Harangszó, 1932
1932-11-06 / 45. szám
1932 november 6. HARANGSZÓ 361 ezzel a Gusztáv Adolf egylet már testet is öltött. így lett az egykori harctér szent hékemíínek a szintere, s a régi harcias fegyverek, a dárdák és kópják, a pajzsok és lándzsák, a kardok és puskák, átalakultak áldozati tallérokká, bibliákká és énekeskönyvekké, s a hittestvéri, felse- gitö szeretet áldott eszközeivé. S amint Grossmann Szászországban, dr. Zimmermann Károly Hessenben lett szószólója annak, hogy Gusztáv Adolf nagy munkáját, kemény harcát békés eszközökkel folytassák. Itt is, ott is felhangzott az apostoli intés : „Mig időnk vagyon, mindenekkel jót tegyünk, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel". (Gál. 6. 10.) Százezrek és százezrek álltak ennek a munkának szolgálatában s másikkal, áldozatokkal támogatták a Gusztáv Adolf egyletet. Te is támogatod? Te is segítségére sietsz a Gusztáv Adolf Egyletnek s testvérének, a Magyarhoni Evangélikus Gyámintézetnek? Évekkel ezelőtt a rajnai Oppenheim- ban voltam, ahol Luther wormsi utján utoljára pihent meg. Ott abban a városkában van ma a világnak legnagyobb ossáriuma = csontháza. Rengeteg sok kéz- és lábszárcsont felett 15.000 halálfej fekszik szép sorjában. Szinte elhül az emberben a vér, ha abba a csontházba belépve, egyszerre csak 30.000 kivájt szemüreg tekint feléje. Azt beszélik Oppen- heimban, hogy a 30 éves háború vitézeinek csontjai ezek, s hogy sötét,éjjel ezek a csontok megindulnak, összemennek, mindenik a maga csontjához, s felsoraGusztáv Adolf imádkozik a lützeni csata döntő rohama előtt. koznak s újból küzdenek az evangéliumi szabadságért. Ez természetesen a babonás fantázia kigondolása. De az nem babona s nem fantázia, hanem valóság, hogy a 30 éves háború számtalan csataterén s a lützeni csatatéren elesett vallásszabadsághösök s mindenekelőtt a stockholmi Ridderholmi templomban pihenő Gusztáv Adolf némán és mégis oly hangosan, szivet és lelket, csontot és velőt átjáró módon kérdezik ma tőlünk: „Ezt tettük mi a hittestvérekért — hát ti mit tesztek értük?“ Oh bár ez a kérdés addig égetné a mi szivünket, lelkünket, mig mindannyian beállnánk a Gusztáv Adolf diadalmas seregébe, a Gusztáv Adolf Egylet s a Gyámintézet imád- ságos, munkás, áldozatkész tagjainak sorába. Ma, Gusztáv Adolf halálának 300 éves és a Gusztáv Adolf Egylet 100 éves megalakulásának emléknapján a holtak kel- tegetik az élőket: „Ébredjetek fel, halljátok, Testvérek kiáltnak hozzátok, Kiket az ínség szorongat . .. Ébredjetek, itt az idő. Keljetek fel, amíg nem késő. Senki hátra ne maradjon. Ha fájdalma van egy tagnak, Fájjon az kicsinynek, mint nagynak, Hogy egy is el ne pusztuljon. — Bátran harcoljatok, hitben megálíjatok, Az égből jön segítségünk, Nincs kétségünk, Az Ür erős reménységünk.“ Hermann La os. Terjesszük a „H ARANGSZÓ“-t! Cseínek vára. Irta: Szende Ernő. (20) Dénes megmagyarázta. — Thaly is velünk jön. István most oda megy. Mind a négyen együtt leszünk. A rab ajkáról imaszerüen hangzottak cl a szavak. — Az Isten megsegítő kegyelme legyen és maradjon velünk. István rámondta: — Úgy legyen. Amen. István kilépett a folyosóra. Rájuk zárta az ajtót s a két embert magára hagyta. Végig ment a folyosón. Majd visszatért a Dénes szobájába, ott magához vette a ruhát, kötelet, kést és a négyes számú cellát kereste fel. Halkan szólalt meg. — Én vagyok, tisztelendő uram. A porkoláb. Thaly az ablaknál állott. Nézte a kitörni készülő vihart. A hangra megfordult. De látni senkit sem látott. Vaksötétség vette a szobát körül. — Mit akar? — Üljön az ágyára. Leveszem a láncokat. — Miért akarja levenni? — Kérem tisztelendő urat, ne kérdezzen. Sietnem kell vissza, nehogy feltűnjön a távollétem. Kereshetnek. Dénestől már úgyis tudja, hogy szökni fogunk. Én is. A pillanat itt van. Éjfélkor menekülünk. Először a láncokat kell levennem. Üljön hát le s legyen csendben. A hármasban már elintéztük a dolgot. Dénes ott van. Talán már dolgoznak is. Sietnünk kell nekünk is és pedig annál inkább, mert éjfélig egyedül kell a dolgot elvégeznie. A lelkész megnyugodott. — Jól van. Hiszek magának. S leült az ágy szélére. A porkoláb odament. — Higyjen is. Hiszen miagyar vagyok én is. A lelkész szólni akart, de a porkoláb nem engedte . — Kérem, ne beszéljen. Az idő múlik. Sietni kell. Leoldotta a láncokat s belefektette őket az ágyba. Aztán ő is odaült a szélére s beszélni kezdett. — Tisztelendő Uram! Itt van egy reszelő. Vegye át s reszelje keresztül a rostélyt s a vaspántok alját. Tágítsa meg annyira, hogy keresztül lehessen rajta bújni. Itt ez a kötél. Tapogassa ki, ide teszem melléje. Ezt kösse erősen a vaskarikához, aztán eressze ki a másik végénél az ablakon. Közben pedig öltözzék át ezekbe a ruhákba. Ide rakom az ölébe. Vegye. Ez a nadrág. Még jobb lesz, ha azonnal magára huzza. Kérem tehát, vesse le a rabruháját. Thaly szó nélkül engedelmeskedett. — így ni. Ez meg a kabát. Ezt is vegye magára. Ez meg egy kés. Ezt a csizmaszárba tegye. Fogjon hát munkához. Már jól dörög. A reszelő zaját elnyeli. Úgy tizenegy után újból bejövök s pont éjfélkor leereszkedünk a kötélen. Csónak fog ránk várni. Megértett, tisztelendő uram? — Meg. — Akkor hát mlegyek. Csendben kiment, bezárta az ajtót s visszatért a szobájába. Odalépett az ablakhoz. Kitárta. Javában zuhogott az eső. A villámok egymást követték és sűrű dörgések rázkódtatták meg a levegőt. — Csak dörögjetek, csak játszatok ti villámok! Jöjjetek a segítségünkre ti is! Tizenegy után felcihelődött. Körülnézett a szobában. S néma tekintettel búcsúzott a kedves tárgyaktól. Elfújta a mécset s elindult a bizonytalan út felé.
