Harangszó, 1932
1932-06-05 / 23. szám
182 HARANGSZÓ 1932 június 5. istentisztelete hiábavaló“ mondja az Írás. (Jakab 1, 26.) Arndt német lelkész pedig ezt a tanácsot adja: „Aki helyesen akar beszélni, tanuljon meg először hallgatni!“ Megszívlelésre méltó az is, amit az írás Jakab apostol által a nyelv bűneiről mond: Minden természet megszelídíthető: a vadállatoké, madaraké, csúszómászóké; a lovak szájába zabolát teszünk és parancsolunk nekik; a hajókat kis kormánylapáttal irányíthatjuk, de a nyelv „fékezhetetlen gonosz“ és „halálos méreggel teljes“; „kicsiny tag, de nagy dolgokkal hányja magát!“ Csekély tűz sokszor erdőségeket lángbaborít és elhamvaszt, hasonlóképen a nyelv is könnyen lángbaborítja az életünket. „Ne szólj szám, nem fáj fejem!“ — mondja a példaszó. Sok embernek fáj, sőt fő a feje, mert nem tudott parancsolni a nyelvének. Egyik nagy hibája nyelvünknek, hogy akkor beszél, amikor nem kellene. Titkot bíztak reánk. Valaki feltárta a lelkét előttünk, de azon kikötéssel, hogy ne adjuk tovább, amit mondott. Nekünk a titoktartás szent elkötelezése folytán meg kellene őriznünk a titkot. Óh, mily csúf dolog, ha mégis kifecsegjük! Egy-egy vigyázatlan pillanatban könnyen megnyílhat a zsilip; akkor azután árad a beszéd folyama és nem tartóztathatjuk fel többé. Azért mondja az Űr Lelke a Példabeszédek könyvének íróján keresztül: Jutalom és hála. Irta: Reichel Lajos. (4) Mikor a hatóság kihallgatta Annust, nem tudta megmondani, hogyan került Gömbösekhez, de vallomásából kitűnt, hogy Miska eddig is valóságos őrangyala volt, mert nem egyszer mentette már ki őt Marosék karmaiból, mikor azok ütötték, verték. A beteg heteket töltött még ágyban. Lázálma vissza-vissza tért. A jó öreg Benkőné minden percét a beteg ágyánál töltötte, hogy az orvos utasításait minél pontosabban teljesíthesse. Ezalatt Sándort is elhozták már a vörösvári kórházba. Sebesülése nem volt bizony oly könnyű, mint azt először jelezték. Tüdőlövése volt, amit hozzátartozói elöl mindaddig titkoltak, míg állapota a válságosról jobbra nem fordult. Mily rettenetes érzések dúlhattak ismét Benkőék szülői szívében. Életet, boldogságot reméltek s helyette két súlyos betegjüket kell a halál árnyékában látniuk. Hozzá még az is, hogy egyik betegnek sem szabad a másikról mindent tudnia. Mily mérhetetlen is a szülői szív aggodalma! Ott születik meg kisded bölcső„Aki fecsegő szájú, azzal ne barátkozzál!“ (Példb. 20, 19. t. i. elfecsegi titkait). Egy igen közkedvelt társalgási műfaj a pletykázás: távollevő mások megszólása. Reáfogták az asszonyokra, hogy ők különös előszeretettel ápolják ezt a társalgási műfajt. Legyünk azonban igazságosak és valljuk be, hogy mi férfiak épúgy szeretünk pletykázni, akárcsak a nők- Nézzük miféle forrásból táplálkozik ez a társalgási műfaj! Egyik forrása a témahiány. Kifogy a beszédtéma, ami pedig elég gyakran meg szokott történni — s ilyenkor a társalgó felek sorba előveszik jó ismerőseiket s alaposan megszapulják őket. — Másik tápláló forrása ennek a szennyvíznek, az a tény, hogy az emberben túlságosan tombol az ujságlás szenvedélye. A legtöbb ember azzal szeret tetszelegni mások előtt: Lám én ezt is, meg emezt is tudom! Ügyelj a nyelvedre, evangélikus keresztyén Testvérem! Mert az emberi nyelv alatt veszedelmesebb, méreg lakik, mint a kígyónak a mérge. A kígyó mérge ú. i. csak a testet hozza gyulladásba és mérgezi meg, az emberi nyelv ellenben a lelket is. Mit mond erre az Urnák Lelke a Bibliában? „Aki megőrzi száját és nyelvét, megtartja életét a nyomorúságtól!“ (Példb. 21, 23.) „A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek!“ (Példb. 10, 19.) jenéi s... ki tudja... még a síron túl is meddig tart. Meghálálni, megfizetni, viszonozni; gyermek soha sem tudja azt eléggé. Szegény Annus, mily nehezen várta mindig, hogy majd elsőnek ő látogathatja meg Benkőékkel imádott vőlegényét. Oly lassan haladnak most mégis a betegszoba óramutatói. Minden órát, minden percet egy-egy örökkévalósággá dagasztja a viszontlátásnak édes vágya. Talán épen e türelmetlenség hátráltatja mindkettőjük gyógyulását is. IX. A koporsóból, a sír széléről jön elő két sápadt ifjú, Soha ember oly boldog viszontlátást nem nézhetett még végig, mint azok, akik Annus és Sándor találkozását látták. Most már örökre egymáséi lehetnek. Nem választja el őket többé a kemény katonai parancs sem. Sándort a felülvizsgálaton véglegesen szabadságolták. Így hát a legrövidebb úton, dispenzáció- val megtartották esküvőjüket. Nem csaptak nagy dáridót. A komoly időkhöz mérten csak a legszűkebb családikörben ünnepelték meg esküvőjüket. A máskor szokásos nagy lakzi tetemes Másik nagy hibája nyelvünknek, hogy akkot nem beszél, amikor kellene. Már gyermekkorban jelentkezik ez a torzvonás. Az iskolás gyermek, miután jó ideig locsogott a szomszédjával, némának tetteti magát, mihelyt felelésre szólítják fel. Az is nagy hiba, ha a gyermek elhallgatja azt, amit megmondani kötelessége volna. A fentiek tanulsága már most röviden az, hogy tanuljunk meg hallgatni és a nyelvünket megzabolázni! Nagy önfegyelmezés és állandó lelki éberség szükséges ehhez- De itt is érvényes a pálapostoli alapelv: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!“ (Fii. 4, 13.) Tanuljunk meg hallgatni és a nyelvünket megzabolázni, de sohase tettesük magunkat némának ott és akkor, amikor szólani kötelesség. Péter és János apostolok, mikor megtiltották nekik, hogy a Krisztus nevében prédikáljanak, így szóltak a jeruzsálemi főtanács előtt: „Nem tehetjük, hogy ne szóljuk azokat, amiket hallottunk és láttunk!“ (Csel. 4, 20.) Két kérdés ne hagyjon nekünk nyugtot: mi nekem a kereszt és mi vagyok én a keresztnek ? * A kereszt véres vád, amely nem engedi elfelejteni, hogy a Krisztus meghalt értem. * A kereszt ölelésre tárt kar, amely arról beszél, hogy szeret az Isten. költségét kegyes adományként Istennek ajánlották fel, templomépítési alapra. Miska is hivatalos volt az esküvőn. Ö reá esett a szép tisztség, hogy Annus- kát az oltárhoz vezesse. Dehogy gondolta volna a jó pajtás, hogy az örök hűséget — mit ott Sándor esküdött Annusnak —- neki kelljen még leélnie majd vele. Mély komolyság töltötte el a kis templomot, amikor az ifjú pár az oltárhoz térdelt és amikor ajkukon elhangzott a „holtomiglan-holtodiglan“, mindenkinek könnybe lábadt a szeme. Zokogásba tört ki a könnyáradat, amikor a gyülekezet ékesszavú lelkésze áldását adta az ifjakra. — Éljetek sokáig békén, abban a jól megérdemelt boldogságban, melyért annyit harcoltatok s melyhez csak a halál árnyékának völgyén keresztül juthattatok el... Ha irigyelt volt is talán némelyek szemében a Sándorék boldogsága, mégis mindenki ugyanezt a hosszantartó boldogságot kívánta nekik. Egyedül Sándor érezte, hogy boldogságuk hosszantartó nem lehet. Sebei ugyan begyógyultak, mégis tudta, hogy ő már többé nem a régi. Tudta, hogy az a gyilkos golyó tüdején örökös nyavalyát hagyott.
