Harangszó, 1932

1932-03-20 / 12. szám

1932 március 20. HARANGSZÓ 01 Finnország „katona bácsi“-ja. Áldja meg a jóságos Isten mindazo­kat a nemes szíveket, akik kényszer nél­kül, lelkűk sugallatára hallgatva segíte­nek, hogy beteljesüljön 100 romhányi ev. álma, — egy drága kicsi templom!' Cső váry Dezső ev. lelkész. Terjesszük a „HARANGSZÓ“-t! nem siet segítségére a magyar ev. társa­dalom.. Kimondom a szót: templom kell!! Hogy lehetetlen a mai viszonyok mellett? Nem lehetetlen! Egy boldogult jólelkü úr erre a célra hagyott a romhányiaknak telket. Ennek az úrnak a fia megígérte, hogy követ ád, sőt másképen is segítsé­günkre siet jóságos szívével. Van két­ezerötszáz pengőnk. Tehát ha még adakozás útján összejönne háromezer pen­gő, úgy állna egy drága kis templom Romhányban. Mert ezen múlik minden ; ezen múlik 100 ev. lélek megmentése ! Ez a temp­lom a romhányi ev. hívek könnyes vágya, ezért imád­koznak, ezért zörgetnek a ti irgalmas szivetek ajtaján boldog evangélikusok ! Az egyik ev. lapunk ha­sábjain már felsírt a kiál­tásunk és megtalált egypár szivet, akik imáik kísére­tében adakoztak. De csak a szegény evangélikusok küldtek, a gazdagok nem és nem küldtek az egyhá­zak sem semmit! Pedig ha csak P50 P-t küldene minden egyház, már akkor közel lennénk a kívánt ösz- szegliez. Hát mi összetett kezek­kel kérünk, körryörgünk, se­gítsetek, segítsetek, ment­sétek , meg a 100 ev. lel­ket : A mélységből kiáltunk fel hozzátok ev. gyüleke­zetek, ev. emberek ; hogy ha él lelketekben a hitnek egy szikrája, ha fáj szi­veteknek 100 ev. lélek szörnyű vergő­dése, ha át tudjátok érezni az ő fájdal­mukat, akkor segítenetek kell! Adományokat vagy a Harangszó szer­kesztőségébe, vagy lelkészi hivatalom­hoz — Kétbodony, Nógrád vm. — kér­jük. Számunkra a vallás vagy minden, vagy semmi. Isten téged akar, nem a pénzedet. * Aki várja az időt, az elveszti az időt. „Armeíjan séta“. Ez a furcsa két finn szó nem generá­list takar, sem hadügyminisztert, bár szava elhat a legfelső katonától a leg­utolsóig. Ajkáról vezényszavak nem pat­tognak, de előtte minden baka a legna­gyobb tisztelettel vágja össze a bokáját. Rohamsisakja alatt agg áb­rázatával és lóháton meg­felelne hadseregparancsnok­nak is, holott a hadsereg legutolsó katonájának tartja magát. Még csak nem is katona s az emberi élet legnagyobb csatáit nyeri meg szinte napról-napra. Diadalról nem ír a világ- történelem, nincs sehol fel­jegyezve, legfeljebb egyet­len nagy könyvben, de az is láthatatlan. Kicsoda lehet ez az em­ber? Nem katona és mégis minden viselkedése olyan katonai, élete annnyira fel­sőbb hatalom alá vetett, nem parancsolnak néki és mégis engedelmeskedik; ő sem parancsol és mégis szót fogadnak néki. Fegy­verzete sincsen s mégis fel van fegyverezve, hfem az acélsisak ad neki tekintélyt, hanem az üdvösség’sisakja, melyet akkor öltött magá­ra, mikor a Krisztus kato­nája lett. Oldalán ricrn lóg világhírű damaszkuszi acél­penge, mert csak a lélek egyszerű kardjával hada­kozik. Mellét nem védi erős acélsodrpnyból, vagy kemény bőrből készült vért, hanem csak az igazság örökveretű vértje. Amikor harcba száll, nem bronzpaizzsal védeke­zik az ellenség gyilkos nyilai ellen, de maga elé tartja a Sátán elleni harcában a hit fénylő paizsát. (Ef. 6, 10—17.) A neve „armeijan setä“: a „hadsereg — sirdogált csendesen az édesanya. — Nem hallotta kegyelmed, hogy mit do- boltatott a földes urunk, a győri püspök ur, hogy ne merészeljen senki sem a va- dosfai „eretnek“ templomba menni, mert meg fogja emlegetni még öregkorára is. Úgyis szálkák vagyunk a tiszttartó ur szemében hitünk miatt, most még ráadá­sul, ha megtudja, hogy mégis járnak Va- dosfára, bizony deresre húzzák kegyel­medet is, Pétert is. — Ugyan, hiszen senki sem tudja azt meg! — Veti oda Péter, hogy megnyug­tassa édesanyját. Újból a tükör felé for­dul, most már borotválkozni kezd. Azt hitte, hogy édesanyja talán valami más miatt ellenzi a Vadosfára való menetelt. — Persze, hogy nem tudja meg sen­ki, — hagyja rá mellénygombolás köz­ben Péter atyja is. Hogyan is tudnák meg, hiszen a kertek felöl megyünk! Az­tán meg a tisztelendő urnák is meg aka­rom mondani, hogy Himodról is nehéz lesz most már átmenni az istentisztele­tekre. Bizonyára nem tudja még s azt találja hinni, hogy hűtlenekké lettünk hi­tünkhöz, azért kerüljük Vadosfát. Az édesanya Péter ruháit szedegeti a szekrényből, lassan megfordul: — Még hogy nem fogja megtudni senki? Hát |ános szomszéd talán nem mondaná el? Hiszen lépten-nyomon árulkodik ránk azóta, amióta kegyel­med kibökte neki, hogy akár a világ vé­géig is harangoztathat a győri püspök úr, a himodi római hitű templomba ak­kor se teszi többet a lábát! Hát azóta nem sug-e be minden csekélységet a tiszttartó urnák? Most is reggel óta hol ő, hol a felesége lopakodik a kerítéshez, hogy átlessenek. Hátha éppen azt lesik, hogy a dobolás dacára átmennek-e mégis a vadosfai templomba? — Hátha ránk lesekszik, csak lesel­kedjen, majd piros nadrágot kap a tisz- tartó úrtól! — Egyébként is, már csak azért is átmegyünk a vadosfai templom­ba: az első az Isten és csak azután jön a győri püspök úr a maga rendelkezései­vel! Péter ügyét is el kell intéznünk. A sógoréknak is megígértük, hogy felke­ressük! A szegény öreg parasztasszony jár- kel a szobában. Egyet-mást rendezget, az öreg ledobált ruháit a konyhába hordja. Egy-egy leszakadt gombot varr fel, majd söpriit ragad és a szemérmet­len pókot, amely még ünnepnapon sem restel munkálkodni s jókora fonálon ereszkedik alá a mennyezetről, seprővel ügyesen leakasztja, mire észrevenné ma­gát a pók, már az udvaron, a pocsolyá­ban találja magát. Tesz-vesz, de nem szól egy szót sem. Az ura mindig olyan volt: amit egyszer a fejébe vett; azt'nem lehetett onnan kiverni. Péter ugyan­olyan: az apja fia.'Csak az Isten’meg­segítené őket, ha már mindenáron át akarnak menni. Péter és édesatyja tényleg elindultak a messzekörnyéken egyedül engedélye­zett, de a környék elől immár eltiltott vadosfai evangélikus templomba. Elin­dultak dacára a permetező esőnek, a do- bálásnak, a szomszéd ieselkedésének: első az Isten, aztán jön a győri püspök! Amikor elmentek, az öregasszony magára zárta az ajtót. Szekrényéből elő­vette ócska, kopott kötésű, megbámult szakadozott lapú imakönyvét, odaült az ablakhoz, aztán könnyes szemmel imád­kozni kezdett. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom