Harangszó, 1932
1932-03-20 / 12. szám
90 HARANGSZÓ 1932 március 20. hanem a 600 millió lélekkel dicsekvő keresztyénség zengi a Hozsánnát a Béke fejedelmének. Kis falun és nagy városban, kis imaházakban és nagy székesegyházakban öt világrészben 500-nál több nyelven zeng a virágvasárnapi ének. Hull a virág, hull a pálma a Béke. királyának. lába elé. *Az ünnepelt pedig ma is ott áll glóriásan a „béke világa“ felett és nem mosolyog, hanem sír. Sír, mint akkor, az első Virágvasárnapján. Siratja a népét, a boldogtalan emberiséget, amely csak szájjal közelget az Istenhez, csak „Uram- Uram !-oz“, ' de az életében alig van hit és szeretet. Keleten ágyúk dörögnek, haldoklók hörögnek. Nyugaton munkanélküli nyomorgók, vergődő, fuldokló országok szenvednek, itt Európa szívében pedig szétszaggatott ezeréves hazánk küzd végső erejével a holnapért. Tele a világ bűnnel, hazugsággal farizeuskodással, jajjal, vértanusággal, soha nem látott .'nyomorral, közben pedig zeng az ének, a diadalmi himnusz: „Hozsánna a Béke királyának!“... A Béke királya pedig mit csinálna mást? Hullatja szent könnyeit. Siratja a békét, siratja a szeretetet, amely üldözött, hontalan árva ezen a világon. Bár hullana a Krisztus urunk szent könnyeiből egy-egy csepp olyan szivekbe, ahová keli, hogy égesse, marja, jobbulásra kényszerítse őket, hogy lélekben megváltozzék az emberiség fönt és lent, hogy mennydörgő zúgással beleharsogja 600 millió keresztyén Egy böjti vasárnap. (az üldözések Korából.) Irta: Benkóczi Dániel. 1. Péter, a húsz, huszonkét évesnek látszó jobbágylegény az ablak mellett áll, előtte az ablak deszkáján az ablak keretéhez támasztva egy tükördarab. A tükördarab hajdan szebb napokat is láthatott: a győri püspök hirnodi tisztarájának lakószobáját díszítette, de aztán eltört és darabjai a szemétdombra kerültek. Egy ideig ott hánykódtak a többi cserépdarabok között, míg aztán Peter — akkor még gyermek volt — meglátta, egy nagyobb darabját ícivette s azóta a jobbágy családban teljesít fontos hivatást a vasárnaponkénti borotválkozások alkalmával. Most is a reggeli órákban ezért álldogál Péter a tükör előtt. Kezében már ott van a szappan. Mielőtt azonban beszappanozná képét, egy pillantást vet a tükörbe: kis, fekete bajuszkája, szabályos férfias arca egészen kellemes benyomást kelt sajátmagában is. önfeledten, szinte jólesően vizsgálgatja arcát, ami meg is bocsátható, hiszen Péter -amolyan vőleebbe a pogány, hazug világba a Krisztus urunk parancsát: „Legyen igazság, legyen szeretet, legyen békesség!“ Bár igazi keresztyénné válnék már egyszer minden keresztyén, nem a szavak, hanem a hősi tettek keresztyénévé, hogy eljönne erre a szegény, szerencsétlen világra az igazi Virágvasárnapja : a Krisztus urunk vallásának és erkölcsének igazi diadala s az ünneplésünk „lélekben és igazságban“ való ünneplés lenne és nem hullatná drága, szent könnyeit Krisztus urunk, a szeretet és béke Messiása ! Virágvasárnapján legyen ünneplésünk könnyes imádság, bűnbánó szivünkből égre törő fohász: „Mi Atyánk!... Jöjjön el a Te országod! ‘ A romhányi evangélikusok segélykérése. Romhány Nógrád megyében fekszik. A tatárjárás alatt romhalmazzá lett s innét kapta nevét. Népe elmenekült, de a tatárok elvonulása után visszajött és újra építette a falut. Lakossága jóravaló, becsületes, szorgalmas palóc nép. Jelenleg kb. három ezer lakosa van Romhánynak és ebből 100 lélek az evangélikus. Ennek a 100 evangélikusnak irtózatos harcot kell folytatnia drága hitéért a nagy kath. tengerben. A jelenlegi plébános — aki a végtelenségig bigott — mindent elkövet, hogy Romhányban megsemmisítse az evangélikusokat. Híveit annyira bigottá nevelte, hogy azok- közül nem egy van, aki szinte borzadva néz az „eretnekekre“! Van olyan kath. egyén, aki nyíltan kijelentette, hogy „bűnös eretnekkel nem áll szóba!“ gényféle és éppen a mai napon készülnek atyjával együtt Vadosfára, hogy formálisan is megkérjék a menyasszony kezét s aztán húsvét másnapján megtartják az esküvőt is. Atyja a konyhában mosakszik, behallatszik a szobába a víznek a locsogása. Édesanyja hangja is hallatszik halkan, suttogva, mintha az öreget valamiről le akarná beszélni s hangja néha csaknem siránkozóvá válik. Atyja dörmögve válaszol néha-néha, aztán újból hallatszik a viz locsogása. Péter félfüllel figyel, de nem érti meg, miről lehet szó, majd megmártja vízben a szapant és szappanozni kezdi képét. Odahajol kissé a tükörhöz, hogy jobban lásson, mert kinn tavaszi eső permetez s borongós az ég. Bizony kissé várhatott volna az eső is, úgyis elég nagy sár van, nyakig sárosak lesznek, mire Vadosfára érnek. Az ajtó megnyílik. Édesanyja lép be, utána pedig derékig ruhátlanul az édesatyja. Édesanyja a szekrényhez lép, kinyitja annak ajtaját, kezdi előszedni az ünnepi ruhákat. Néha-néha megtörli szemét. Amint átadja férjének az ünnepi ruhát, halkan, szinte esdőn suttogja: Azelőtt békességben éltek az emberek, de amióta ez a plébános odajött, azóta dúl a felekezeti harc. Már kétizben hozott jezsuita prédikátorokat, akik annyira felbőszítették az emberek nyugalmát, hogy tetlegességtől kellett félni. Evangélikus híveink csak csoportokban mertek jönni-menni. A káplán nem restelte az evangélikusokat „bolondoknak“ nevezni. Elvakultságában odáig ment, hogy az elemi iskolába járó ev. gyermekek hitét röhej tárgyává tette úgyannyira, hogy azok sirva mentek haza és kijelentették, hogy többet nem mennek iskolába. Csak erélyes közbelépésemre tiltatott el a káplán a helyettesítéstől. Sok volna felsorolni azt a sok bánfáimat, melyben napnap után részesítik az ottlakó evangélikusokat. A fentieket is csak azért hoztam fel, hogy mindenki lássa, mily hősi küzdelmet kell folytatni az ottlakó evangélikusoknak hitükért. Mindenki elképzelheti ezekután, hogy vegyes házasságoknál milyen terrort fejtenek ki a katholikusok. Nemcsak a reverzálist, hanem azonnali kitérést is követelnek. És kérdem, vájjon mit csináljon az a szegény ev. leány ott a nagy kath. tengerben, amikor csak kath. kérője van?! Mindennek ellenére a romhányi evangélikusok rendületlenül kitartanak hitük mellett. Egyik hittestvérünk házánál majd minden vasárnap összejövünk is- tiszteletre és ott a szemek köny- harmatán keresztül felém csillog az öntudatos lutheri hit! Van olyan eváng. asszonytestvérem, aki kénytelen volt reverzálist adni, de azóta nincsen lelkinyugalma és valahányszor felcsendül ajkunkon: „Ne csüggedj el kicsiny sereg...“, vagy bármely énekünk, mindannyiszor sürü könny borítja el szemét. „Csak arra kérem a jó Istent — úgymond — hogy hibámat gyermekeim jóvátehessék!“ De bármennyire kitartanak is hitük mellett a romhányi evangélikusok, kérdem, soká bírhatják-e az egyenetlen harcot?! Nem. Idővel el kell pusztulniok, ha — Hát mégis elmennek? — Elmegyünk. Persze, hogy elmegyünk! Péter abbahagyja a szappanozást, nyugtalanul fordul meg s tekint édesanyjára. — Miről beszél anyám? Hogy ne menjünk Vadosfára? Az édesanya a fia felé fordul. Péter csak most látja, hogy édesanyja szemei könnyesek. Mi lelhette édesanyját egyszerre, hiszen ő örült a legjobban, hogy végre menyecske lesz a háznál, aki magára veszi öregedő vállairól a terheket. Most egyszerre ellenezné? Igen, fiam, arra kértem a konyhában is atyádat, hogy ma ne menjetek Vadosfára. Olyan rossz előérzetem van. Aztán az az álom is azokkal a vadállatokkal olyan borzalmas volt! — Ugyan asszony — szól közbe az öreg jobbágy — hagyd már azokat a vadállatokat! Nincsen a környékünkön vadállat, legfeljebb jámbor nyulak a mezőn s azok igazán nem fognak bennünket széttépni. És mondtam, hogy a templomba is el akarunk menni, már két fiete nem voltunk! — Igen, hiszen éppen amiatt is félek!
