tudom, hogy valamikor megépül a mi szép városunk és Édesanya.
