Harangszó, 1933

1933-05-07 / 19. szám

XXIV. évfolyattt. 1933 május 1. 19. szám. Alapította: KAPI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonos: Dunántúli Luttisr-8zivstiá£. At Országot Latkor- 8i9Tetaég hivatalos lapja. Magjaienik mindan vasárnap, Poatacaekkszámla: 30.521 kJdfizetéit elfogad minden evang. lelkész és tanító. A világ úgy ad, hogy a jobbal nyújtja, a ballal pedig már vissza is hussa ast. Luther. k „Harang*só" ssorkossU-kiadólüTatada GYŐR Cl., PctőB-tér I Előfizetési ára * negyedévre 1 P 28 fiiléc, félévre 2 P 40 fillér. Egy évre 4 P 80 fillér Csoportos küldéssel lO*/»-os kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba negyedévre 1 P 00 fillér. Élet-kincsünk, EzsaiásVII. — 14. ....és nevezi azt Immánuelnek.* ... Úgy mondottuk, hogy a mi Urunk a Jézus Krisztusban, maga Isten van velünk. Ez a szent tanítás nemcsak a mi hitünknek egyik leg­drágább tanítása, hanem a mi éle­tünknek is legnagyobb kincse. így kell ennek lenni. Hisz mi értelme lenne a legfelségesebb hitigazság­nak is, ha annak semmi hasznát nem vennők földi életünk folya­mán? Legyünk hát meggyőződve arról, hogy hitünk igazságai, éle­tünknek is legdrágább kincsei. A hit egy-egy igaz tanításában a vi­gasztalásnak, a békességnek, a re­ménységnek és a bizodalomnak gazdag forrása rejlik s ebből a for­rásból mindig annyit meríthetünk, amennyire szükségünk van. „Immánuél. . .“ ez az idegen szó magyarul annyit jelent: Velünk az Úr! . . . Vizsgáljuk meg, milyen ha­tással van ez a hit-igazság az em­ber földi életére? Ugy-e mi evangélikusoknak ne­vezzük magunkat és ime ezt is csak akkor tehetjük, ha a szívünk gyö­keréig valljuk, hogy velünk az Úr. Mert evangélikusnak csak azt az embert lehet nevezni, aki boldogan érzi az Istennel való kapcsolatát és ebben a közösségben megőrzi a bé­kességet, azt a békességet, amely felette vagyon minden értelemnek. Egyenesen nincs jogunk magunkat evangélikusoknak nevezni, ha nem lett a vérünkké az a meggyőződés, hogy Isten a mi Atyánk a Jézus Krisztus által. Hisz az egész evan­géliumnak is ez a summája. így nyerhetünk csak vigasztalást, így imádkozhatunk csak őhozzá teljes bizodalommal, mint szerető gyer­mekek szerető Atyjukhoz. így mondhatunk csak neki dicséretet, így félhetjük és szerethetjük Öt mindenek felett . . . Immánuél . . . Isten velünk . . . ezért nincs nekünk szükségünk mise — áldozatra, nincs szükségünk közbenjárókra, sem Máriára, sem a szentekre, mert a Jézus Krisztusban állandóan és örök időkre velünk az Úr! Azután lutheránusoknak is szok­tuk magunkat nevezni. Ez meg any- nyit jelent, ezzel arról teszünk val­lomást, hogy Luther lelke él miben- niink . . . Tehát az a lélek, amely így énekelt: „Erős vár a mi Iste­nünk ... ha ő velünk, ki elle­nünk? . S ha Ő velünk, miért aggódnánk! „Velünk az Úr táborba száll, Szentleikét ránk bocsátja!“ Ki lehet ellenünk?... Talán embe­rek? . . . Mit tehetnek az emberek Isten szent akarata ellen? Talán a nyomorúság? . . . Aki reánk küldi, el is fordíthatja azt. Talán az élet­gondok? . . . Minden gondotokat őreá vessétek. Talán a nehéz teher akar összeroskasztani? ... Az Úr segíti azt elhordozni. Immánuél . .. diadalmaskodunk . . . mert velünk az Úr! Édesanyánk. Irta: Hulvey István. Egyetlen puszta szóban mennyi erő, hatalom van. Egyetlen puszta szóra bezárkózik, megfagy a szí­vünk, a másiknak hallatára, mint meleg májusi napfényre felenged kemény, fagyos kérge s kihajt raj­ta tiszta, szent érzések üde, zöld vetése. Az egyik elválaszt, szét­riaszt bennünket, embereket; a má­sik összekovácsolja lelkünket egy közös érzésben, boldog egyúttör- vendezésben. A mai vasárnap azt a legcsodála­tosabb szót hordozza homlokán, amelynek hallatára megmozdul, felenged gondban, csalódásban, kétségben, életuntságban megder­medt szívünk. És mindnyájunkat, százféle utakon rohanó, semmiben egyetérteni nem tudó embereket egy közös érzésben egyesít ez a szó: édesanya. Ma ő érette száll az ég felé az ép lelkek imája. A hála, hódolat az ö fejére fon ma koszorút. Egyek va­gyunk ebben mindnyájan és nagyon boldog emberek, akik még az ő napjának örülni tudunk. Lapunk egyetlen édesanya-képet közöl mindnyájunk számára. Fara­gott karszékben fáradt, megtört asszony ül. Munkában kieresedett öreg kezeit nyitott Bibliáján nyug^ tatja. Megküzdőit harc, megfutott pálya felséges tanúsága, imára, mélységes tiszteletre kényszerítő látomása. Lehet, hogy elsiklik rajta tekinteted, mert idegen néked ez a kép. Keresed rajta a jobb, tökélete­sebb arcot, ujjain a csillogó gyűrűt, nyakán a fényes láncot, mert a te édesanyád nem ilyen egyszerű. Na­gyobb tekintélyt parancsoló. .Nem ismersz rá. A te szemed szíveseb­ben pihenne meg egy. erőtől duz­zadó egyenes termeten, az egész­ség, szépség színes virágaitól vi­ruló arcon, boldogságban kacagó szemeken, mert a te édesanyád ilyen. Nem! A te édesanyád ő. Minden anya, még ha ma szépségtől viruló, erőtől duzzadó is, az élete ezt a ké­pet hordozza elrejtve szívében. Egyszer majd megmutatja néked, szent missziója, nemes küzdelme után. Mert ő az, aki értünk meg­öregszik, értünk megöregedett. Ő mindig előre ad. Az emberek sokszor megfontol­ják, újra és újra átnézik számveté­süket mielőtt valakinek segítséget

Next

/
Oldalképek
Tartalom