Harangszó, 1933

1933-01-01 / 1. szám

2 HARANGSZÓ 1933 január 1. A ma embere pedig folyton ter­vezi és építi merészen és vakmerőn a maga bábeli tornyát, minden testi és lelki erőt egy célra egyesít, hogy az életet külsőleg minél jobbá, élvezetesebbé és kényelmesebbé tegye és ezt kulturmunkának nevezi. — Megfeledkezik arról, hogy a lélek nélkül nincs igazi lendület a világon, ha mindenki csak a zsíro­sabb rét után törtet ezen a nagy földi legelőn. Az emberi élet belül korhadt, az idegesség és az élet baja, gondja, megemésztik az em­beri életerőt, kialusznak az élet őrtüzei, a lélek olyan, mint a borongó őszi nap, gyenge a fénye, de még gyengébb ereje és melege. Értéktelen és értelmetlen, meddő sopánkodás, hogy a ma embere a régi jó idők képzelt húsos fazeka köré telepedjék. — Nem egyéb ez a kívánság, mint jele annak, hogy a lélek fásult, a test meg rest. — A keresztyén ember azon­ban nem rest, hanem dolgozik, míg nappal vagyon. — Nézz Jézusra! Meg kell ismernünk ezt az új kort a maga feladataival; mert minden kor, mint minden adomány Istentől van, nincs adomány köte­lesség nélkül. Kötelességünk és munkatervünk ott van a mindennapi imánkban: a „Miatyánk“-ban. Naponként el- imádkozzuk a kéréseket: „szentel­tessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te aka­ratod, miképen a mennyben, úgy itt a földön is“—). Legyen ez a föld, ahol az Isten neve megszen­teltetik, amelyben az ő akarata valósuljon, akárcsak a mennyben, ahol a mindennapi kenyér minden­kinek megadatik, ahol a bűnt és vétket szeretettel megbocsátják, ahol a nyomorultakat, csonkákat, béná­kat felemelik, árvák és özvegyek könnyeit felszárítják. — Az új kor új lelket, új embert kér tőlünk! Felhív mindenkit egyen­ként lelki újjászületésre, átalakulásra és megújhodásra, mert ettől függ a ma emberének igazi boldogsága. Ne a múltra szegezzük tekintetün­ket, hanem előre Jézus szavaival: Ki az eke szarvára veti kezét és visszanéz, nem méltó énhozzám. — Az ó-év és uj-év ölelkezése. Az utóbbi két évtized alatt a minden­napi élet forgatagába több olyan újítás sodródott bele, amilyenekre a mi gyer­mekkorunkban rá se gondoltunk. A töb­bek közül ilyenek: az u. n. nyári időszá­mítás és a napnak 24 órára való beosz­tása. A nyári időszámítás még nem vált egészen általánossá, de a huszonnégy- órás beosztás már gyökeret vert a gya­korlatban. Mielőtt a huszonnégyórás időszámí­tást behozták a benzines, villamos és gőzerejü jármüvek menetrendjébe, gya­kori jelszó volt ez: ütött a tizenkettedik óra. Ezalatt rendesen azt értették az em­berek, hogy valami körmükre érett, hogy valamelyes elhatározás halaszthatatlanná vált. A tizenkettedik óra igen nagy sze­repet játsák — mint tudjuk — Szilvesz­ter estéjén is. Ez a pillanat az, amikor az emberek búcsúznak az óévtől és vi­dám zene mellett, magasra emelt habzó pohárral köszöntik a bekövetkezett uj- esztendőt. Nem gondol akkor senki arra, hogy a vidám muzsika akkordjai gyász­indulóval is végződhetnek. Pedig inkább a magábaszállás, a számadás napjának kellene tekintenünk az esztendő utolsó óráit. De ki törődik szilveszter éjjelén azzal, hogy az uj évben is „száz tövis­be“ ütközhetik lábunk? Éltessen bennün­ket a remény. Hisz remény nélkül nem élet az élet! Az újesztendö bölcsőjét talán sohase ringatta szenvedélyesebb remény, mint az idén. Hisz elődje s a többi előzők is egytől-egyig fájó emlékekkel távoztak. Most azonban ne vádaskodjunk. Inkább bizakodó várakozással köszöntsük az újat. Előlegezzük inkább neki a 365 na­pig tartó népszerűséget azzal a köszön­téssel, hogy: legyen különb az elődjei­nél! Nagy kötelesség vár 1933-ra! Ezen nagy kötelésségében segítse meg az em­Isten hárfása. Történeti elbeszélés. Irta: Kapl Béla. Előszó helyeit. A lübbeni ódon templom kőkockáin kongó léptek­kel néhány ember megy végig.Ketten közülök ruhával letakart s könnyedén átkötött csomagot cipelnek. Óva­tos járásukon meglátszik, hogy vigyáznak terhűkre s azt sértetlenül akarják rendeltetési helyére vinni. Hátul sörtehajú gyerek kullog, kezében fedélnélküli szeges ládika, nagyfejű kalapács és olyan T betűre formált lénia, mint amilyent ácsok és asztalosok szoktak hasz­nálni. Elől borotváltarcú papi ember halad letűnt szá­zadok jellegzetes viseletében, mellette két tisztes ru­hájú férfi. A nyitva hagyott ajtón át gyermekzsibongás csapódik a templom komor boltive alá, mintha friss, kacagó tavaszi fuvalom szárnyalna a falak között. Az oltár mellett az emberek leteszik terhüket s a takaró ruhák göngyölegéből egy arckép kerül elő. Né­zegetik jobbról-balról, közelről-távolabbról, aztán a papforma ember hosszú lécdarabbal a falat mutogatja. Láthatóan a kép felfüggesztésére ad utasítást. Csen­des beszélgetés közben mind eltávoznak, csak a bőr- kötényes és a sörtésfejü gyerek maradnak benn. A börkötényes falat mércikél, létrára mászik, majd megint ledobban a kőpadlatra s hunyorító félszemmel távolból nézegeti azt a körömnagyságu jelet, mellyel a képet tartó szeg helyét megjelölte. Tízszer megcsi­nálja, tízszer újrakezdi. — Jó lesz már, mester uram, — kockáztat szót a sörtehajú inasgyerek. Olyan pompásan ki van ez fundálva, hogy angyalok sem csinálhatnák jobban. De ne vétsek szavammal és kíváncsiságommal: vájjon mit jelentenek a kép aljára pingált idegen szavak? — Ne siettess, gyerek,—feleli felemelt kézzel mél­tóságteljesen a börkötényes, — te ezt még nem érted. Mert hát mindenütt, különösképpen pedig a templom­ban mindennek akkurátusán kell történnie. Az archidia- konus úr gondosan vigyáz, hogy prédikációjában egy­betartozó mondatok illeszkedjenek egymás mellé. Az orgonista kántor úr összekeresgéli az egymást kívánó hangokat és bizony nem markolász hebehurgyán az orgona klaviatúráján. Mit tudod te, hogy a templom- nagyobbításkor mennyit tépelődtek azon, hogy az új­jal el ne rontsák a régit. Mert a templomban minden­nek akkurátusán össze kell illeszkednie. Mindebből pe­dig az következik, hogy ennek a festménynek úgy kell itt függnie, mintha mindig itt lógott volna. Vonalainak korrespondálniok kell az oltárral, meg a templom­ablak vonalaival. Az inasgyerek únja a magyarázatot s merész szó­val megállítja a szózuhatagot. — Mester uram, kegyelmed latintudományokat is tanult. Könnyen megmondhatja tehát, hogy mit jelen­tenek a kép alá festett idegen mondatok? A kórusban hirtelen zsibongás támad. Iskolás­gyermekek egymást szorítva tolonganak az orgona elé. Kimagasodik közülök a kántor testes alakja, amint ki­terjesztett karokkal igyekezik rendet teremteni. — Csak lassan, lassan! — folytatja a börkötényes. Várd türelemmel a dolgok rendjét. A kép nem sza-

Next

/
Oldalképek
Tartalom