Harangszó, 1932

1932-03-13 / 11. szám

1932 március 13. HARANGSZÓ 85 tette a gyülekezet életét. 1805.-ben ko­lera dühöngött, 1811-ben földrengés pusztította el a templom tetőzetét, a papiak 1 ízben, a tanítólak s iskola 2 íz­ben leégett; a 70-es években árvizek pusztították a határt több ízben is s a község elszegényedését, elnéptelenedését vonták maguk után. A mérgesiek erős akarata s munka­szeretete azonban legyőzte ezeket a ba­jokat is; a hitbuzgóság s áldozatkészség nem lankadt s hála Istennek ma is meg­van. Kiemelkedőbb mozzanatok a múlt és jelen század történetéből gyülekeze­tünkben a következők: a toronyépítés 1835.-ben, templomrenoválás az 1860. és 1907. években, papiak s tanítólak építés 1826., 1874., 1876. s 1884. években, ha­rangbeszerzés: 1903. s 1925. években, papiak- s iskolarenoválás 1923. s 1929. években. Lelkészeink közül kiválóbbak voltak: Tóth János, ki magyarságáért a Bach-korszakban állását veszítette, Be- recz Lajos s Borbély János. Mérges a küzdő gyülekezetek közé tartozik most is, mint kicsiny, 300 s egy­néhány leiekből álló egyház, csak nehe­zen s nagy áldozatokkal tudja magát fenntartani. Gazdasági baiok is súlyos­bítják helyzetünket; a Rábaszabályozás elvágta a községet határától, rendes közlekedésről, hídról pedig nem gondos­kodott, így a földművelés igen nagy ne­hézségekkel jár. a község fejlődése megakadt s félni lehet a visszafejlődés­től, elnéptelenedéstől. De bízunk a jó Istenben, hogy átsegít bennünket ezeken a bajokon is s e nagymultú gyülekezet­nek lesz — jövők is. Barát h József. Magamentés. Márk 14, 19 ; Csak nem én?! Ha igaz az, hogy minden kis harmat- cseppben visszatükröződik a nap a ma­ga egész fényességében, igaz az is, hogy minden egyes bibliai mondásból maga az élet tükröződik vissza és ismerhető meg. Mert az Isten Igéje nem valami rég letűnt időknek homályos emléke, avult igazságok múzeuma, hanem élet és lé­lek, mely megvilágosítja, áthatja, alakít­ja, szebbé teszi minden időknek, tehát a mostani világnak sok baját, gondját és nyomorúságát is. Ilyen az a három szó­ból álló Ige is, amit e sorok fölé írtam. Egv darab élet. Sötét, szomorú emlék a régi világból és a mának is szomorú va­lósága. mely mibennünk is böjti hangu­latot ébreszt. Utolsó vacsoráját költi el az Úr 12 tanítványával. Milyen boldog együttlét lehetett volna az a hálás áhítattal és nemzeti emlékezésekkel megszentelt va­csora, ha be nem lopődzott volna már ebbe a kis társaságba is az árulás, a bűn. ,,Egy közületek elárul engemet“ — mondja az Úr. Valami döbbenetes hallgatás támad az első pillanatban erre a váratlan, ha­lálosan komoly kijelentésre, — valami­képpen mind a tizenkettő találva érzi magát, de aztán felülkerekedik mind­egyikben a maguk tág lelkiismeretük mentő szava, tiltakozás az árulás ellen. A magamentés. Egyenként kezdték mon­dani: Csak nem én?! Csak nem én?! Kezdte talán a magamentést az ősz Simon: Én lennék az áruló, akit a Mester maga nevezett el Péternek, a sziklahitű­nek, akire rábízta az Ö nyájának legel­tetését? Vagy én, a fiatal János, akit az Úr szeretett és most is maga mellé ülte­tett? Vagy én, a Jakab, aki az apámat és kenyérkeresö halászkészségemet hagytam el ö érette? Talán én, Fülöp, aki a görögöket vezettem az Úrhoz és olyan jó számítónak bizonyultam, mikor ezreket kellett kevéssel kielégíteni? Vagy cn, Tamás, aki mikor Jézust ellenségei fenyegették, azt mondtam: menjünk és haljunk meg Vele! Vagy én, a Máté, aki az Úr egy intésére otthagytam vámszedö asztalomat s mindjárt vendégül láttam a fáradt Mestert? Vagy én, Natanael, akit ö igaz izraelitának nevezett?! Hasonló módon szóltak a többi tanítványok is, sőt még Iskariótes Judás is ounyi aláza­tossággal mentette magát; Csak nem én, akire a pénzes erszényt bízták a többi tanítványok!? Szóval mindegyiknek van A mérgesi evang. templom. valami képzelt érdeme a magamentségé­re, ami kizárja az árulás szörnyű bűnét. Más lehet áruló, csak nem én! Pedig a Szentirás hosszú sorát őrzi az ö bűneiknek. Hogy balgatagok és restszívűek voltak, hogy nem hittek a Mester küldetésében, hogy mellette vi­lági hatalomról álmodoztak, földi jutal­mat követeltek, hogy egymásközött ver­sengők és irigykedök voltak, hogy ke­mény beszédei miatt hátraállának és nem jártak Övele, — mindezt Jézus nem egy­szer szemükre hányta s most is jól tudta, hogy néhány óra múlva nemcsak Judás hagyja eC hanem a többi tizenegy is és nem lesz közöttük egyse, aki meg nem érdemelte volna a szemrehányást: egy közületek elárul engemet! — De most még a magamentés járja, az az igyeke­zet, hogv magát a Mester, a többiek és a világ előtt mindegyik tisztára mossa, ahelyett, hogy átkarolnák az Úr szent lábait s mellüket verve szólnának: légy irgalmas nékem, bűnösnek. Mondottuk, hogy ez a kis társaság a világnak a képe. A magamentés divatos volt mindig, az első testvérgyilkostól kezdve a mostani világnyomorúság oko­zóiig. Most tartja nagyböjtjét a világ. Az Isten törvényei összetörésének, a sze­retet megcsúfolásának, az ész és techni­ka istenitésének, a mammonimádásnak, a békességünkre valók elfeledésének, a tömeggyilkosságok igazolásának — szó­val az Úr és az Ige elárulása bűnének nagyböjtjét. Konferenciáznak világszerte e kérdések felett: ki kezdte a világhábo­rút, ki kezdje a leszerelést- és meghoz­zák a villamos hullámok a feleletet: csak nem én? csak nem én?! És keleten to­vább dörögnek az ágyúk, gázolnak em­bersorokban a tankok, hullanak békés városokra a gázbombák és ontják özön- nel a testvérvért a testvérek. Nyomorúságos az élet széles e vi­lágon, nincs kenyér, ruha, tüzelő, pénz, gyiiléseznek nagy komolyan a földmive- sek, iparosok, kereskedők, a gyárosok, a tőkések és a munkások s megállapít­ják, hogy mindenki hibás, csak én nem, csak én nem! És a tömegnyomorúság to­vább szedi áldozatait széles e világon. Isten házában ülünk böjti áhítattal, halljuk az Igehirdetést. mely*ostorozza a bűnt, ami az Úr halálát okozta, — lát­juk, hogy milyen nagy a hitetlenség, a tiszta élet romlása, a megbocsátó és se­gítő szeretet hiánya, megértjük, hogy ez a böjti idő kell, hogy mindenkit bünbá- natra indítson, — és csóváljuk a fejün­ket, hogy milyen rossz a világ... csak nem én! csak nem én! Bizonv ez a ma­gamentés az a rettenetes szikla, melyen minden jobbraváltozás megtörik s az önhittség mocsarába fullad. Nem is lesz addig békesség, boldogság, jólét, áldott élet ezen a földön, míg össze nem törjük a mi dédelgetett Énünknek emelt bál­ványt és a büszke magamentés alázatos bűn vallássá nem válik! Nem rég egy kedves képet láttam egv diakonissza lakás fehér falán. Maga a ház lakója festette. Egy kereszt a kép középpontja, melyet mint ragyogó glo- riola vesz körül ez az egv betű: Ö. A ke­reszt tövében liliomok között két betű összetörött részei láthatók: Én. Azt hir­deti ez a kép, hogy a Kereszt előtt a li­liomtiszta életnek is össze kell törni a maga énjét. Bünbánatban. Szolgálatban. Diakonisszához illő. Istennek tetsző gon­dolat, de illik mindenkihez, aki az Úr szolgája akar lenni. Pálmai Lajos. OLVASSUK A BIBLIÁT. Nem én, hanem Ő! Március 14. Ő nem tagad. János 18., 1—6. Jézus megvárhatta volna, amíg a poroszlók a félhomályban nagynehezen rájönnek, hogy melyik Ő. Nem lett volna ebben semmi kárhoztatható megbuvás, elvégre a bárány sem köteles neki futni a késnek, amely reá vár. Voltak idők, amikor az ölni szándékozók elől isteni hatalmának igénybevételével elillant. Te­hát akkor sem úgy, hogy valamit letaga­dott volna. Most azonban siet kiszolgál­tatni Magát. Ez is sejteti, hogy a halál, amelybe belemegy, rendkívüli jelentő­ségű. Március 15. Ö akar szenvedni. János

Next

/
Oldalképek
Tartalom