Harangszó, 1932
1932-07-10 / 28. szám
222 HARANGSZÓ 1932 július iÓ. a népnek. Megelégít mindenkit lelkiekben és testiekben. A szeretet lát és észrevesz sokat, megtelíti az életet örömmel és szépséggel, meleggel és erővel. A világnak soha sem volt nagyobb szüksége a szeretetre, mint most. „Mert a szeretet lelki erővel, bizalommal, türelemmel édesíti ki a természet csikorgását s kegyet- lenségétf erőt talál, amelyet beállít a világba, hogy meghibbant egyensúlyát kiigazítsa“. „Aki szeret, a világosságban marad, aki nem szeret, a halálban marad“. „Mindennapi kenyerünket add meg né- künk ma!“, naponként imádkozzuk. Hogy itt is mindenkihez szóljon az öntudatlan természet ígérete: Kenyeret szegénynek és gazdagnak, kenyeret boldog és boldogtalannak, adjuk oda a kalász Ígéretét, az Úr ajándékát Jézus kezébe, tőle vegyük hálaadással, nevében adjuk, hogy minden ajkon kéljen a hittel teljes bizakodó vallomás: „Van Isten, ü engem is szeret, Megadja, ha kérem, a mai kenyeret.“ így jő el a Te országod, a szeretet országa, amelyben egybeolvad, együtt örül a gazdag épúgy, mint a mának sok éhező szegénye, így járnak Krisztus után a kútár A soproni új ev. elemi iskola. piacok helyett a te örök igéidet hirdető búzamezőkön. Ami érdemes arra, hogy imádkozzunk érte, az érdemes arra, hogy kitartóan imádkozzunk érte. A soproni új ev. elemi iskola.*) Egyházközségünk már e század elején komolyan foglalkozott az iskolafejlesztés gondolatával. Akkor 16 tanítója volt iskolánknak, a mindennapi tankötelesek száma pedig 1080— 1090 körül volt, ami a70-es osztályátlagnak felelt meg, de voltak osztályok 80 tanulóval is. Alig egy évtized alatt azonban a tanuló- ifjúság számának növekedésével az osztályok zsúfoltsága tarthatatlan állapotokat teremtett. A mindennapos tanulók száma meghaladta az 1200-at és a 16 osztály közül csak 2 osztályban volt a tanulók száma 70-en alul. 7 osztályban a tanulók száma 70-en, 10 osztályban a 80-on és 1 osztályban pedig 90-en felül volt. Ez az állapot késztette az egyházközség akkori elnökségét arra, hogy 1912. évi február hó 15-én 6 párhuzamos osztály felállításához államsegélyt kérjen. A miniszter úr a kérelmet akkor nem teljesítette, de kilátásba helyezte, hogy az 1913. évi költségvetésben fedezetről gondoskodni fog. A konvent tehát 1912. évi május hó 19.-én tartott ülésén dr. Zergényi Jenő felügyelő indítványára egyhangúlag kimondotta, hogy az 1912/13. tanév kezdetével egyelőre 4 párhuzamos osztályt állít fel és ezeket az új iskola megépítéséig ideiglenes helyiségben helyezi el. *) Az iskola értesítőjéből. Cselnek vára. Irta: Szende Ernő. (5) De a másik percben már magához tért. Az istállóhoz sietett. Belépett s odabotorkált a szalmaágyhoz a szolgához. Megrázta és rászólt: — János! János! Ébredj! A szolga felült. — Ébren vagyok, tisztelendő uram. Mi baj? — Csendben beszélj. S figyelj ide. Valaki az imént bemászott az ablakon a tempómba. Én odaállok az ablak alá s amint leereszkedik, elfogom. Te addig gyújtsd meg a fáklyát s ha hívlak, siess vele hozzám. Hadd lássuk, ki az a templomrabló!? — Úgy lesz, tisztelendő uram. — Hát akkor én megyek. Thaly átsiett az udvaron. Kilépett az utcaajtón s halk léptekkel közeledett az alá az ablak alá, ahol az illető bemászott. Ott csendben megállt s figyelt. Csendes motoszkálás hallatszott a templomból. Kis idő múlva léptek közeledtek az ablakhoz. Aztán valami tekercs repült ki s a földrezuhant. De a szél ereje elnyomta a zörejt, alig hallatszott a puffanás. Ismét csend lett. A templomból nem hallattszott ki semmi. Csak a szél rázogatta a nyitott ablakot. Most valami kaparászás zaja ütötte meg Thaly fülét. Kissé odébb ment az ablaktól. Az istálló felé nézett. Ott már világosság volt. János készen várt. Egészen a falhoz lapult. Felnézett az ablakra. Emberi fej bukkant azon ki. Úgy látszik, észrevette a világosságot. Nem mozdult a fej. De aztán megnyugodhatott, mert a fej nagyobbodni kezdett. Már a fél test is kint volt. Aztán kikerültek a lábak is. Ráült az ablakra. Majd megfordult, belekapaszkodott az ablakfélfába s lefelé kezdett ereszkedni. Már majdnem földet ért a lába, mikor két ölelő kar fogta át. — János, János! Gyere hamar! János az ajtóban állt és azonnal felelt a szózatra: — Jövök már! Jövök! S azzal rohant is a fáklyával. Az ismeretlen megismerte a lelkész hangját. Hallotta a szolga kiáltását. Látta a közeledő világosságot. Érezte, hogy veszve van, ha nem szabadul az ölelő karokból. Összeszedte minden erejét s azon volt, hogy szembe forduljon a támadójával. De emberére akadt! Azt érte el, hogy a karok feljebb csúsztak, lefogták mindkét kezét s mint valami vasabroncsok fonódtak a testére. János odaért. Thaly rászólt. — Világíts az arcába! Nézd meg, ki az? János közelebb lépett s az ember arcába vlilágított. Egy szélroham a lobogó lángot oldalt vágta s végig nyalta a rabló balfelét. Iszonyú ordítás hangzott fel. — Jaj, a szemem! Kiégett a szemem! A lelkész megdöbbent. Eleresztette az embert. Az tehetetlenül esett össze. — Hiszen ez a Bodó! — Az, az, tisztelendő uram. De jaj nekem;! Kiégettem a szemét! Istenem! Mit tettem? Mit tettem? A lelkészt is megrázta az eset. A földön fekvő fölé hajolt. — Világíts. János reszkedő kézzel tartotta oda a fáklyát. Thaly letérdelt. Vizsgálni kezdte az arcot.
