Harangszó, 1932
1932-01-17 / 3. szám
18 HARANGSZÓ 1932 január 17. den székre odatesszük még a „Harangszó“ karácsonyi számát. Közben a református urvacsoraosztás- nak vége van, jön a kántorunk. Megtelik a terem is. Alig néhányan maradtak csak el. A gondnok még odasúgja, miközben a kántor már a bevezető futamokat játsza : „Tisztelendő ur, majd mindig mondja meg, mikor álljunk fel, mert még nem igen tudjuk a mi istentiszteletünknek a rendjét.“ Azután felhangzik a: „Boldog öröm nap derült ránk“, lelkesen, valóságként. Istentisztelet után urvacsoraosztás. A kis „gyü- lekezet“-nek egy harmada veszi. Délután 30 kilométerrel tovább utazom, Kunhegyesre. Az állomáson megismétlődik az előbbi jelenet. A gyülekezet gondnoka, a város egyik gyógyszerésze, vár. Útközben megtudom, hogy a névreszóló meghívók mind kimentek, mind a huszonhat lélekhez. (Itt 26 evangélikus van). Érdeklődöm hova megyünk. „Most először a kántorunkhoz“ volt a válasz. Csakhamar megtudom, hogy a „kántorunkéban a helybeli gimnázium egyik tanárát tisztelhetem. A szobában ott áll egy szép rádió. Csakhamer szóba kerül az evangélikus rádió-istentiszteletek. Ma Raffay püspök urat, a múlt hetekben Kapi püspök urat hallgatták. A vagyon nem boldogság. irta: Dr. Schlitt Gyula. (6) Melánia kissé megnyugodott: — Mondja, Horvai ur ■—• kérdi meleg kedvességgel Melánia — miért mondotta az előbb, hogy soha egy sétát sem tehet már ezentúl e park fái alatt? Nem lesz elzárva ön előtt a kapu. Bármikor nyitva áll s tudom, apa is szívesen veszi, ha néha-néha ellátogat ide, hol annyira boldog volt egykor. István elmosolyodott e drága leánynak kedves naivságán. Oly őszintén mondta, mintha valóban nem tudná, hogy a mai nappal ő itt idegen lesz s mint ilyennek, csak keserűséget okoz e helynek meglátása s nem örömöt. Nem akarta azonban a leányt jóindulatú gondolataiban megzavarni s inkább igazat adott neki: — Igaza van, Melánia, a maga jó szive nem zár ki engem innen s megengedi, hogy néha, évenként legalább egyszer meglátogassam ezt a sírboltot, melyben szüleim pihennek, hogy virágot hozzak nekik. Úgy sem gondol már ezentúl velük senki, hisz ők is idegenek lettek a földben. Melániának nedvesek lettek a szemei s tiltakozott István szavai ellen: — Ne mondja ezt. Nem vagyunk mi szívtelenek. Virágot hozok ide minden reggel,mintha csak maga tenné ide s Két számban a „Harangszó“ is jár. „Én nagyon szeretem a Harangszót. Mindig azt a meggyőződést kelti bennem, hogy nem is olyan kevesen vagyunk mi magyar evangélikusok“ — veti a beszélgetésbe a gondnok. Elmondom, én is hoztam Harangszót mindenki számára s ezután is küldünk majd egy-néhány példányt. Már indulni akarunk. Háziasszonyunk egy fekete oltárterítöt csomagol. „Ma felavatjuk az oltár- térítőt a feszülettel és a két gyertyatartóval együtt. Úgy örülök — folytatja a háziasszony csillogó szemmel — hogy az ünnepek előtt befejezhettem.“ Közben megindulunk az iskola felé. A gondnok a feszületet és a gyertyatartókat, a „kántorunk“ a korálkönyvet, a háziasz- szony az oltárterítöt viszi. Megérkezünk az iskolába. Jelen van az egész gyülekezet, amelynek egy- harmada úrvacsorát vesz. Azután este visz a vonat vissza Szolnok felé. A kalauz hangosan kiált egy állomás nevet: „Fegyvernek.“ Kinézek az ablakon. Halványan látszik az állomás egyik ajtaján : „I. oszt. váróterem.“ Holnap ebben a „templominak berendezett váróteremben tartjuk majd az istentiszteletet. Itt is majd jelen lesz az egész „gyülekezet“ s égy harmada imádkozom, mintha az én szüleim lennének. Gondom lesz a sírra, végezze e miatt nyugodtan tanulmányait. Ügy tekintek e sírboltra, mintha én lennék csendes lakóinak gyermeke. Megnyugszik? István önkéntelenül a leány keze után kapott s hálásan megszorította. Beszélni nem tudott egyik sem s hallgatagon mentek a kastély felé. A birtok átvevéssel is végeztek. A férfiak ott voltak a kastély szalonjában s kedélyesen beszélgettek. Pál örült, hogy százezer pengő van zsebjében, ennyi maradt neki az adósságok rendezése után. Mit törődött ő mással. A legkínosabb helyzetben is csodálatosan tudta magát vigasztalni és soha nem látta setéinek a jövőt. Mikor Melánia s István beléptek, az öreg Eöri eléjük megy: — Hát ti hol jártok? — Megnéztük a parkot, — feleli vidáman Melánia. — Horvai ur megmutatott mindent s birtokomba vettem. — Aztán min siránkoztok? — kérdi az öreg ur. — Ki van sírva szemetek, mintha temetésről jönnétek. Melánia szavába vág: —: Szomorú szerződést kötöttünk. Birtokba vettem Horvaiék sírboltját is s magamra vállaltam, hogy gondozni fogom. Horvai ur kívánsága volt ez s én örömmel meg is teszem. A szerződést pedig könnyeinkkel pecsételtük meg. Eőri elérzékenyedett. Megsimogatta leánya üde arcát s homlokon csókolta. Talán saját sírjára gondolt, melyet majurvacsorát vesz — gondolom s a gyors már messze száguld velem. Tizenkét ok, amiért az evangélikus embernek minden vasárnap templomba kell mennie. (Egy amerikai ev. lelkész röpirata.) 1. Isten meghagyta a tízparancsolatban. „Megemlekezzel a szombat-napról, Hogy azt megszenteljed. Hat napon át munkálkodjál es végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Urnák, a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van; mert nat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Ur a szombat napját és megszentelé azt". Luthernak a harmadik parancsolatról szóló magyarázata így hangzik: „Mi az Úristent mindenek lelett teljük es szeressük, szent igéjét és annak hirdetését meg ne vessük, Hanem szentnek tartsuk, örömest hallgassuk és tanuljuk“. — Eszerint mindenki, aki elkerüli a templomot, megveti az igét és annak hirdetését. 2. A lelki életben nincs megállás Vagy mindig jobbak leszünk, vagy mindig rosszabbak. A közönyösség csak meg nagyobb közönyösséghez vezet. Ha egyszer elmaradsz az istentiszteletről másodszor már könnyebben megy. S ez dán gyermekei gondoznak s szinte áhítattal mondta: — Jól van, édes leányom, tenéked lesz iti a legszentebb hivatásod. Rád bízzuk ezt a nemes feladatot s tudom, áldani •ognak érte. Meg bal is elcsendesedett, de nem bírta sokáig ezt a felesleges sóhajtozást. Elbúcsúzott, vállára dobta fegyverét s elment. István maradt. Még egy nap s ezt itt akarta tölteni. Eőriék szívesen látták. A két férfi kint járta a gazdaságot, Melánia s István magukra máradtak. Százszor is körüljárták a parkot. A virágágyásokról virágot szedtek s valahányszor elhaladtak a sírbolt mellett, oda szórták őket a hideg kőre. VI. Pál átvágott a földeken, hogy mennél előbb Somlaiékhoz érjen. Útközben találkozott Bandival. Kint volt a mezőn a munkások körül. Pálnak első szava volt: — Pajtás, most igazán szabad vagyok. Semmi gondom már. Ezt a pénzt majd csak elkezelem. Százezer pengő. — Ezzel elővette a bankókat s vígan lobogtatta kezében. — Igaz, Istvánnak is jár belőle, de azért jut is, meg marad is. Nem is gondoltam, hogy ennyi maradjon. Rosszabbnak tartottam magam, mint vagyok?-— Te mindig kellemesen csalódsz — mondja kedélyesen Bandi, — most aztán üssed a vasat. A százezer pengő segítsé-
