Harangszó, 1932
1932-03-06 / 10. szám
1932 március 6. HARANGSZÓ 75 A kérelmezők az engedélyt megkapják ahhoz, hogy magoknak lelkészt „szerezzenek“. Választanak-e nyomban, nem tudható. Daróczy Borbála 1722. évi március hó 4.-én kelt levelében úgy a maga, mint népe nevében Valentinyi Illés cinkotai lelkészt hívja meg lelki pásztorául. A gyülekezet — megalakulása óta —, mint a legtöbb evang. gyülekezet, a küzdésnek és áldozatkészségnek példaképe. És bizonysága az Úr megtartó és megsegítő kegyelmének. Rajta szemmel láthatóan beteljesedett: .mikorvizen mégy át, én veled vagyok és ha folyókon, azok el néni borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az Ur, a te Istened“. (Ézs. 43., 2, 3) A viz és a tűz sokszor tette próbára a hívek hitét, áldozatkészségét, „de az Úrhoz kiáltanak szorultságukban, sanyarúságukból kiszabadította őket“. (107.*Zs. 19.) A Duna partján települt Apostagot ugyanis sokszor öntötte el a gátját szakított folyam, elárasztva a magánházakat, a templomot, iskolát, nem kiméivé — míg a magasabb fekvésű helyre nem tették — a temetőt sem. így 1768-ban (ezt megelőzően, ki tudja, hányszor), 1838., 1843., 1853., 1862., 1876-ban kondult az árvizet jelző vészharang. Ettől kezdve erős gát védi a községet. S midőn 1891- ben még áthágta az ár a gátat, még egy méterrel emelik azt. S most emberi számítás szerint ez az elemi csapás nem fenyegeti a lakosságot. De nem kisebb próbára tette a híveket a tűz is. Az ismeretlen időben épült templom 1786-ban vagy körül leégett. Valószínűleg e tűzvész alkalmával vesztek el az első anyakönyvek, iratok. Az új templomot nem a régi sekély, tűzveszélyes és Sziik telekre, hanem dombosabb házhelyekre csakhamar felépítik, hozzá 1808-ban tornyot emelnek, melybe a már 1805-ben öntetett s egyelőre falábra helyezett két harang kerül. 1809-ben az egyházat ismét nagy csapás éri. A templom, a torony, harangok tűzvész martaléka lesznek. De a hívek nem csüggednek el. Példás lelkesedéssel fognak az újjáépítéshez. Oly áldozatkészséggel, hogy a következő evben már három új harang is kondid az újjáépített toronyban s új orgona zendül a megrenovált templomban az Isten dicsőségére. Ezután békének örvend és virulásnak indul az egyház. A“hivek úgy remélték, hogy a béke verőfénye állandóan övezi majd az oly sokszor kemény próbára állított egyházat. A Gondviselő azonban jónak látta mégegy- szer megpróbálni a hívek lelkierejét s egyházhűségét. 15 évi béke után 1825. április 27-én ismét tűz pusztít végig az egész községen, melynek a templom, torony, iskola, lelkészlak, számos buzgó hivő magánvagyona, a lakások háromnegyed része , áldozatul esik. Romokon kivid alig marad egyebe a koldussá vált egyháznak. Csak egy maradt meg: törhetetlen hite, s 1827. évben már az e képen feltüntetett újjáépült templomból tör fel a hála, igazolva az Ígéret valóra válását: „hű az Istén, aki nem hágy titeket feljebb kisértetni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel a kimenekedést is megadja“. Hirdetve: „akik az Urban bíznak, erejük megújul, szárnyrakelnek, mint a saskeselyük“. A hivek serege ma is ebben a templomban szolgálja az Urat, erösítgeti hitét, hogy arról az elődökhöz méltó áldo. 4 Az apostagi evang. templom. A vagyon nem boldogság. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (12) István előadta Amália néni óhaját s kérte Évát, jöjjön vele, mert a néni szeretné látni s nagyon megbánta, hogy oly mostohán viseltetett egykor vele szemben. Míg Irénék otthon voltak, nem merte magát e lépésre szánni, mert félt, de most felhasználja az alkalmat, hogy megláthassa Éváját. Éva meghatódott s maga elé nézve elgondolkodott, de hirteleniil határozott s így válaszolt: — Amíg Irén és férje nincsenek otthon, nem mehetek. Ugye ezt megérti, Horvai úr? Úgy tűnnék fel, aki lopva akar a nagynénivel találkozni, ily vád pedig ne érjen. Bármennyire szeretném látni a nénit, ez alkalommal mégis le kell mondanom az útról. De meg fogom őket látogatni. Még pedig akkor, mikor mindnyájan otthon lesznek. Mondja meg a néninek, nem haragszom senkire s megbocsátottam mindenkinek. Szeretettel gondolok reá s alig várom a napot, mikor megölelhetem. A jó Isten nem feledkezett meg rólam. Gazdagon ellátott mindennel, mire szükségem van s nincs okom panaszkodni. Tudok dolgozni, tudok imádkozni s a többi jön magától. Mondja meg nékik, hogy boldog vagyok. Most hirtelen elnémult. Valaki eszébe jutott. Már-már szerette volna kérdezni, mit csinálnak Eőriék, mit csinál Arthur? De mégsem szólt. Ne lássa senki az ő titkát, maradjon az vele; az ö rejtett álma úgy sem válhat valóra, miért is beszélne róla? István elérzékenyedett s alig tudta könnyeit tartóztatni. Szerencsétlen ez a leány s milyen boldog. De vájjon szeren- csétíen-e szegénységében, mikor oly boldog? Úgy látta, hogy nem. Aki jó kedvvel tudja dicsérni az Istent, az nem lehet szerencsétlen s ha kolduskenyeret eszik. Óh, mit nem tesz az Istenbe vetett hit az emberek életében, ő is tapasztalta ezt. S mégis milyen kevesen tudják, azért oly boldogtalan a világ. E régi felfogásáról most még inkább meggyőződött. Éva szerfelett csodálkozott, hogy Elizék átadták birtokrészüket és semmittevéssel élnek pénzükből. Egyre csóválta fejét. Nem tartotta helyesnek. Ki is fejezte a dolog felett aggodalmát. István látta, hogy Évát hiába erőltetné elhatározása megváltoztatására s búcsút vett. Éva hálásan megszorította kezét, hogv hírt hozott otthonról, ha egyik-másik fájdalmas is volt, de nagyon örült, hogy hallott Amália néninek bünbánásáról. Mikor István eltávozott. Anna néni szelíd szemrehányást tett Évának, hogy nem árulta el neki eddig előkelő származását. Éva megnyugtatta a jó nénit: — így volt ez helyes. Ki tudja, minek tartott volna engem, ha megtudja, hogy édesatyám ezer hold földnek volt az ura s én meg hímzéssel, varrással keresem kenyeremet. Rosszat sejtett volna múltamban s nem szeretett volna úgy, mint szerette a szegény varróleányt. Talán be sem fogadott volna házába. Most már megismert s nyugodtan hallhatta szomorú élettörténetemet. Szeressen továbbra is Anna néni. Hisz a jó Isten sem személyválogató, ' hanem kedves előtte mindenki, aki őt féli. Ezzel átölelte a jó nénit s összevissza csókolta, míg el nem sírták magu_ kát mindketten. XIV. Amália nénit rosszul érintette a hír, de megértette Évát. Éva nem jöhetett titokban, még megvádolhatnék, hogy áskálódni jött a néninél testvérei ellen. Ez pedig nem fér össze az ő jellemével. Legalább meg volt a remény, hogy meglátja még Évát s tudta, hogy nem haragszik reá. Lelkiismerete megnyugodott. Különben is sokkal jobban érezte magát, mióta Irénék nem voltak itthon s István vezette a gazdálkodást. Több történt most egy hét alatt, mint máskor egy hónap alatt. Mindenki tudta a teendőjét s nem vár senki nógatásra. A cselédek csakhamar beleszoktak a szigorúan betartott rendbe s látták maguk is, hogy ez a helyes. Amália nem bánta volna, ha mindig így lenne, de fájdalommal tudta meg, hogy Istvánt hamar elveszíti. Úgy gondolta ugyanis, hogy István náluk
