Harangszó, 1932
1932-06-05 / 23. szám
1932 június 5. HARANGSZÓ 183 Emlékezés D. Stráner Vilmosról.*) E napokban vettem a gyászhírt D. Stráner Vilmos, a soproni theol. fakultás dékánjának nem régen bekövetkezett el- hunytáról. Vele oly ember távozott az élők sorából, akinek az utódállamokban működő sok lelkész tartozik mélységes hálával azért a sokféle belső indításért és segítségért, amelyben őket tanulmányi idejük alatt részesítette. Mivel ezek közé tartozom én is, indíttatva érzem magamat, hogy röviden körvonalazzam, hogy az elköltözött többek között ki volt nékem is. Az első naptól fogva úgy állt előttünk, mint atyai jóbarátunk. Mindig látszott rajta, hogy több évig, mint lelkipásztor működött. Mint főiskolai tanférfiú is lelkipásztor maradt. Előadásaiból oly férfinak meleg szívdobbanását hallottuk, aki az imádság szárnyán naponként kereste az Istennel való közösséget. A hallgatónak az óra végén rendszerint az az érzése volt: ime, lelki megtisztulás volt ez számomra, Istenhez közelebb jutottam, mint jobb ember távozom innen. Mily szeretetre méltó volt a szemináriumok és vizsgák alkalmával! Úgy éreztük: nem examinátor ül itt, aki zavarba hozhatná az embert, hanem jóakaraté, atyai barát, aki meg van arról győződve, hogy a jelölt az ő jövendő munkatársa, akivel közös, szent feladatokat kíván megbeszélés tárgyává tenni. Stráner professzor kitűnő megfigyelő volt, akinek figyelmét még a legcseké- lyeb dolog sem kerülte el. Hallgatóinak külső körülményeit is szívén viselte. Hogy közülünk nem egynek, akiket a háború utáni zavaros állapotok övéiktől teljesen elvágtak, általában lehetséges *) Ezt a cikket, amely Konráth Frigyes jugoszláviai ev lelkész tollából a laihachi Neues Leben c. ev. lapban is megjelent, a soproni theologiának a néhai professzorról való s hírrovatunkban ismertetett megemlékezése alkalmából közöljük. volt, hogy tanulmányaikat abban a rettenetes nehéz időben befejezhessék, a tanári kar szeretetteljes gondoskodásának, mindenekfelett pedig az akkori „igazgatódnak, Stránernek köszönhető. Nem túlozok, amikor azt mondom, hogy akkoriban Sopronban Stráner direktor által professzorok és hallgatók között olyasf Stráner Vilmos. valami fejlődött ki, ami több volt munkaközösségnél, vagy egy közös cél után való törekvésnél. Valójában a szenvedés közössége, az imádkozás közössége volt az. És abban az időben, amikor a kommunizmus dühöngött, sorsközösségé lett. Sohasem hatott ránk a római levél 8. fejezetének egyszerű felolvasása (magyarázat nélkül) annyira, mint amikor utolján voltunk egviitt. Azután a szélrózsa minden irányába menekültünk, hogy kényszereszközökkel be ne sorozzanak bennünket a vöröshadseregbe. Kedves elköltözött tanítómesterünk! Te voltál a mi mesterünk, mi a te tanítványaid. Te kiváló voltál, mint mester, mert egész életedben Jézusnak, az isteni Mesternek tanítását követted. A te jóságos és biztos vezetésed alatt |ézus tanítványaivá és az Ö népének pásztoraivá lettünk és azok akarunk maradni életünk végéig, ha Isten kegyelmez nekünk. Nyugodjál békében! Áldott legyen emlékezeted Jugoszláviában működő tanítványaid között. A gyümölcs, amelyet Isten alkotni engedett, megmarad. Szemed nézi, amit hittél és nékünk hirdettél. A szeretet, amely eddig egybekapcsolt bennünket, nem halt meg, erősebb a halálnál. Viszontlátásra! Nagy papok fürdőzése Hévízen a vallásbéke éveiben. (Folytatás 2.) Irta : D. Poyr Sándor. Amilyen eredeti, népszerű és kedves egyéniség volt Szabó Imre mindenütt, amerre csak megfordult, ugyanilyen volt Karsay is. A tudós Ilosvay Lajos egyetemi tanár 1889-ben mint a soproni érettségire kiküldött kormánybiztos,együttvacsorázott Karsayval a kaszinó kertjében. S midőn az öreg úr szokása szerint a pontos időben búcsút vett, Ilosvay mélyen megilletődve mondta a még együttmaradt tanároknak: „Látják, uraim, nagy kár az, hogy az ilyen eredeti, tősgyökeres alakjai a magyar társadalomnak már kihalnak“. (Nemcsak a Karsayak, hanem X. Röviddel az esküvő után hivatalos végzést kézbesítenek az ifjú asszony kezébe. A végzés arról szól, hogy özv. Ma- rosné és István fia minden néven nevezendő hagyatéka egyedüli törvényes örököseként ifj. Benkő Sándorné, szül. Tóth Annát nevezi meg az illetékes bíróság. Marosnéról akkor már mindenki tudhatta, hogy azon a borzalmas éjszakán — amikor Miska megzavarta borzasztó tettében — megörült. Földönfutóvá lett. Valahol az osztrák határ mentén, a csendőrőrjárat bukkant rá holttestére. Sírját is ott ásták meg valahol. — Ilyen örökség, melyhez annyi gyalázat tapad, nem kell, — mondják An- nusék egyértelműen. Egyedül azt a tőle elorozott három holdnyi szőlőt tartja meg magának Annus. A többi kilencven holdnyi birtok felett úgy rendelkezik, hogy az felerészben a falubeli hadiárvák közt osztassák fel a háború után, felerészben pedig a gyülekezetre szálljon. A háború végéig a birtok jövedelme az országos Vöröskeresztegyesületet illeti. XI. Csendes boldogságban telnek az ifjú házaspár napjai. Sándort teljesen lekötik a megkétszeresedett gazdaság gondjai. Munkást nem igen kapni, hiszen minden épkézláb ember csatasorban áll. A gazdának erősen kezébe kell ragadnia a szerszámot, ha gazdasága hasznát akarja látni. Ez okozza Sándor vesztét. Boldog házassága negyedik hónapjában már ismét szomorúság látogatja meg Benkőék ősi házatáját. Isten segedelmével sikerült szerencsésen learatni a mező termését. Arató csak akadt. De jön a hordás, a betakarodás ideje. Ilyenkor minden gazda siet, hogy Isten áldását mielőbb összehordhassa. Sándor is azon igyekszik. Mivel alkalmas embert nem talál, hát magának kell a nehéz kévékkel kiizködnie. Ez a fárasztó, nehéz munka meghozza a fiatal gazda végzetét. Tüdejének alig hegedt sebei felszakadoznak, a vér elönti orrát, száját. Nincs segítség. Napjai meg vannak számlálva. Bánat és aggodalom költözik ismét az oly rövid boldogság helyébe. Aggódva, lesújtva kell várni a változha- tatlant, a legsötétebb, legszomorúbb és leggyászosabb napot. Hát ilyen véget érdemelt az a jó fiú, ily sorsot a hű hitves s a remegő jó szülök? Százszor is szemébe nézett már a halálnak Sándor. A csaták vitéze akkor nem borzadt meg ezer haláltól sem, de most szerettei meleg körében, azok forró könnyei között remeg, mint nyárfalevél. Csendesen, lassan hervadni, látni mint közéig feléje lábujjhegyen a rettenetes halál, hogy leszakítsa öt szerettei kebléről, hol oly boldogan csüngött! — ez a íegrettenetesebb. Egy szép vasárnapon magához kéreti szeretteit és hű barátját, Miskát. Utolsó kívánságát akarja velük közölni. Minden kis erejét összeszedi, hogy mindazt, ami csak szívén fekszik elmondhassa. — Halálom óráján... itt van... Gondoskodni akarok azokról... akik... siratnak... — Édesanyám... édesapám... Miska legyen... a ti hű fiatok... — Anyádat, Miska, most temetted el... szüleim szüleid... Annus életét megmentetted..., viseld gondját is ..........hitv esem hitvesed..., de szeresd majd... gyermekemet is... Becsüljétek..., szeressétek egymást .., mint én szerettelek titeket..., hogy... nyugodt legyen siri álmom... Ugye megteszítek utolsó... kívánságom?... A leomló sűrű könnyek között halkan szól a siratok keserű válasza: — Legyen meg Uram Isten a te szent akaratod...
