Harangszó, 1932
1932-03-13 / 11. szám
84 HARANGSZÓ 1932 március 13. Ez a fénykép azután egy kis versnek is lett a szülőanyja. Aino Hóivá egy finn gyermeklapnak, a „Hajnal“-nak is a szerkesztője. Ennek a gyermeklapnak a legutóbbi számában jelent meg a kép s mellette a vers, az e cikk fölébe írt címmel. Leközöljük ezt a képet és a verset, hadd melegedjék meg az árva magyar szív ennyi szeretet láttán! Nem, nem, Sofia ! Aino néni oldalához Kis magyar lány odabú’. Szemeiből könnyár csorog. „Mért vagy olyan szomorú?“ „Mért nem játszol a többivel? Arcodon mért nincs derű ? Virágok közt visz az utad, Hol ének szól s hegedű ! “ A néni igy vigasztalja, De a kis lány csak zokog. „Csak ha nagy lesz újra hazám, Akkor leszek én boldog.“ „ Nem, nem, soha! — ez a jelszóm. Nem felejtem el soha, Az én drága szép hazámnak Sorsa milyen mostoha.“ „Rabló hadak felszabdalták Szép nagy Magyarországot, Amely földért olyan sokszor Az apáink vére folyt.“ „Ezért dolgoz s imádkozik Minden kis és nagy leány. Hiszem, hiszem rendületlen, Feltámad még a hazám!" * * S csodálatos, mindenki örült, a legjobban az öreg úr. Melánia s Éva egymás karjaiba estek s elsírták egymásnak boldog álmaikat. A boldog apa azonnal kiadta az utasítást, hogy ketős esküvőre készüljenek. Nehéz volt azonban Évának az út hazafelé. Nagyobb szomorúság várta, mint gondolta. Irén teljesen megtörve ölelte magához Évát s ezerszer kérte bocsánatát. Eőri véget akart vetni a szomorú jelenetnek s közbelépett szavával: — Nem érünk rá érzelegni, fogjanak az előkészülethez, mert Éva rövidesen leányom lesz. Amália néni nem tudta mire vélni a dolgot, nem tudott szólni, csak kezét meregette az ég felé s hangtalanul mozgott a szája. Irén lemondólag intett: — Nincs már miből készítenünk, holnap elárvereznek s koldusok leszünk. Én vagyok a bűnös, Éva, csak én. Meg tudsz-e bocsátani? Eőri nem engedett választ adni, hanem belevág Irén szavaiba: — Semmi baj. Nem lesz árverés. Rendezem az adóságot s a birtok Éváé s Arthuré lesz. Maguk pedig hajlékot találnak, amíg élnek. Éva, nincs ellene kifogásod? Éva nem szólt, hanem átfogta apósát s megcsókolta. Irén lábaihoz esett s úgy Gyermekeim Finnországban Ti is, kicsik és nagyok! A hazáért — ezt üzenem — Csatasorba álljatok! Isten után a legjobban Szeressétek a hazát! S hogy Isten s hon boldog legyen, Minden gyermek, bárki legyen, Becsülje meg otthonát! Közli : Turóczy Zoltán. Mérges. Sokak előtt ismeretlen név. Sokan nem tudják, hogy ilyen nevű község is van az országban s hogy abban már több mint 300 év óta világol az evang. hit fáklyája s így egyike legrégibb gyü- ' lekezetünknek. Kicsiny, jelentéktelen ez a Győrmegye nyugati határán fekvő, tiszta evangélikus falu, de érdekes, változatos, tanulságos a múltja, melyről igen sok írott emlék szól. Már 1372. évben fennállott mint a hírneves Pótcsalád birtoka., majd később a Mérges család örökli, melyről a község nevét kapta. Volt itt birtoka a Nádasdyaknak, majd később az Ostffy, Márffy és a téti Kisfaludy családnak. Vára is volt a községnek, melyet a vármegye építtetett 1582. évben a török ellen; az 1683. évi török duláskor pusztult ez el, de romjai a legújabb időkig láthatók voltak. E vár harangját később a halászok találták meg a Rába medrében. E harang az 1903. évben történt újraöntéséig használatban volt. A reformáció a várőrség útján terjed el a 16. század végén, vagy a 17. század elején. A lakosság egy szívvel-lélekkel csatlakozik a megtisztított evang. hithez s vallását 300 éven át híven megőrizte. sirt. Az öreg úr nem sokáig birta ezt, hanem rájuk szólt: — Most már elég. Úgy lesz, amint mondtam. Ugv is lett. Melánia s István a régi Horvai kastélyban laktak, Arthur s Éva Somlaiék régi fészkében. Az öreg úr otthon volt mindkét helyen. Irén s Amália Éváéknál. Az esküvő után Irén levelet kapott Eliztől: „Pál eltűnt. A tengerparton megtalálták kalapját. Előtte való éjjel nagy veszteségei voltak s reménye meg nem lehetett, hogy fizetni tudjon. Vagyonunk nagy része elfogyott, de uram állást kapott, boldogok vagyunk. Ma tudom, hogy a vagyon nem boldogság. Amint lehet, meglátogatunk. Eliz“. Egy szép nyári estén Éva a parkban ült s kezében nagy himzőráma. Csoda munka készült. A vásznon a minták szinte imát látszottak lehelni. Arthur megkérdezi Évát: — Mi készül oly titokban? Éva megcsókolja urát s megsúgja néki: — Ezzel még tartozom a jó Istennek. Oltárterítő lesz az ő dicsőségére. Együtt tették az oltárra, letérdeltek s halkan imádkoztak. Ugyanakkor egy sírboltnál is imádkoztak ketten: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben! Ámen“. — Vége. — Itt más vallás sem beköltözés, sem ve- gyesházassá.g útján gyökeret verni nem tudott. Első ismert lelkész a trencséni származású Vadinyi András volt, kit 1634. május 23.-án a csepregi zsinaton avattak fel mérgesi lelkésznek, őt követte Edvi Illés Gergely a martir prédikátor, kinek ez volt első lelkészi állomása s aki később mint malomsoki lelkész a gályarabságra vezető úton, Nápoly közelében vértanuságot szenvedett a Krisztusért. Az akkori mérgesi lelkész, Nagycenki István szintén megidéztetett a pozsonyi törvényszék elé, s ott állásáról való lemondásra kényszerítették. Ettölfogva licenciatusok, vagyis a szentségek kiszolgáltatására s predikálásra felhatalmazott tanítók működnek a gyülekezetben. A lelkészek és tanítók névsora 300 éven keresztül hiánytalanul kimutatható s ugyancsak rengeteg följegyzés van birtokunkban a gyülekezetnek egyszer örvendetes, másszor siralmas múltjáról. Az 1683. évi török dúláskor fölégetik a községet, a lakosság pedig elmenekül; elpusztul a templom is és romokban hever több mint száz éven át. Részint a nyomor, részint a vallásüldözés gátolja telepítését. A puszta falakat nyáron zöld ágakkal födik hitbuzgó elődeink, télen pedig a parochiális házban gyűlnek ösz- sze Isten imádására. De ettől is megfosztja őket az ádáz ellenség; 1656. évben kiszállott vármegyei kommisszió megszünteti a vallásgyakorlatot, a tanítót elűzi, a parochiális házat pedig a rá- baszentmihályi plébánosnak -adja át, ki mindent elkövet, • hogy a nyájat átterelje a kath. egyház aklába. De hiába! Elődeink között nem akadt hitszegö. Inkább megtették a hosszú utat Tétre, ahol ar- tikuláris templom volt, de hitüket el nem hagyták. Végre ütött a szabadulás órája. II. József türelmi rendelete életre kelti a gyülekezetét. Már 1782. évben visszavásárolják a parochiális házat s tanítót hívnak, majd 4 év múlva meghívják lelkészül Turchányi Jánost, ez ősi ároni család derék tagját s már a következő évben templomépítésre gondolnak. Az engedély megszerzése nem volt könnyű, csak 50 családot tudtak kimutatni, felét annak, amennyit a türelmi rendelet megkövetel. De ezt az akadályt is legyőzik; szaporítják a papi és tanítói földbirtokot, hogy, terheiken könyítsenek s így végre az engedélyt mégis csak megnyerik. 1787.-ben a régi, csonkafalakra felépítik a templomot. Építés közben a romok algtt rengeteg régi fegyvert, dárdát, kardot s mintegy 30 kisebb-nagyobb ágyúgolyót találtak, melyek közül a legnagyobb még most is látható a torony oldalába befalazva. Az újraéledéskor csatlakozik Mérgeshez Rábaszentmihály; valamikor virágzó nagy evang. gyülekezet, az 1725. évben azonban felette is meghúzzák a halálharangot; a falu Eszterházy herceg tulajdonába megy át, plébánost kap s kényszerből elhagyja hitét, 1787-ben már csak 6 ev. család van a községben. Számuk azóta örvendetesen gyarapodott; hitbuzgóságukat megőrizték s most is derék, áldozatkész hívei gyülekezetünknek. Amilyen viharos volt a 17., 18. század, épp olyan küzdelmes volt a 19. század; sok baj, csapás bénította, nehezi-
