Harangszó, 1933
1933-01-01 / 1. szám
1933 január 1. HARANGSZÓ 3 berek belátása, észretérése és — megelégedése. Légy tehát örömmel üdvözölve mindnyájunktól 1933, amelyet Isten kegyelme újból reánk derített. Légy üdvözölve azzal a bizakodó várakozással, hogy Aki „vezérli az útlan bujdosónak nyomát“, szövétnekével a mi életutunkat is bevilágítja, hogy tövisre ne lépjünk, hogy kőbe ne ütközzék lábunk. Boldog az, aki ezzel a hittel indul el újév napján, mert azt nem érhetik keserű csalódások. Ujesztendö napján első tekintetünket ösztönszerüleg a jövő felé irányozzuk, mert oly időbe lépünk, melyben a jövőt siirü fátyol fedi. Csak a bizonytalan remény táplál bennünket, mellyel a kérelem és az ima olyan közel rokonok. Kezdjük tehát imádsággal az újévet, mert boldogságunk alapját semmi által sem biztosíthatjuk annyira, mint az ima által, mely a szív érzéseit megnemesiti, kötelességünkre figyelmeztet, rendeltetésünk tiszta tudatára vezet s általában az erény útján a sors minden változásai, az élet minden körülményei között ingadozás nélkül megállani segít. Ne lankássza a mi Istenhez való emelkedésünket a korszellemnek szerencsétlen áramlata, melv — sajnos — sokakban megingatta az Istenben való hitet s ezzel az ima erejében való meggyőződését. Boldog az, aki a múlt évre visszatekintve, nyugodt lélekkel elmondhatja, hogy minden vonatkozásban kötelességeit hiven teljesítette. Mert a boldogság nem a gazdagságban, nem telt erszényben áll; nem attól függ, hogy munkásságunkkal, törekvésünkkel minő sikert értünk el! A boldogság mindezektől független. A boldogság a szívnek ama édes érzése, mely hiven teljesített kötelességeinknek tudatából származik. Innen van, hogy a világi javakban szűkölködő, a szenvedő boldogabb lehet s gyakran boldogabb is, mint a jólétben és kényelemben élő, ha szive üres és lelke nyugtalan ... Mi természetesebb tehát, mint hogy a beállott újesztendöben is szivünk tisztaságának és lelkiismeretünk nyugalmának megőrzésére és biztosítására legyen főgondunk. Mit hoz a beállott újév reánk, családunkra, 'hazánkra és egyházunkra: jót vagy rosszat, bút avagy örömet, haladást, fejlődést? — ki tudná ezt megmondani. De arról biztosak lehetünk, hogy ha mindent megteszünk, amivel ezeknek tartozunk s ha az erény és igazság utain járunk: akkor a mi koronánkat senki el nem veszi, akkor ez év reánk nézve a boldogságnak lesz valóban újéve. Egyesek, népek és nemzetek gondviselő Atyja, hozz végre már ennek a vergődő világnak, a mi hányattatások közt sínylődő hazánknak olyan újesztendőt, amely véget vet a mai áldatlan állapotoknak; olyan újesztendöt, amely baráti közeledést, testvéri megértést tesz lehetővé nemzetek és családok, barátok és ellenfelek közt. Vedd le rólunk ostorodat; ne büntess bennünket azon felül, ahogy elviselhetnénk. Fordítsd felénk áldást sugárzó tekintetedet, hogy felvirá- gozhassék újból Árpád fiainak ezeréves ősi földje annak régebbi határaival! Add, hogy újból három tenger vizében hulljon el észak, kelet, dél hulló csillaga. Adj mindnyájunknak az elmúltaknál boldogabb, vigabb, áldottabb újesztendőt, hogy szünet nélkül dicsérhessük a Te végtelen nagy jóságodat! Isten! hozzád szállanak fohászink Az esztendő első reggelén, Lelkünk neked buzgón átaladva Lépünk át az újév küszöbén; Mert minket mulékony percenetnek Érütési semmivé tehetnek; Te valál, vagy és leszesz jövőben, Te örök vagy az örök időben! Benedek Vince. Cserkészet. Mikor még kisdiák voltam, a legfőbb boldogságomat abban leltem, ha társaimmal együtt kunyhót építhettem a kert végében vagy a rét eldugott sarkában. A kunyhóban puha illatos szénán heverve tárgyaltuk meg harci játékainkat, néha még kalandos történeteket is olvastunk vagy elmeséltünk egymásnak. Szórakozásunkhoz tartozott a nyilazás, labdázás is, de játszottunk más játékot is, egyszóval szép, szabad fiús életet éltünk. Minden gyerek vágyik a szabad élet után és egv fiút sem elégít ki igazán a felnőttek társasága. Bármilyen ügyesen is eljátszik egy édesapa esetleges szabadidejében a fiával, mégis ha egy pajtás érkezik a házhoz, ott hagyja az édesapját, mert akkor boldog igazán, ha fiuk társaságba kerül. Nem elégíti ki a szülője, de az sem elég, hogy idejének nagyrészét leköti az iskola, mert az órák közötti játékos tizpercek is csak vágyat ébresztenek benne, de legkevésbbé sem vezetik le a fiús élet igazi életét, az örökké mozgató, cselekvő energiát. A felnőttek egy része szeretné mindig magához Iáncölni a gyermeket, mások viszont a fiús életvágyak kielégítését szorlad el s az írás sent változik meg rajta. Azt láthatod, hogy a kép egy papot ábrázol. Az ilyen papi képek mind egyformák! Arcuk szőrtelen, — no, nézd csak, — ennek van egy kis bajusza az obra alatt, de ha nem volna, bizony jobb lenne! Homlokuk magas, szemük jóságos, hajuk gazdag fürtökben hull vállukra. Ez a papi ember is ilyen. A képről nevét is megtudjuk: Ger- hardtus Paulusnak hívják. No lám csak, itt Lübbenben volt pap. — Ezenkívül van még róla versben is egy- és más elmondva, de a verset nem szeretem túlságosan. Tudod, a versnek lábai vannak s azok a fránya költők a lábak kedvéért elvagdossák a gondolatokat. Ostoba szokás! . .. Elhallgat és sokáig szótlanul nézi a képet. Rosz- szalólag csóválja fejét. — Hanem a vers alá jegyzett sorokat éppen nem értem. Tisztesarcú papiembert ábrázol a kép, ki bizonyára megérdemli, hogy megörökítsék ábrázatát és mégis — a sátánnal hozzák kapcsolatba. A kórusban megzendül a gyermekek éneke. Az orgona összefogja a vékony és mélyebb hangokat, magasba viszi, majd mélyre meríti, szelíden vezeti, azután meg teljes akkordokkal kiegészíti. Olyan szépen zeng az ének, hogy még a mennyei angyaloknak is kedvük telhetik benne, csak éppen rektor uram rázza elégedetlenül fejét és olyanokat kiált közbe, hogy az bizonyára nincs benn a fekete pontokkal teleszórt kottáskönyvben. A bőrkötényes nagy igyekezetében még azt sem veszi észre, hogy az archidiakonus úr melléje áll s figyelmesen szemlélgeti a próbaképpen falra függesztett képet. — Jól van, mester, mint mindig, úgy most is pompás munkát végeztél. Csak azt hiszem, jó lenne a képet egy kissé magasabbra és egy kissé jobb felé tolni. Ä bőrkötényes önérzetesen int fejével. — Hasonlót gondoltam magam is. Kitűnőnek tartom a kép elhelyezését, különösen ha egy kissé magasabbra emeljük s egy kissé jobbfelé toljuk. A kép is sikerültnek látszik, a vers is megjárja. — Meghiszem azt, — mondja a lelkész, — hiszen ez a mi derék Gerhardt Pálunk ábrázatját szemlélteti. 1676-ban temették templomunk boltívei alá, de ö feljött gyülekezetéhez, hogy hallhassa imádságainkat s énekeink zengését. Ezt a szép képet a reformáció 200 éves ünnepére kapta gyülekezetünk ajándékba. Bizony méltó dolog ez, mert Gerhardt Pálnak sokat köszönhet egyházunk. A bőrkötényes fejét csóválja. •— Szép, szép, archidiakonus uram, de azért még sem értem, hogy ha Gerhardtus Paulus olyan kiváló prédikátor volt, mi köze lehetett akkor a pokol királyához: a sátánhoz? A lelkész elgondolkodva olvassa a kép utolsó sorait : Paulus Gerhardtus Theologus in cribro Satanae versatus. -':*?**' Milyen igaz szavak! Gerhardt Pál, a sátán rostáján megpróbált theologus! Nagy pap volt, nagy énekköltő és nagy ember és bizony nagyon sok szenvedésen és kisértésen ment át. őt az ördög igazán sokszor megforgatta rostáján, de ő mindig hű maradt Istenéhez.
