Harangszó, 1932
1932-11-06 / 45. szám
362 HARANGSZÓ 1932 november 6. Vádak az új tanítási mód ellen. Az új tanítási módszerrel szemben sok aggodalmaskodó szó hangzott el. Nagyon megértem az aggódókat. Hiszen most, amikor minden recseg-ropog körülöttünk, amikor a veszedelmek néma éjszakáján igen sokan, igen • sokszor lidércfény után futnak, azt hívén, az vezet a biztos révbe, érthető, ha a józanok, a kialakult életszemlélettel bírók félve néznek az Isten kertje felé, ahol az eddig jónak tartott módszer helyett máskép gondozzák a fejlődő lélekvirágokat; aggódva, félve szemlélik a kertész munkáját, vájjon új szerszámait biztos kézzel, hozzáértéssel forgatja-e s lesz-e munkája nyomán a mosolygó virágból értékes gyümölcs? Mondom, megértem az aggódókat és mindjárt hozzáteszem, hogy ezek az aggodalmak nemcsak az ö lelkűkben szólaltak meg, de felébredtek azok minden hivatását komolyan szerető tanító lélekben is. Hogy a tanítók mégis hamarabb belenyugodtak az újításba, annak oka munkakörükben rejlik. Bővebben foglalkozván az új tanítási módszer lényegével, csakhamar belátták, hogy az új tanítási' eljárás jobb, mint a régi, mert a lélek minden irányú ki- fejlesztésére törekszik. Az új iskola elleni vádak: A modern (új) iskola nem fegyelmez kellőképen; felhagyva a régi leckéztetéssel, nem ér el kellő tanítási eredményt; s végül a laza fegyelem mellett nem nevel eléggé. Az új iskola természetes folytatása kíván lenni a családi nevelésnek, azért munkájában nem szorítkozik a régi iskolai fegyelemre, amely igen sokszor csak külső magatartásban: mint merev ülésben, padratett vagy karbafont kezekben, síri csendben nyilvánult meg, ami igen kevés biztosíték volt arra nézve, hogy a Emlékkő és kápolna a lützeni csata helyén. lélek is oly fegyelmezetten van jelen. A lélek fegyelme a figyelésben nyilvánul. Az élénk figyelés pedig bizonyos lelki mozgalmassággal jár, ami igen sokszor önkénteen cselekvésben mutatkozik meg. Az önkénytelen felkiáltás; kézmozdulat, kipirult arc, ragyogó szem, stb. Minden ez, csak nem mozdulatlanság, nem kar- batett kezek nyugalma, az bizonyos. De jártak-e már testvéreim aratás idején falusi templomban? Látták-e a szinte emberfeletti munkában kifáradt derék népünket fegyelmezetten, összekulcsolt kézzel, a prédikátorra függesztett szemekkel szótlan ülni, amikor végre a szemek mégis csak le- csutódnak és a látszólagos figyelem (tehát lelki éberség) teljes fegyelmezetlenséggé válik? Nos hát ilyen öreges, külső fegyelmet ne várjunk a ma iskolájától. A mi iskolánkban bizony van élet, szabadság, egy bizonyos cél felé való törekvés, mozgékonyság, de mindez sohasem válhatik szabadossággá, rendetlenséggé. S ha mégis azzá kezdene fajulni — mert ez bizony * megtörténhetik — egy-két erélyes szó elég, hogy a most már megbomlott külső fegyelmet szükség szerint helyreállítsa. Én meg tudom érteni, hogy ez szokatlan. De kérem azokat, kik a botránkozás kövét akarják emiatt ránk dobni, gondoljanak arra, hogy az iskola voltaképen a családi nevelés folytatója. Gondoljanak arra, hogy a gyermek mennyi-mennyi ismeretet szerez a családban, viszonylag többet, mint az elemi iskola alsóbb osztályaiban. S e munka közben látott-e már valaki karbatett kezekkel, mereven ülő gyermekeket? Nem kérdez-e, nem tesz- vesz-e naphosszat ezerannyit? Hogy már sokszor türelmét vesztve rászól az anya: ugyan ne lábatlankodj annyit! Ezt a természetes, érdeklődést, ezt a szabad mozgást, ami az eredményes ismeretszerzésnek természetes VelejáróBelépett Thalyhoz. Az ajtót belülről bezárta. Odament az ablakhoz. Thaly ép a vasak efgörbitésén erőlködött. István is meg- m'arkolta s egy rántással a fal felé hajlította. így tettek a többivel is. Az ablak szabad volt. Halkan megszólalt. — Minden készen van?-— Csak még a kötelet kell megkötni. István fogta a kötelet, odakötötte a karikához, aztán a másik végét leeresztette. Odaállt az ablakhoz s kinézett rajta. A dörgés, villámlás szünőben volt. De az eső csak úgy szakadt. — Ez jó jel. A villámlás szűnik. Jobb is. A sötétség kell most nekünk. Éjfélre járt az idő. Valami halk ütődés hallatszott a mélyből. István kihajolt az ablakon. Belemélyesztette szemét a sötétségbe s feszülten figyelt. Halk zörej hallatszott a hármas felöl. Megnyugodott. A csónak megérkezett. Dénesék most ereszkednek alá. Megfogta a kötelet s figyelt tovább. Egyszercsak érezte, hogy a kötél rángatózni kezd. Visszalépett az ablaktól. — Indulhat, tisztelendő uram. Csak csendben, halkan ereszkedjék alá. Aztán én is követni fogom. Thaly felkapaszkodott az ablakra, kibújt rajta s lassan csúszni kezdett rajta lefelé. Pár pillanat múlva István érezte, hogy a kötél meglazult. Most rajta volt a sor. Egy-két pillanat alatt a csónakban volt. Suttogva szólalt meg. — Mind itt vagyunk? Dénes felelt rá. — Mind. — Akkor fogjuk az evezőket s vigyázva fogjunk a munkához. A csónak meglódult s lassan távolodni kezdett a faltól. Mikor már vagy száz méternyire lehetett, István kiadta a parancsot: — És most teljes erővel előre! Az evezők belemerültek a vízbe s a csónak csak úgy repült. Jó óra múlva parthoz ütődött a csónak. Célnál voltak. Erdő volt előttük. István a csónakoshoz fordult. — Köszönöm a szívességedet, Ali. Nesze ez a zacskó. Nincs benne sok, de hát szegény ember nem is adhat sokat. És mi azok vagyunk. Járj szerencsével és hallgass. Kiugrottak a csónakból s István előre lépett. — Kövessenek engem. Fogják meg hátul az egymás kabátját, mert libasorban megyünk. Keskeny ösvényen fogunk járni. Szótfogadtak. A gyalogolás jót tett a börigázott embereknek. Kimelegedtek s nem fáztak. (Folytatjuk.)