Harangszó, 1932
1932-09-04 / 36. szám
286 HARANGSZÓ 1932 szeptember 4. vagyunk kénytelenek látni, hogy a megpróbáltatások és kísértések milyen nagy pusztítást visznek véghez egyházunkban. Miért nem vagyunk mi is olyan erősek, mint az első keresztyének voltak ? Miért nem tudunk az egyházvédő és egyházépítő munkában olyan erőt kifejteni, mint finn testvéreinknél látjuk? Azért, mert nálunk még a gyökér nagyon beteg. Sok olyan tagja van egyházunknak, akinek teljesen rendezetlen Istenhez való viszonya, aki nem ment még át a megtérésen, vagy más szóval újjászületésen, nem jutott közösségbe az erőforrással: Istennel. Talán éppen azért nem, mert sohasem kapott még komoly, határozott felhívást arra, hogy Istenhez való viszonyát rendeznie kellene. — A válságos idők, melyekben élünk, egyházunk sok baja és a saját életünk nyomorúsága sürgető szóval mondják, — igazolva és alátámasztva, amit Isten Igéje mond — „Szükség néktek megtérnetek, újjászületnetek! Ne maradjatok a felszínen, mert igy a bajok orvoslására irányuló munkátok meddő marad, a gyökerénél orvosoljátok a bajt, csak így következik be a gyógyulás“. A saját életünk nyomorúsága az egyik ok, mely szükségessé teszi számunkra a megtérést. „Aki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát“. Megtérés nélkül olyan vagyok, mint a vak, aki örökös sötétségben jár és nem látja az Isten által teremtett világ csodálatos szépségeit. A bűn éjszakájában járok s nem találok örömöt sem az életben, sem a munkában. Nem látom, nem érzem, hogy milyen jó az Isten, mennyi szeretet van a szívében irántam s minden bűnös gyermeke iránt, mekkora gyűlölet a bűnnel szemben, milyen nagy kegyelem és mekkora öröm Vele együtt élni, néki szolgálni, országát terjeszteni, építeni. Megtérés nélkül olyan vagyok, mint a súlyos beteg, ki nagy erőtlensége miatt nem képes arra, hogy egy lépést is tegyen. Erőtlen vagyok a bűn elleni küzdelemre, képtelen a tiszta, erkölcsös élet folytatására. Tele van a szívem félelemmel a saját sorsom, szeretteim, egyházam és hazám sorsa miatt. Nem is lehet másképpen, hiszen nem élek közösségben Istennel, akitől egy tisztább, szentebb élet folytatására erőt nyerhetnék s akire sorsomat mindazokéval együtt, akiket szeretek, reábízhatnám. Megtérés nélkül nem vagyok képes szeretni sem, mert a szeretet Istentől van. Az a szeretet, mely bűnös szívemből ered, át van itatva önzéssel és anyagiassággal. — Megtérés nélkül gyötrelem az élet, céltalan a földi lét, ki- nos robot a munka. A másik ok, mely a megtérést szükségessé teszi, egyházunk, hazánk, embertársaink s még szélesebb körben az egész világ nyomorúsága. Óh jaj nekem, ha nem látom meg a nagy lelki és testi nyomort, mely segítségért kiált. De jaj akkor is, ha Isten nélkül látom meg. A munka óriási nagysága, a felelősség súlya és saját erőtlenségem, tehetetlenségem tudata földre roskasz- tanak. Ha azonban a megtérés útján közösségbe jutottam Azzal, akinek teljes hatalom adatott mennyen és földön, egyszerre felderül az arcom, megtelik bizakodással a szívem, hisz nem a magam erejével kell végeznem a munkát, hanem az én Uram mindenható ereje által, „nem én munkálkodom, hanem az w velem való kegyelme.“ Minden gondomat Reá vethetem, mert Néki gondja van ream és az én munkámra ... az Ő munkájára. De Isten kegyelme csak akkor tud munkálkodni rajtam keresztül, ha bennem már elvégezhette munkáját. Egyházam, hazám, embertársaim gyógyulását csak akkor várhatom, ha én már meggyógyultam Isten által. Azért is nagyon fontos saját megtérésünk, hogy ne legyünk akadályai mások megtérésének, gyógyulásának. A megtérésre azonban legfőképen azért van szükségünk, mert Isten tartja ezt szükségesnek. A mennyei atya nagy vágyódással várja haza tékozló fiát, hogy gyermeke, munkatársa, örököse legyen. Hiányát Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. (12) — Könnyű dolog lesz. Ismerem azt a vidéket. Tudom azt a helyet, ahol Csetneky lesbe szokott állani, hiszen nem egyszer vettem részt én'is a vadászatán. Holnap a tied lesz Csetneky! Estére megérkezünk. A basa újból figyelmeztette. — De figyelmeztetlek, újjal se érj hozzá. Baja ne essék! Sértetlenül akarom a szultán elé küldeni. Az ilyen ember megérdemli ezt a kitüntetést! — Nehezemre fog esni. Hiszen boszut esküdtem ellene! — A te boszud az lesz, hogy elfogod. A többit bízd rám. Ígérem, hogy erre a földre többé nem fogja tenni a lábát! — Jól van, hatalmas basa. De aztán számítok rád! A szavadat megtartod?-— Légy nyugodt Megtartom. Illő jutalomban lesz részed. S most eredj. A várban ezentúl szabadon mozoghatsz. Bodó elment. Ibrahim még a basánál maradt. Meghányták-vetették a dolgot. Akkor aztán a basa kiadta az utasításokat. Húsz ember talpig felfegyverkezve állott útra készen. S még az alkony leszállta előtt útnak indultak. Bodó büszkén lépkedett Ibrahim mellett. Kard volt az oldalán s ez az önbizalmát teljesen visszaadta. Fárasztó gyalogolás után Rekettyésre értek. Egy alkalmas helyen tábort ütöttek. Bodó úgy tervezte, hogy csak hajnalban keresi fel a Csetneky leshelyét. Éjjel úgy se talált volna rá. Hajnalban felkerekedtek. Bodó rátalált a helyre. Az embereknek meghagyta, hogy amíg az ö kiáltását nem hallják, meg ne moccanjanak, bármi történne is. Aztán egyenkint bújtatta őket a bokrok közé. Aztán Ibrahimmal maga is egy bokor közé telepedett. Úgy kilenc felé távoli kürtharsogás hallatszott Bodó odaszólt Ibrahimnak: — Megérkeztek. A vadászok elfoglalják a helyeiket. A hajtok meg két oldalról kezdik bekeríteni az erdőt s amikor az utolsó is elindul, újból megszólal a kürt s a hajtok akkor neki mennek az erdőnek s megkezdődik a hajtás. — Csetneky hol szokott állani? Bodó széthajtotta az ágakat. Előre mutatott. — Látod azt a kiálló sziklát? Ott annak a meredeknek a szélén? A mögé a szikla mögé szokott állani. Egy keskeny völgybe hajlik ott le a hegy. Kedves menekülési helyük a medvéknek. Egy kis tisztás is van ott. Az meg igen jó a vadásznak. — De hátha most máshol áll fel? Bodó meghökkent. Erre nem is gondolt. De aztán megnyugodott. — Az bizony meglehet. De nem hiszem. Ez az ő kedves helye. Egykönnyen nem mond le róla. Öt-hat medvét is leterít itt, míg máshol csak kettőt, hármat. Biztos, hogy ide fog jönni most is. Hóropogás hallatszott. A két ember meglapult a bokorban. Lépések zaja közeledett. Egy ember haladt el mellettük s a szikía felé tartott. Bodó meglökte a társát. — Csetneky! Ugy-e, mondtam! Csakugyan Csetneky volt. A sziklához ment. Levette a válláról a puskát, megvizsgálta. Aztán nekidölt a sziklának. Várakozott. Kürt hangja zengett végig a fák között. — Most kezdődik a hajtás. Vigyázzunk! Negyed óra múlva hatalmas himmedve törtetett lefelé a hegyről s a szikla mellett húzódó völgynek tartott. Bodó a társa füléhez hajolt.
