Harangszó, 1932

1932-01-24 / 4. szám

26

HARANGSZÓ

1932 január 24.

lettel; van a Szentirásban nem egy Ige, mely a gyötrő tépelödést csendes megnyugvássá, sőt boldog hálaadássá tudja változtatni.

„Akit szeret az Ür, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, kit fiává tógád", (Zsid. 12:6.) megdorgálja, „mint az atya az ő fiát, akit kedvel“ (Példab. 2:12.). Ezekre az igékre nem oszlik-e mindjárt a gyötrő kérdés? Miért épen én szenvedek, küzdők oly sokat? Mert azokat sújtja, próbálja az Ür, akiket szeret. Minden szülő csak a maga gyermekét dorgálja feddi, bünteti, mert szereti; a máséval nem törődik, akármilyen hibát követ is el; az okos szülő, minél jobban szereti gyermekét, annál szigorúbb hozzá. Így tesz a mennyei Atya is; minél jobban kedveli gyermekeit, annál erősebben próbálja őket, annál jobban meg akarja tisztítani őket minden salaktól. „A háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés próbatételt, a próbatétel reménységet, amely nem szégyenít meg“. (Róm. 5, 3—5.) Sokszor hangoztatott, számtalanszor megtapasztalt igazság, hogy a szenvedés, a „próbatétel“, a legjobb nevelő iskola. A hitnek, bizoda- lomnak, Isten iránt való engedelmességnek, teíebaráti szeretetnek olyan magasságaira vezeti a lelket a szenvedés, amilyenekre a jólétnek zavartalan napjaiban sohasem jutna el. Aki tehát sokat szenved, akit az Ür erősen próbál, azt ö magasra akarja elvezetni a lelki életben, azzal céljai vannak, mert nevelni akarja azt. Nem kell-e háladássá válnia a zúgolódó panasznak, ha ezt megértjük?

A gondos kertész azt a fát nyesegeti legtöbbet, amelyből a legszebbet akarja nevelni; minden nyesés fájdalom a fának, de a kertész nem törődik vele, mert tudja, hogy használ neki. Sokszor hasít

A vagyon nem boldogság.

Irta: Dr. Schlitt Gyula. (7)

— S mondja Pál, — vág bizalmasko- dóan szavaiba Irén :— más egyéb nem köti ide? Valami más érzelem, mely nem a holtakhoz, hanem . .. mondjuk ... az élőkhöz köti szívét?

Irén érezte, hogy belepirul s hogy messzebbre ment vallomásában, mint az illem engedi, de a titokban emésztő szerelem nem ismer szégyent, mikor nyilatkozásra akarja bírni szerelme tárgyát. Pál úgy kapott Irén szavai után, mint az éhes vad zsákmánya után:

— Ne tépje szívemet, Irénke! Hagyja pihenni vágyaimat, melyekről nem szólhatok. Elviszem azokat magammal, mint édes emléket. Legyen valamim, ha a sors idegenbe vet, ami e. nembe juttatjae tájat, e vidéket s hogy valamikor nekem is voltak álmaim, boldog álmaim, melyek szépek voltak, nagyon szépek, de nem szólhattam róuk soha senkinek. Különösen önnek nem szólhatok róluk, Irénke, épen önnek. Magácskát talán bántaná, nekem pedig fájna.

Horvai szomorúan sóvárgó szemekkel nézte az egyre jobban piruló Irént, az arcából akarta kiolvasni gondolatait. Eliz és Bandi úgy ültek egymással szemben, mintha valami nehéz teher ereszkedne alá szívünkre. Szótlanul ültek s szorongó érzéssel kisérték a beszélgetés

fájdalom a lelkedbe? Ne bánd, sőt örülj; a nagy Kertész nyesőollója az; nagyon széppé akarja formálni lelkedet.

A szenvedés azonban csak akkor érvényesítheti áldásos hatását rajtunk, ha engedelmesen hajiunk Isten nevelő keze alá. Kérdezhetjük, hogy ha bánat, csapás, baj ér: vájjon mit vétettem? De ne azzal a gondolattal, hogy hiszen nem vétettem, nem érdemiem ezt a csapást, mint ahogy legtöbben kérdezik; hanem keressük magunkban azt a hibát, vagy vétket, amelyből az Úr ki akar gyógyítani. Őszinte önvizsgálat mellett mindig fogunk találni magunkban bőven okot, amellyel meg is érdemeltük a szenvedést. Luther mondja a kis kátéban: „mi naponként sokat vétkezvén, büntetésnél egyebet nem érdemelünk“. Áltatjuk magunkat és elhallgatjuk lelkiismeretűnket, ha ezt el nem ismerjük. Az Isten itélő- széke előtt ki merne érdemeire hivatkozni?

De a zugolódók nem a Krisztus mértéke alá állítják magukat, hanem mások életét vizsgálhatják, azzal mérik össze magukat; jobbak vagyunk másoknál és mégis rosszabb a sorsunk, ezzel a gondolattal gyakran találkozunk. Már csak azért sem helytálló ez a gondolat, mert mindenki csak a maga sorsát ismeri igazán, a másét nem. Azután pedig mindenki csak a maga lelkiismeretével számolhat Isten előtt, másnak a leikébe bele nem láthat. Nem hasonlíthatjuk hát sem érdemeinket, sem bűneinket össze és nem ítélhetjük meg, ki mit érdemel. Az Úr ítél egyedül.

De még inkább kitűnik, mily helytelen ez a gondolkodás, ha az Úr Jézusnak eme mondására gondolunk: „valakinek

sokat adtak, sokat követelnek tőle“. (Luk. 12:48.) Nem a mi érdemünk, ha

fonalát. Hová fejlődik? Mindegyik félt a csattanótól. Tudták, hogy ők csak függvényei a mellettük ülő kettőnek s ezek ügyének dűlőre jutásától függ az ő szerelmük sorsa is. A különbség az volt félelmük között, hogy amíg Eliz Horvaitól tartott, addik Bandi Irénnel nem volt tisztában. Az ő szerelmük azonban tisztább érzéseken nyugodott s azért is tudtak őszintén aggódni. Bandit bántotta már Pálnak alakoskodása, bosszankodott. Nemesebb érzéseiből kifolyólag a családhoz tartozónak vélte magát s így sértette barátjának álnok játéka. Elizhez való őszinte ragaszkodásának hatása alatt tisztultak érzései, gondolatai s már arra gondolt, hogy Horvait leleplezi, de félt, hogy ezáltal útját vágja saját boldogságának is s így inkább hallgatott s tűrte barátja nemtelen üzelmét. Most látta meg először Horvainak nagy romlottságát s határozottan elítélte. Ö köny- nyelmű volt, de ily aljasságra nem lett volna képes.

Irén teljesen felkavart érzésvilága hatásainak engedte át magát. Csak a nagy Horvai nevet látta, melynek ö lesz a viselője. Közel hajolt Pálhoz és remegő súgással mondja:

— Pál maradjon itt. Nem látja, hogy magának otthont akarok adni?

S ezzel oly vágyakozással nézett Morváira, hogy ez keze után nyúlt s hazug áhítattal csak annyit mondott:

— Irénke, maradok.

talán jobbak vagyunk másoknál: több

kegyelmet, több erőt és talán kevesebb kisertést kaptunk. Ezért aztán a kisebb hiba is súlyosabb büntetést érdemel. Áldás minékiink, ha kisebb hibákért is fényit az Ür, csak hálát adhatunk érte, ha a legkisebbeket sem tűri meg, hanem meg akar tisztítani tőlük. Minél feljebb akar emelni bennünket, annál szigorúbb hozzánk, annál keményebben próbál, hogy lenyesegesse rólunk a legkisebb vadhajtást is. Ha érezzük sújtó kezét, kérdezzük Tőle, mi a célja vele, mire akar megtanítani? Akkor boldogan fogjuk tapasztalni: „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javokra van“.

Marcsek Jánosné.

Naplótöredékek

az 1931. évi Osnabrüekben s Míinsterben tartott Gusztáv Adolí-egyesülefi ünnepek és közgyűlések napjaiból.

Irta: Ziermann Lajos, e. gyámint. e. elnök.

(Folytatás.)

Beérünk Osnabríickbe. Mintha csak kicserélték volna ezt a várost. Tegnap s tegnapelőtt olyan nyugodt, csendes volt. Csak a zászlodisszei ékeskedő házak, templomok es tornyok jelezték, hogy ünnepre kcsziil. Délelőtt az bsnabrücki városháza történelmi nevezetességű béketermében megtartott üdvözlő ünnep inkább a hivatalos személyiségek ünnepe volt. Ebben a gyönyörű szép teremben, ahol a 30 éves háború után 1648- ban megkötötték a westfáliai békét, ma a város főpolgármestere s más világi s egyházi notabihtások köszöntötték a G.

Különös vallomások voltak ezek s megérzett belőlük, hogy mindkét oldalról a hideg számításon alapulnak. Rideg szerződés volt, melyből az egyik anyagi hasznot, a másik az előkelő környezet fényét remélte húzni. Látszólag boldogok voltak s a kézcsók, mellyel Pál eljegyezte Irént, meginditólag hatott. Eliz s Bandi öröme igazabb volt. Szívük egymás felé dobbant s egymásba mélyedt szemük örök hűséget esküdtek. Irén oda ment hozzájuk, mosolyogva egymásba tette kezüket s kijelentette őket jegyeseknek.

Amália nénit már befejezett tény elé állították. Örült; mit is tehetett volna. Nem látta ö a szivek rejtett világát, ahonnan kiemelődött az eljegyzés ténye, ö csak az arcok felszínén úszkáló boldogságot látta s boldog volt. Neveteír, hol pedig ?irt. Meg-megsimogatta a leányokat, majd szemét törölte s homlokon csókolta a két vőlegényt. Vidám tervez- getésbe fogtak, mint fognak élni s mily szép lesz minden. Hangos volt a ház a kacagástól. A kitaszított testvér meg a kórházban feküdt, őrá nem gondolt senki.

VII.

A kettős esküvő is meg volt. Nagy ünnepséget csaptak. A Somlai kastélyban volt az egész környék előkelősége. A Horvai névnek újra megjött a varázsa s kitüntetésnek vette mindenki, aki részt vehetett a lakodalmon. Irén boldog volt, mert elérte szive vágyát s belekapcso-