Harangszó, 1932
1932-10-02 / 40. szám
1932 október 2. HARANOSZO 319 egyházkerületi felügyelő, a soproni hittudományi kar nevében D. dr. Pröhle Károly dékán, a soproni theológiai otthon nevében dr. Deák János egyetemi tanár, valamint Alsóság agg szülötte, Berecz Ábel soproni ügyvéd, egyházkerületi ügyész. Üdvözletét küldött a németországi wittenbergi gyülekezet is, ahonnan valamikor az alsóságiak ősei kivándoroltak. Jánossy Gábor országgyűlési képviselő, mint Kemenesalja szülötte szólt lelkesítő- leg szülőföldje népéhez. A délutáni ünnepélyen dr. Kovács Sándor egyetemi tanár tartott előadást, majd Túróczy Zoltán, győri lelkész beszélt, ki a naini ifjú feltámasztásának történetét alkalmazta az alsósági gyülekezetre és gyümölcsöző életre biztatta a gyülekezetét. Az előadások között szép karének és magánénekek emelték Istenhez a jelenlevők lelkét. Szakály Dezső alsósági igazgató-tanító „Könyörgés* cimű alkalmi költeményét lelkesen szavalta el Haiti Ilona alsósági tanítónő . Nagy Lajos szentantalfai lelkész, zalai esperes pedig a lapunkban is közzétett „Hálahangok* című jubileumi.versét adta elő. Szép vallásos éneket énekelt Somogyi Irén és Illés Dezső, a nagysimonyi ev. férfidalkör pedig Ludván Sándor igazgató tanító gyakorlott vezetésével szebbnél-szebb karénekeket adott elő. Este 8 órakor a gyülekezet tagjai D. Payr Sándor soproni egyetemi tanárnak „Wittnyédi István, Zrínyi prókátora* című nagyértékü történeti színművét adták elő. Úgy a színmű tanulságos és megható tartalma, valamint a lelkes előadás méltó befejezése volt a szép és kegyeletes emléknapnak. Dr. Payr Sándor színműve előadásának hatása alatt általánosan az a vélemény alakult ki, hogy a tudós szerzőt meg kell kérni színmüvének kiadására, hogy az közkinccsé válva minél többeket taníthasson és lelkesíthessen. A mindvégig ünnepi hangulatot ébresztő emléknap rendezéséért a sokat fáradazó Balázs Béla h. lelkészt, Szakály Dezső igazgató-tanítót, valamint a tanítói kart illesse elismerés és tisztesség. A gyülekezet nőegylete őszinte vendégszeretettel vette körül a vendégeket. Hisszük, hogy a jelenvoltak mindegyikének lelkében sokáig emlékezetes lesz e nap. Legvégül pedig hadd hangozzék dicséret és hálaszó ahhoz, akinek nevét áldva kezdtük és folytattuk mindvégig emlékünnepünket: Uram, Te nékünk hajlékunk voltál minden időben. Dicsérjétek az Urat, mert jó ő és mindörökké vagyon az ő irgalmassága ! N. I. Nemeskér jubileumi ünnepe. Nemeskéri artikuláris gyülekezetünk október hó 4.-én ünnepli temp- lomépitésének kétszáz éves jubileumát. Első sorban a gyülekezet ünnepe ez, de részt kérnek öröméből a Nemeskér által tovább mint félszázadig gondozott Nagygeresd, Bük és Szakony anyagyülekezetek s ezek tekintélyes fiiiái. Részt kér a soproni alsó egyházmegye, sőt az egész dunántúli evang. egyházkerület is. Hiszen Nemeskér három dunántúli ev. püspöknek adott menedékhelyet: A nemeskéri ev. artikuláris templom. is vagyok olyan öreg, mert hiszen alig múltam negyvenöt, de a lábaim már nehezen biriák, mióta köszvényesek. — Hol szerezted? — A harcok alatt. — Katona is voltál? — Persze, hogy voltam. Tizenöt évig. S tizenkét éve vagyok itt. Amióta belém szállt a köszvény. — Merre jártál? A porkoláb elgondolkodott. Nehéz sóhaj fakadt fel a kebléből. — Sok felé. Voltam Ázsiában. Végigjártam a Balkánt. S egyszer voltam Magyarországon is. Ott kaptam a bajt. Juszuf elcsodálkozott. — Magyarországon is jártál? A porkoláb elmerengett. — Jártam. S elkerültem egy faluba, ahová ezer szál fűzött valamikor. Gyerek koromba. Juszufnak még a lélekzete is elállt. — Hol, hol voltál? Mit kerestél ott? — Nyékiben voltam. Az anyám sírját kerestem fel. Juszuf felugrott. — Nyékiben? Nógrád Nyékiben? A porkoláb nagyot nézett. — Ismered Nyékit? Jártál ott? Juszuf alig birt uralkodni magán. — Ismerem. Jártam arrafelé. De, hogy került oda az anyád? Hamzsa fájdalmasan nézett a társára. — Nem tudom, mi van velem? Soha senkivel nem beszéltem még erről. Csak éppen veled. Most. Pedig alig ismerlek még. Hogyan lehet ez? Juszuf a porkoláb vállára tette a kezét. • — Mert bízol bennem. Mert érzed, hogy a barátod vagyok. Az igaz, jó barátod. Mint ahogy te is az vagy nekem. Hamzsa megszorította a feléje nyújtott kezet. — Úgy van. A barátod leszek mindig. Igaz, jó pajtásod, bár öregebb vagyok nálad. De az nem baj. Megértjük egymást. Ugy-e? — S én becsülni fogom ezt a barátságot. De most beszélj. Hogy került Nyékibe édesanyád? — Hát nem érted még? Magyarnak születtem! Ott Nyékiben! Juszuf hangosan kiáltott fel. — Te magvar voltál? Hamzsa bólintott. — Az voltam. Atyámat nem ismertem. Egy éves voltam, mikor meghalt. De anyámra jól emlékszem. Hiszen tíz éves gyerek voltam, mikor egy török csapat vonult be a faluba s rontott ránk. Anyámat leszúrták, envem magukkal hoztak ebbe az országba s janicsárt neveltek belőlem. Török lettem, véreim ellen harcoltam. Mert kellett. S hogv egyszer Nvéki körül jártunk, az egyik este bementem a faluba. Az már török kézen volt. Kérdezősködtem az apám, meg az anyám sirja után. S megmutatták. Egy sírban nyugosznak. A jó emberek anyámat apám mellé temették. Lerogytam a sírra. A hajamat téptem, a füvet rágtam kínomban, hogy véreim ellen kell harcolnom. Megmozdult akkor a vér bennem. Esküt tettem, hogv megszököm. vagy megölöm magam, de magyar ellen többé kezet nem emelek. Belemarkoltam a sírba. Egy marék földet vettem magamhoz esküm zálogául s felálltam, hogy távozzam. De egyszerre elhagyott az erőm. Rárogytam a sírra s másnap reggel ott találtak rám. Őszre járt az idő, csípős hideg volt, éjjel jeges eső esett. Bőrig áztam. Belémszállt a köszvény, nem bírtam lábra állani. Úgy vittek el kocsin. Aztán, hogy hasznomat nem vehették, ide szállítottak, valahogy kikuráltak s bedugtak erre a helyre. Azóta itt vagyok s hálát adok Istennek, — mert tudod, pajtás, mindig magyarul imádkozom, — hogy eskümet nem kellett megszegnem. Az a marék föld megóvott minden kísértéstől. Nézd csak, ez az a föld. (Folytatjuk.)
