Harangszó, 1932
1932-02-28 / 9. szám
68 HARANGSZö 1932 február 28. tél veszedelmének és az idő viszontagságának. Lehetetlen felsorolni minden egyes esetet, amikor egyes gyülekezeti tagok külön juttatnak szeretetadományokat egy-egy szegény gyermeknek s minden bizonnyal vannak szeretetadományok, melyeket csak a jó Isten tudott feljegyezni. Áldott legyen mindezért az Úr, kinek Szentlelke az emberi szíveket megindítani képes a nyomor és szegénység láttára. Szeretett gyülekezetünk, ennek Bel- missziói Egyesülete és egyesek szeretet- munkája nagy áldást jelent sokféle tekintetben. Mennyi gondot vesz le a mai Ínséges időkben a szegény munkanélküli, esetleg beteg édesapa vagy édesanya válláról! Mennyi könnyet törül le sok éhes, didergő gyermek arcáról! De van ennek a szeretetmunkának egy igen fontos nevelő hatása is: részvétre, szeretet- re indítja már a kis gyermekszíveket is! Iskolánk e napokban alakítja meg növendékeinkkel az iskolai „Segítőegyesületet“. Külön összejöveteleken akarjuk megismertetni velük a szeretetmunka lényegét, hozzászoktatni a szegény osztálytársaik segélyezésére a megtakarított filléreikből; milyen szép lesz, ha egy-egy osztályban a tanulók maguk indítanak mozgalmat és közösen megtalpaltatják szegény társuk cipőjét, vagy egy nélkülözhető ruhadarabot hoznak neki. így a szeretetmunka gyakorlásába szinte belenőnek a gyermekek s egyházunknak egykor olyan tagjaivá válnak, kik nem tehetnek máskép, mint segíteni ott, ahol szükségét' látnak. Azok pedig, kiket egyházunk most szeretettel magához ölel az ő nyomorúságukban, majdan felnőtt korukban hűséggel és szeretettel teszik meg kötelességüket ebben az egyházban. Krisztus vértanúi. Irta: Horeczky Béla. 2 örök emléket hagyott hátra a lelkipásztori hűségről Paucker evang. lelkész is. Wesenberg városában vetik tömlőébe háromszáz társával együtt. Mint egykor Pál és Silás a filippi börtönben, úgy tesz ő is bizonyságot Uráról és Krisztusáról — a halál torkában is. Csitítja szenvedéstársait s fényes példát mutat előttük. Sötét éjszaka borul Wesenberg városára. Paucker lelkész és fogolytársai az igazak álmát alusszák. Egyszeresük nyílik a börtönajtó s az egyik börtönőr surran be rajta. Valamikor, mint konfirmandus Paucker tanítványa volt s úgy látszik a szívébe hintett mag nem hullott teljesen az útfélre. Nesztelenül odalopóz- kodik Paucker vackához és kíméletesen felébreszti: „Jöjjön velem! — súgja — megszöktem. Épen az imént jutott értésemre, hogy holnap reggel mind a háromszáz foglyot kivégzik. Magát is. Most még van idő, jöjjön gyorsan!“ Paucker habozás nélkül így válaszolt: „Köszönöm, menj egyedül, én itt maradok. Eddig én erösítgettem e háromszáz lelket — holnap, amikor a legnehezebb útra indulnak, még inkább mellettök kell állnom!“ Paucker ottmaradásával tündöklő példáját adta annak, hogy ő igazi „pásztor“. „A béres — mondja az Úr Jézus —, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jöni és elhagyja a juhokat és elfut“. (Jan. 10.) Ez a pásztor azonban ott marad, felkölti vértanú társait s az éjszaka még hátralévő ideje alatt, előkészíti őket a nagy útra. Mikor felkel a nap s kivezetik őket, bátran, eltökélten lépkednek a vesztőhelyre, a háromszáz fogoly és hűséges pásztora. Komoran merednek rájok a puskák és gépfegyverek csövei. E szorongató pillanatban Paucker egy gyönyörű énekbe kezd: Elmegyek, hadd megyek, fézusomat látni meg! Vággyal van a szivem tele, Öt fogadni örökre be. Trónjához én elmegyek. A leggonoszabb szívet is megindulásra késztető jelenet következik ezután: A vörösgárdista hóhérok megtorpannak, nem akarnak tüzelni. Az éneket túlordítva zúg a parancs: „Lőjjetek!“... Vonakodnak, izmaik mintha elzsibbadtak volna, oly szívettépően zeng a háromszáz halálraítélt éneke. Végre mikor már a második vers hangzik: Égi fény, drága fény, Nap, mosolygó ég színén. Eljutok-e oda végre, Hogy a szentek seregébe, Örvendjek tekintetén ?... Akkor kezdenek ropogni a fegyverek. Nagy pillanat ez. Pásztor és nyáj együtt száll az üdvözöltek seregébe. Az Úr Jézus előre megmondotta ezt: „Nyomorúságra adnak majd benneteket és megölnek titeket... De aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül!“ (Máté 24.) A pásztori hűségnek ugyanilyen felséges megnyilvánulása tündököl felénk Wachsmuth lelkész mártiriumából. A mi- tau-rigai országúton terelték őt és gyülekezetének számos tagját Riga váro,sa felé. A sötétséget fogolytársai közül többen szökésre használták fel. De a pásztor nem tágított a nyái mellől, hanem azt, mint a börtönben, úgy az úton is, az szelte külföldi útjának történetét. Ez nagyon érdekelte Eőrit, hisz Arthur is járja ezeket a helyeket, melyekről István említést tett s nagy figyelemmel hallgatta István elbeszélését. Kiváncsi volt, menynyire is viheti anyagiakban egy ilyen mérnök s kérdezi: — Mondja csak, Horvai úr! Milyen jövőt jósol magának, avagy mindig a folyók mentén fog kotorni? Melánia elpirult, de István mosollyal fogadta az öreg úr őszinte kérdését s a legtermészetesebb hangon válaszolta: — Félévig dolgozom a folyók mentén még s azután rendelkezésemre áll a gépgyárnál egy főmérnöki állás. Azután már csak a fővárosban fogok kotorni. Melánia örült magában, hogy Isfván megfelelt atyjának, de az öreg úr, mintha meg sem értette volna, tovább kérdez:-— Aztán mennyi fizetéssel jár ez a fővárosi kotrás? Ha szabad tudnom? — Évi húszezer pengővel. —Volt Istvánnak nyugodt válasza. Ezzel Eőrinek kíváncsisága meg is szűnt. El kezdett gondolkodni, ki tudná, mit számolgatott magában. Talán azt, hogy az ö ezer holdja mit hoz. Úgy látszik valami új felfedezést tett a foglalkozások jövedelmezőségét illetőleg, mert szó nélkül a motorhoz ment vissza s magára hagyta a két fiatalt. Egymásra néztek hosszan, némán. Nem szóltak egymáshoz, a hang ne zavarja a szívek beszélgetését. Melánia István kezébe tette kezét s a legkedvesebb hangon mondta: — István, hozta Isten minálunk! Nem a szavak, de a hang úgy borult István lelkére, mint egy gyönyörű álom, mely nagy boldogságot Ígér. Ráhajolt arra a kis kézre s megcsókolta. S az a kis kéz ott felejtette magát István kezében. Hogy-hogynem, nem indítványozta közölök egyik sem, csak egymásba karoltak s elmentek a sírbolthoz. Letérdeltek ketten s imádkoztak: „Mi atyánk ki vagy a mennyekben...“ Felálltak, egymás karjába estek. Ép alkonyodott. Felettük a fán egy madárka énekelt, a fák setét árnya régi szép meséket mondott, a távolban zúgott a motor s mintha a sír mélyéből hallanák: „...mindörökké! Ámen“. Amint megfordulnak, hogy kilépjenek a vasrács ajtaján, könnyes szemmel ott áll Melánia atyja, homlokon csókolja mindegyiket s azt mondja: „Imával kezdtétek, ezzel folytassátok s imával végezzétek! Ámen“. Ne kutassuk, mi történt ezek után a házban. Mindenütt boldogság, öröm s imádkozásnak lelke jár szerte a termekben. Melánia atyja utasítására még ez este írt Arthurnak, hogy jöjjön haza. Legyen része néki is az örömben. De örömmel tette ezt Melánia. Irt Pestre a nagynéninek is, édesanyja testvérének. Jöjjön, de fiamar, mert nagy az ö Melániájának a boldogsága. XIII. István másnap Pestre ment. Elvégezte dolgát s megkereste Évát. A bejelentő útján sikerült is. Már este volt, mikor bekopogtatott Éváéknál. Ép a Biblia előtt ültek Anna nénivel s olvastak, Éva nem ismert Istvánra s meglehetősen idegenül fogadta ismételt bemutatkozását, csak mikor már tényekkel bizonyította, hogy ő Irén férjének testvére s hogy Amália néninek óhajára iött, akkor kínálta székkel. Ne csodáljuk, hogy Éva nem ismert Istvánra. Nem nagyon látta még s különben is igyekezett emlékéből mindent kitörölni, ami multiára emlékeztette, kivéve egyet nem: Arthurt. Mennél inkább távolodott az idő a találkozásuktól, annál élesebbek lettek lelkében a hozzáfűzödő érzései. Éva mindenek előtt felszólította Istvánt, hogy tartson velük, mert nem szereti magát megzavartatni e munkájában s ha ezzel végeztek, akkor rátérhetnek jövetele céljára. István nem szabadkozott s csakhamar kitűnt, hogy ismeri a bibliát és olvassa. Ez rokonszenvessé tette Éva előtt. István mondta a befejező imát s oly buzgón, hogy macával ragadta Éva s Anna néni lelkét. Valami földöntúli békesség szállta meg őket, mely mély benyomást tett mind- nvájukra. Éva most már közelállónak látta magához Istvánt s bizonyos érdeklődéssel kérdezte, mi hírt hoz otthonról. (Folytatjuk.) m l Ili 'IftlJiilininRMMMHHHHi
